3. Fejezet

Amelyben még az Írónő által sem várt izgalmak történnek. Többek között megtudhatjuk, hogy mit csinál Voldemort a szabadidejében Tom Denem álnéven.


Macska rendelkezett azzal a képességgel, amivel a vele szemben álló állatok egyike sem tudott megbirkózni. Sem a ló, sem a disznók, sem Hagrid nem értette, hogyan képes egy lény egyszerre belenézni másik ötvennek a szemébe.

De Macska mégis megtette. És közben mosolygott. A disznók hátrébb húzódtak, a ló pedig becsukta a szemét. A döglött csirkék és nyulak most először örültek ennek az állapotnak.

ZING.

Macska kivonta a karmait. Csak úgy mellékesen. Többnyire nem szabadna, hogy az ilyesminek hangja legyen, de mégis volt. Ezután unottan kinyalt egy képzeletbeli porszemet a makulátlanul csillogó borotvaéles pengék közül, és visszanézett a buta szemekbe.

- Hátakkó mi… - szólalt meg Hagrid némi feszélyezettséggel a hangjában – Mögyünk is. Jó vót itten.

Ha Macska törődött volna a fizika törvényeivel, biztos furcsállotta volna, hogy valami, ami legalább egy tonnát nyom a lóval együtt, képes ilyen gyorsan helyet változtatni. De köztudottan nem érdekelték ezek a dolgok.

Egy ideig még elégedetten hallgatta az ijedt lónyerítést, és a disznócsülkök csattogását a kövezeten, majd felugrott az ágyra, és elnyúlt Piton csíramentesen tiszta ágytakaróján. Magában vidáman megjegyezte, hogy minimális energiabefektetéssel ismét győzelmet aratott.

És nincs semmi, amit a macskák jobban szeretnek ennél.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Meghalt? – kérdezte egy szőke hugrabugos fiú, egész testében remegve. De lehet, hogy lány volt.

Piton majdnem elhányta magát a magas, aggódó hangtól.

- Nem – mondta rosszkedvűen, és az elképesztően hősiesen kinéző, ájult Potterre vicsorgott - Még nem.

Többen zokogásban törtek ki, néhány gyengébb idegzetű hugrabugos lény pedig elájult. Ennyi érzelem túl sok volt Pitonnak. Véget akart vetni ennek, bármi áron. Még akkor is, ha meg kell mentenie egy életet.

- LÉLEGEZZ, POTTER! – emlékeztette finoman az enyhén vonagló, zöldes arcú Harryt, megtoldva pár rúgással.

- HÖÖRRR! – válaszolt Harry, és újra lélegzett. Többen felsikoltottak a hatás kedvéért. Harry felemelte a tekintetét a varázslóra, aki megmentette az életét. Apai aggódást vélt felfedezni a hideg szemekben, de nem csoda, hiszen majdnem két percig volt oxigén nélkül az agya. Hirtelen erős gyermeki érzelmek kerítették hatalmukba.

- Köszönöm, hogy megmentettél… apa! – mondta a boldogságtól elcsukló hangon.

Piton ezt a percet választotta arra, hogy egy pálcamozdulattal elkábítsa.

- Csak hogy ne szenvedjen – magyarázta a hugrabugosoknak, akik szerencsére mindent bevettek.

De Hermione Granger is jelen volt. Piton ki nem állhatta őt. Bosszantóan sok értelmes kérdést tett fel, melyek ellen egyszerűen nem vértezték fel a Roxforti tapasztalatai.

- Professzor úr… - szólalt meg a lány bársonyosan ravasz hangon – Most a lakosztályába viszi, és hetekig ápolja?

Na, ez nem egy olyan kérdés volt.

- Hogyan? – firtatta Piton egy kriptatervező kedvességével. Hermione nem vette, vagy nem akarta venni az adást.

- Hiszen maga mégiscsak az apj..

Csak egy pálcamozdulatába került, és Hermione zsákként terült el a földön.

