IX. A kör lezárul 

Perselus Piton arra ébredt nyugtalan álmából, hogy egyre erősebben ég az alkarja. Először kelletlenül felnyögött, mert amint megmozdult megérezte a legutóbbi találkozás emlékét őrző lassan múló fájdalmat, majd néhány másodperc múlva felkelt és kissé ügyetlen, akadozó mozdulatokkal magára kapkodta a szükséges ruhákat. Néhány pálcamozdulattal ellenőrizte a védővarázslatokat az otthona körül, majd a jel hívására koncentrálva hoppanált. Biztos volt benne, hogy valami történt, mert a sötét jegy hónapok óta nem izzott ilyen erősen. A Nagyúr kedvező híreket kapott, tehát ma este portyázni fognak a halálfalók. Már alig várta… Elhúzta a száját, majd azonmód rendezte is arcvonásait, hogy ne tükrözhessék a gondolatait, hiszen a maszk mellett is tisztában volt vele, hogy könnyebben tudja uralni a gondolatait, ha egyetlen kilengést sem enged meg magának. Ez a luxus neked nem jár - gúnyolta ki önmagát gondolatban. 

A terem, ahova érkezett fényárban úszott, mintha bál lenne. Fáklyák és gyertyák lebegtek a varázslók feje felett, Perselusnak egy pillanatra olyan érzése támadt mintha, ismét a Roxfortban lenne, de ahogy körbenézett a rengeteg fekete taláros alakon, fehér maszkokkal és elkapott néhány beszédfoszlányt, egyből elmúlt ez a furcsa deja vu hangulata.  

• Halálfalóim! – szólalt meg halkan a Nagyúr, s a teremben azonnal néma csend lett, ahogy hangja fagyos szélként végigsuhant a termen. – Ma szórakoztató esténk lesz. Egyrészt fontos információkat tudhattok meg perceken belül, másrészt… - hangja fenyegető lett, és a teremben sokan összerándultak a hallatán – Peter, lépj előrébb! – fejezte be egy alacsony alakra pillantva, aki próbált megbújni a háttérben, ahol a gyertyák fénye már csak félhomályt tudott teremteni.
  
  
• Nagyuram. – Sétált lassan előre, ahogy szétnyílt előtte a tömeg.
  
  
• Miért nem mondtad el nekem, amit a Potterekről tudsz?
  
  
• Nem…nem tudok semmit. – Hangja remegett, ahogyan egész alakja is. Fogai összekoccantak a félelemtől.
  
  
• Hazudni akarsz nekem Peter? A vén bolond védelme a gondolataid körül semmit sem ér…
  
  
• Nagyuram…
  
  
• Ezért még később fizetni fogsz, vagy életekkel, vagy az életeddel. Most azonban, megmondod a címet. Az életedért – fejezte be olyan hangon, hogy még Perselus is úgy érezte, hogy megfagy körülötte a levegő.

Ahogy végignézte ezt a jelenetet, keze akarta ellenére ökölbe szorult a tehetetlenségtől. Ez az ostoba, utolsó kis tehetségtelen senki az, aki a titokgazdájuk? Hogyan akadályozhatná meg? Ha a Nagyúr őt bízná meg a gyilkossággal, akkor még lenne esélyük elszökni, akkor figyelmeztethetné őket… Ahogy idáig jutott gondolatban a szemei előtt zajló jelent ismét visszahúzta a valóságba. 

• Menjetek portyára, addig én meglátogatom a Potter családot. Mától kezdve senki nem szállhat szembe velem, és az utolsó reményük is elveszik. Gyilkoljatok, azt akarom, hogy ezen az éjszakán sikolyok törjék meg a hajnali csöndet!
  
  
• NEM! – kiáltott fel Perselus, először azt hitte, csak magában, de a rá meredő döbbent pillantások után rá kellett ébrednie, hogy hangosan is kimondta. Egy pillanatra halálos rémület lett úrrá rajta, majd azonnal falat vont ismét a gondolatai köré, és csak a James Potter iránt érzett gyűlöletre próbált koncentrálni. Néhány másodpercen belül megérezte a kutató elme érintését, majd távozását.
  
  
• Perselus, Perselus… a gyűlöleted még jó szolgálatot tehet, de nem most. Nem találtad meg őket, így az a büntetésed, hogy nem gyilkolhatod meg Pottert. Nekem csak a gyerek halála kell… az a sárvérű igen tehetséges kis boszorkány.
  
