- Gyere elő!
- Nem!
- Ahha! Tudom már, hol vagy!
- Nem tudod!
- De tudom!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- Nem is sejtenéd, milyen közel járok!
A férfi a park rengeteg fája között bolyonghatott volna időtlen időkig, ha bohókás kedvese el nem árulja magát játékos ellenkezésével.
Így viszont pontosan tudta, merre induljon.
- Jobb lesz, ha feladod! – nevetett halkan, inkább csak magában örülve előre is a győzelmének – Most nem fogsz ki rajtam.
- Dehogynem!
<i>Ha jól belegondolok, lehet, hogy ez megint egy trükk… túl magabiztos… ennyire nem lehet… csak nem árulja el magát… neeem!</i> Perselus megtorpant, és komolyan elgondolkozott azon, hogy tovább menjen-e.
- Tudom, hogy itt vagy. – szólalt meg újra negédes hangon, válaszra várva.
- Nem ott vagyok!
Perselus hirtelen megpördült a tengelye körül, s fürkészni kezdte a fákat, bokrokat. Hihetetlennek tűnt számára, hogy míg egy perccel azelőtt tisztán hallotta a nő hangját a mögül a fa mögül, amit megközelített, most egészen máshonnan szólt ugyanaz a játékosan csengő, kedves hang, Miriam hangja. De senkit nem látott sem ott, sem visszafordulva a háta mögött. Akkor már biztos volt abban, hogy ismét leendő felesége egyik csínyével áll szemben.
- Rendben, győztél! – színlelte Perselus, hogy feladja a keresést.
- Nem dőlök be neked! – hangzott a keresett nő hangja ismét az eredeti irányból.
- Francba. – Perselus bármit megtett volna, hogy csillapítsa az őt szétfeszítő vágyat, mely órák óta kínozta. Tudta, hogyan csitíthatná, de ahhoz meg kellett találnia Miriamot, aki viszont - egyelőre - cseppet sem akart hamar könnyíteni kedvesén.
Rájött, ilyen egyszerűen nem tudja előcsalogatni Miriamot. Már alig várta, hogy megtalálja… efféle előjátékban még nem volt része… Azonban türelme elfogyott.
- Hát ez nem igaz! Tudod mit? Bemegyek a házba, és, ha meguntad ezt az ostoba játékot, akkor várlak szeretettel! – kiáltotta dühösen a fák közé… bárhol is legyen, akinek szánta.
Hátat fordított az „ostoba játék” színterének, de, mielőtt elindulhatott volna, puha bőrű karok fonódtak nyaka köré, s forró lehelet perzselte tarkóját. Akkor már nem akart, de nem is tudott elmenni. Meg akart fordulni, ám a kecses karok nem engedték. A két kis tenyér végigszánkázott a férfi mellkasán, majd maga, a karok tulajdonosa lépett Perselus elé. Cinkos mosolya nevetésre késztette a férfit, s az már szólásra nyitotta száját, amikor Miriam egészen közel hajolt hozzá, s előbb lágyan, majd egyre szenvedélyesebben kényeztette mézédes csókjával.
- Hát bejössz végre velem? – kérdezte Perselus két sóhaj között.
Miriam nem válaszolt, csak huncutul elmosolyodott, s megmarkolva két kezével kedvese éjfekete talárját, lehúzta magával a sűrű avarba, s hátára fektetve hozzásimult egész testével. Olyan szenvedéllyel csókolta, mint még soha, s bár már érezte, nem szükséges felkeltenie a vágyát – élt az magától is -, mégis úgy kényeztette, ostromolta, mintha évek óta nélkülöznie kellett volna közelségét… pedig épp tizenkét órája váltak el egymás karjaitól…