- Nohát – nézett le rá Ron Weasley három csirkés szendviccsel a szájában. Most kezdett feltűnni neki, hogy közeli barátai igencsak megfogyatkoztak. Amikor azonban Piton rávillantotta mardekárosan gonosz szemeit, elvetette a további megjegyzések közbevetését.

A három szendvicsből lenyelt egyet, és udvariasan érdeklődő tekintettel figyelte, ahogy Piton mindkét ájult barátját kilebegteti a teremből.

Töprengeni kezdett, hogy ezek után Harrynek vajon szüksége lesz-e a saját tízóraijára.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Dumbledore eközben elégedetten dúdolgatott. Megtöltötte cukorral a csészéjét, majd öntött rá egy kis teát is, éppen csak annyit, hogy összefüggő, áthatolhatatlan szirup keletkezzen.

- Cukrot? – kérdezte a teavendégétől. Kicsit gyanakodva. A vele szemben ülő varázsló teljesen úgy nézett ki, mint ő, csak szürke csuhát és kalapot viselt.

Dumbledore ugyan többször ellenőrizte, hogy rajta a kedvenc hupilila-karmazsinvörös bársonyselyem-talárja van, de a tükörkép lehetőségét még nem zárta ki.

- Köszönöm, de már ettem két csészével – mosolygott a másik varázsló – Pipadohányod nincs?

Dumbledore egyre biztosabb volt abban, hogy ő ül magával szemben, és ettől nagyon jó kedve lett.
Meglehetősen sok elszívni való füvet tartott magánál, így elővett egy zacskóval.

- Hogy vagy mostanság? – kérdezte udvariasan a másikat, miközben az egy halálos adagnyi füvet tömött a pipájába. Lerítt róla, hogy hatalmas varázsló.

- Ó, köszönöm, elvagyok. Bár meglehetősen sok gondom akad egy félszerzettel.

- Azok meg milyenek? – érdeklődött Dumbledore, és kihívóan beleszürcsölt abba a szirupba, amibe a kanál eredmény nélkül akart belesüllyedni. Mivel piszok nagy varázsló volt ő is, sikerült neki.

Pár percig néma elismeréssel fixírozták egymást, a szürke csuhás varázsló a halálos füstfelhő mögött, Dumbledore pedig hangosan szörcsögtetve a cukorpáncélt.

- Nos, tudod – folytatta aztán a másik – Félszerzetek. Feleakkorák, mint amilyennek kéne lenniük.

- Ó, egy olyanom nekem is van – bólogatott Dumbledore megértéssel – Szemüveges.

- Hmm. Az enyém csak ostoba.

- Az enyémnek van varázsereje is. Meg egy heg a homlokán.

A másik együttérzően pillantott rá.

- Gondolom, árva.

- Jobbára – dúdolgatott Dumbledore, de aztán az arcát aggodalom felhőzte el. Eszébe jutott, hogy ma még nem hegyezte ki a színes ceruzáit.

- Felteszem, tőle függ az egész világ sorsa? – puhatolózott tovább a szürkecsuhás varázsló, majd csak úgy mellékesen fújt egy háromszáz sípos orgonát pipafüstből – És esélye sincs a győzelemre?

- Pontosan – énekelte Dumbledore, és halálos nyugalommal kihegyezte a kék ceruzáját az orrában, majd folytatta a zölddel és a sárgával.

Gandalf érezte, hogy kezd alulmaradni a szellemi párbajban. Jól tudta, hogy a legnagyobb varázslóknak nem véletlenül hatalmas az orra.

- Ezekkel mindig baj van – jegyezte meg békülékenyen, és most már csak egy kisebb hadihajó-flottát fújt a füstből – Nem bírnak magukkal a kis szerencsétlenek, míg hős nem lesz belőlük.

Dumbledore abbahagyta a ceruzáinak egyatomnyi hegyesre való kifaragását, majd bevett a szájába kétszázötven epres rágót. Meg egy citromízűt.