  
• Nagyuram. – Hajtott fejet tisztelettudóan, miközben úgy érezte, hogy másodperceken belül összeesik majd, itt, a halálfalók előtt, ha nem hoppanálhat végre el innen. Úgy érezte, hogy a tagjai elnehezednek, a tüdejébe nem jut egyetlen csepp levegő sem, mintha az idő is megállt volna.

**

Perselus Piton lassan tért magához a néma döbbenetből, valójában arra riadt fel, hogy a terem üresen kong körülötte, ahogy az utolsó halálfalók is elhoppanálnak. Szeme előtt már egy kicsi ház lebegett, ahol egy vörös hajú nőt talán éppen… Dühödten megrázta a fejét ennél a gondolatnál és hoppanált. Megállítja a Nagyurat, ha az életébe kerül is – határozta el magában. 

Néhány másodperccel később a Potter-ház előtt állt, kutató pillantásával azonnal felmérve a helyzetet. Az ajtó nyitva, a házból gyereksírás hallatszik… talán még nem késett el…  

Először óvatosan körülnézett, majd az ajtóhoz sietett és belépett. Az első, amin megakadt a pillantása, James Potter élettelen teste volt. Egy pillanatra hideg elégtétel töltötte be a gondolatait, de az elégedett vicsort, amivel a holttestet nézte szinte azonnal eltörölte egy másik érzelem. Lily… 

Felrohant a lépcsőn, kutatva a nő után, és a második szobában meg is találta. A kissé kitárt ajtó előtt megállt, egy pillanatig csak várt, mintha megfagyott volna. Úgy érezte, ha belép az ajtón, azzal véget ér az élete. Rettegett attól, amivel szembe kell néznie, ha igaza van, ha tényleg túl későn érkezett. Úgy érezte, mintha jeges kéz szorítaná össze a szívét, gondolatait egyetlen kép uralta, és a félelem, hogy Lilyt is ugyanúgy élettelenül találja, mint Pottert. Azt mondta, Lily tehetséges, talán nem ölte meg, talán… - ismételgette önmagában, mintegy mantrát, mintha ha nem gondol rá, akkor nem lehetne valóság, ami rá vár az ajtó mögött. 

A gyereksírás ismét felerősödött és ő felriadt éber álmából. A pálcájával az ajtó felé intett, és ahogy teljesen kitárta, belépett. Tudta, a Nagyúr már nincs itt, érezte volna a jelenlétét, mégis, ahogy a küszöböt átlépte valami furcsa vibrálás vette körül a testét. Mágia? Egy Adava nem hagy hátra ilyen erős nyomot… 

Majd, észre sem véve, hogy visszatartja a lélegzetét az elsuttogott lumos után, körbenézett a szobában. A szemét először a bölcsőből rávillanó zöld pillantás ragadta meg, hiszen mintha Lily nézett volna rá, majd reménykedve, hogyha Harry még él, akkor Lily is, tovább fordult lassan, mintha valami akadályozná a mozgását. Ahogy tekintetét körbehordozta a szobában hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. A kiságy előtt egy női test hevert, nyitott szemekkel, utolsó arckifejezése, valami furcsa megkönnyebbülés és mérhetetlen aggódás keveréke őrizte halála pillanatát. Szemei üresen, fénytelenül, élettelenül ’tekintettek’ vissza Perselusra. A férfi percekig csak állt, felemelt kézzel, némán, és bámulta a holttestet. Gondolatai nem öltöttek értelmes mondatokat, csak kavarogtak, homályos emlékek, illatok, hangfoszlányok és érzelmek kínzó egyvelege árasztotta el a tudatát. Végül lerogyott a nő teste mellé, fejét ölébe emelte, haját óvatosan kisimította az arcából, és csak nézett maga elé, üres szemekkel, tompán, mintha a világ megszűnt volna létezni.  

Nem hallott, nem látott és nem érzékelt semmit az őt körülvevő világból, nem vette észre a kiságyban síró csecsemőt, az utca halk neszeit, az éjszakai madarak hangját. Elmerült egy másik világban, ahol még pillanatokra boldog lehetett, ahol még élt az egyetlen ember, aki megtalálta hideg, sötét lelkéhez az utat. Látta maga előtt, ahogy Lily vidáman mosolyogva megérkezik egy randevúra, majd ahogy elfelhősödik a tekintete, James újabb gúnyolódásait hallva. S látta maga előtt a bálon, amikor utoljára beszélt vele, utoljára érezhette az illatát, a karjaiba simuló test melegét.  

Órák múlva tért magához, ahogy a felkelő nap első sugarai megvilágították az előtte fekvő hófehér arcot, felnézett, és csodálkozva nézte a színpompás eget. 

• Hát minden megy tovább? – suttogta maga elé, egy alig hallható, fájdalmas sóhajjal. Nem értette, hogy miért nem áll meg a világ, vagy legalább ő miért nem halt meg, abban a pillanatban, amikor a nő szíve utoljára dobbant, nem értette, hogy maradhatott életben, így, nélküle…

Ekkor újra felsírt a kisbaba, és Perselus óvatosan felállt, majd a kiságyhoz sétált. Csodálkozva nézte a csecsemőt, aki olyan természetesen követelte az anyja jelenlétét. Meglátta a sebhelyet a kisfiú homlokán, és megértette mi történt… Lily feláldozta az életét, és a gyerek megmenekült.  

• Érted hald meg, te ostoba kis kölyök! – vicsorgott rá őrült módjára.

Elfordult, nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a kis Potterrel, aki megölte az anyját… Nem tudott rá másként gondolni, árulásnak érezte a nőére olyannyira emlékeztető zöld szemek élettel teli pillantását. 

Lehajolt még egyszer Lilyhez, megcsókolta a hideg ajkakat, majd hoppanált. Néhány perccel később már a Roxfort határánál járt, majd nem sokkal később az igazgatói irodát őrző kőszörny előtt. 

• Beszélnem kell az igazgatóval! A Potterekről van szó! – mordult rá, s a szobor azonnal utat engedett.

• Jó napot, Perselus! Milyen régen járt már a Roxfort falai között. – Mosolygott rá kedélyesen Dumbledore.

• A Nagyúr éjszaka végzett a Potter családdal – közölte hűvösen, mintha semmi köze nem lenne ehhez a hírhez. Próbált olyan lenni, amilyen egy mardekáros, nyugodt, érzelemmentes, fensőbbséges. Nem tudhatta, hogy a szeme sarkában meghúzódó ráncok, a pillantás mélyén megcsillanó fájdalom, a szája szegletének rándulása úgyis mindent elárul az igazgatónak.
  
  
• Mindhármukkal? – kérdezett vissza sóhajtva Albus.

• A kölyök él.
  
  
• Hogyan történt?
  
  
• Lily… - kezdte olyan hidegen, mint korábban, de valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Csak állt némán, tátogva, megvetette magát, de képtelen volt megszólalni. Lily halott. - üvöltött a fejében egy kegyetlen hang. – Lily feláldozta az életét. Az áldozata menthette meg.
  
  
• Értem… az a régi varázslat. Tom nem számolt vele. Mindig is figyelmen kívül hagyta a szeretet erejét. – Gondolkodott félhangosan, maga elé meredve. Arca elfelhősödött, szemei fáradtságot tükröztek, tartása egy pillanatra igazi korát mutatta, mintha minden erő kiszállt belőle. Még Albus Dumbledore sem tudta teljesen nyugodtan fogadni a hírt, hogy James és Lily Potter meghalt… Majd néhány másodperccel később felpillantott, és rendezte gondolatait. Ők meghaltak, de itt áll előtte Perselus, és támogatásra van szüksége. Biztosan nem csak azért jött el ide, hogy ezt elmondja. – Üljön le, Perselus – kérte csendesen, megnyugtatóan. – Hallgatom, amint elintéztem néhány dolgot.

A festményekhez fordult, kiadta a parancsokat, Hagridot pedig kandallón keresztül megkereste és azonnal a tragédia helyszínére küldte a kisfiúért, aki túlélte. Végül, miután a legsürgősebb teendőket elintézte az előtte álló, néma, szürke arcú, megfáradt és végtelenül kiábrándult férfira nézett. Tudta, hogy ez egy nehéz beszélgetés lesz. 

A másik először csak nézett rá, csodálkozó, kérdő pillantással, majd lerogyott egy közeli székre. Nem nézett az igazgató szemébe, csak bámult maga elé, összekulcsolt kezeire, haja arcába hullott eltakarva a gondolatai káoszát tükröző kifejezést. Halkan beszélni kezdett, a múltról, Lilyről, a döntéseiről.  

Végül, ahogy befejezte Dumbledore elővette a levelet, amelyet Lily hagyott nála és egy merengőt.  

• Lily járt nálam, néhány hete. Itt hagyta ezt a levelet – nyújtotta a férfi felé az említett pergament – bizonyítékként, hogy megbízhatok Önben, és bizonyítékként, hogy megbízott bennem.  
  

Perselus átvette a levelet, és érzéketlen arccal, némán nézte saját sietős kézírását. Ha akkor hallgatott volna rá, akkor a nő még ma is élne, és ő nem ülne itt, békésen beszélgetve egy irodában. – gondolta vádlón, dühösen.  

• Ezenkívül itt hagyott, két héttel ezelőtt egy merengőt. Azt mondta, ezt mindenképpen juttassam el Önnek, ha ő meghal. Lily mindig is kiemelkedő képességű boszorkány volt, senki más nem láthatja a merengőben levő gondolatokat, és amit mondott az alapján még egyéb bűbájokat is helyezett rá. Most menjen el nyugodtan, szeretném, ha néhány nap múlva ismét megkeresne. Akkor mindent tisztázhatunk.

Perselus köszönet, vagy elköszönés nélkül, egy hideg biccentéssel távozott. Nem a Piton házba ment, hanem a közös házukba Lilyvel. Úgy érezte, bármi is van a merengőben, oda kell mennie, ott kell megnéznie. 

Ahogy a kis szobába ért, azonnal észrevette a nő kezenyomát, hogy rendet rakott, és virágot hozott, mikor legutoljára itt járt. Fájdalom markolt a szívébe. Legutoljára… 

Tüzet gyújtott a kandallóban és leült Lily kedvenc székével szemben, olyan érzése volt, mintha a nő bármelyik pillanatban beléphetne. Mintha csak játék lenne az egész, és kacagva kigúnyolná… 

• Elhitted? Azt hitted igazából? Csak tréfa volt Perselus! – hallotta a szeretett hangot. De a szoba üres volt, ahogy a karosszék is, és ő egyedül ült, szemben egy merengővel.

Megérintette, majd döbbenten kapta el a kezét. Az emlékek forgataga megjelent, és azonnal kiemelkedett egy a többi közül. Lily alakja volt, terhesen, látszott, hogy már nagyon rövid ideje van hátra, szeme alatt sötét sávok látszottak, és idegesen pillantott körbe a szobában. Majd felnézett, mintha tudná, hogy merre áll a férfi és halkan beszélni kezdett. 

-Perselus. Tudom, hogy te vagy, mert senki más nem láthatja ezeket az emlékeket. Volt valami, amit nem mondhattam el neked, amíg éltem, de úgy éreztem, meg kell tudnod, ha meghaltam. Tudom, hogy meg fogok halni, tudom, hogy elárultak bennünket. Érzem… De már nem számít. Semmi sem számít, azon kívül, hogy megtudd az igazságot, az én igazságomat. – Itt fájdalmasan elmosolyodott. – Mielőtt elmerülsz ezekben az emlékekben, figyelmeztetni akartalak. Egy kicsit megbűvöltem ezt a merengőt. – Huncut mosollyal nézett szembe a rá bámuló, döbbent férfivel. Ha látod az emlékeimet, az akkori, pillanatnyi érzéseimet is át fogod élni. Nem fogsz tudni ellene védekezni… És Perselus – folytatta gyorsan, mintha tudná, hogy a férfit mozdulat közben állítja meg – szeretlek. Mindig is szerettelek.

Utószó: 

Sötét, hideg éjszaka volt, minden csillag fényesen szikrázva ragyogott az égbolton. Jéghideg szél fújt, megzörgette az ablakokat és megtépte az ősöreg fákat. Mindenki otthona melegébe menekülve figyelte az időjárás tombolását, és boldogan ölelte családja tagjait. A varázslók ünnepeltek, hiszen a Sötét Nagyúr nyomtalanul eltűnt. Az első zavaros, rémült napok elmúltak, és felszabadult öröm vette át a helyét.  

Mégis, bár az örömteli mosolyok nem mutatták, sok család elvesztett valakit, gyermeket, barátot, szerelmest. Az asztaloknál üres helyek mutatták a pótolhatatlan hiányt, az arcokon ráncok, a szemekben el nem sírt könnyek. A múlt ugyan tovatűnt, de a nyomai megmaradtak az emberekben kiirthatatlanul, örökre.  

A temetők a hideg idő, és a késői óra miatt üresen várakoztak. Mégis egy kicsi, eldugott település temetőjében egy fehér márványkő előtt sötét alak állt. A sírkő új volt, még nem fedte sem moha, sem por. A rávésett betűk szikrázva kiáltották a világnak, hogy James Potter és szeretett felesége, Lily Evans Potter pihen itt, mindörökké.  

A sír előtt álló férfi halkan felsóhajtott. Ajka szavakat formált, alig hallhatóan, a süvítő szél elnyomott minden más zajt. 

- Talán… talán jobb neked így…