- Neked mi a módszered? – kérdezte udvariasan, és küldött egy vérszomjas, rózsaszín buborék-cápát Gandalf hajói után. Majd egy nyuszit.

Gandalf egykedvűen nézte, ahogy a nyuszi széttépi a hajóit. Aztán a cápát.

- Ó, hát én adtam neki Egy Gyűrűt – mondta kicsit leverten – Azzal elvan egy ideje.

Dumbledore helyeslően bólogatott, majd vadul satírozva egy szivárványt rajzolt az előtte fekvő minisztériumi jelentésre. Sárgát háromszor is tett bele, mert szerette.

- Ugye, arról van szó, hogy bele kell dobnia valami olvadt kőzetfolyamba, és kizárólag a Sötét Nagyúrnak van ilyen? – érdeklődött, majd rajzolt egy virágot és egy házat a szivárvány alá, úgy hogy az ablakában épp ott legyen az „iskolavezetésre teljességgel alkalmatlan” kifejezés.

- Nem egészen – mosolygott Gandalf kicsit büszkén – Van egy másik vulkán is, Frodó virágoskertjében, de ott tündérmanók laknak.

- Óh, igen, kellemetlen – bólogatott Dumbledore, majd elővette a gyakorlófüzetét, és díszítősort írt bele piros-kék ceruzával, csupa „a” betűből – Jómagam sem kedvelem a tündérmanókat.

- Azok a kis csapkodó szárnyak – borzongott meg Gandalf – Sosem tenném ki Frodót ilyen veszélynek.

Egy ideig hallgattak. Dumbledore a bé betűt gyakorolgatta, Gandalf pedig tisztelettel nézte.

- Én egy jóslatot adtam az enyémnek – szólalt meg váratlanul az igazgató – Egy másik tanítványomról szól, aki gonosz. Valamelyikük majd megöli a másikat.

- Ühümm – pöfékelt elismeréssel Gandalf – két legyet egy csapásra, hmm? Melyiknek szurkolsz?

De Dumledore pillanatnyi figyelme elpárolgott. Odament Fawkeshez, hogy megnézze, elég nedves-e az orra, majd megkínálta a teájával. A főnix vetett rá egy ijedt pillantást, és csendben felgyújtotta magát.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Voldemort vékony vonallá préselte az ajkait és koncentrált. A sötét szoba megnyugtatóan ölelte körül, és csend volt. Egyedül Nagini surrogását lehetett hallani a kövezeten, de a Sötét Varázsló ezt inkább inspirálónak érezte jelenlegi munkája során.

Hosszú, fehér ujjait a Szerkezet fölé emelte, és nemsokára kattogó hangok visszhangzottak a teremben.

„Sziszi, a Kis Kígyó Kalandjai” – pötyögte az írógépbe - „Gyerekkönyv. Írta Tom Denem”

Voldemort pár pillanatig elégedetten szemlélte a sorokat, majd az ihlettől megszálltan folytatta:

„Sziszi, a Kis Kígyó egy nap felkereste pajtását, Ugribugri Békát. Szép, meleg nyári nap volt…”

- KUSSOLJ, TE ÖRDÖGFATTYA! – zengett fel Mrs Ogg, a szomszéd öregasszony hangja. Voldemort összerezzent. Észre sem vette, hogy hangosan mondta, amit leírt.

- MIÉRT nem mész ki inkább a napra, fiacskám, ahelyett hogy ezt a ferdehajlamú szöveget írod?!!

Mrs. Ogg hangját jól láthatóan nem érdekelte az ajtón levő némítóbűbáj. Voldemort hátán hideg veríték csurgott le. Minden tökéletes volt ebben a házban: az ódon falak, a puha faliszőnyegek, a muskátlik az ablakban… minden, kivéve Mrs.Oggot.

Ahogy Voldemortnak eszébe jutott a kétszáztonnás mugli öregasszony acsargó képe, rángani kezdett a szeme.

Kiskorában is mondták neki, hogy hirtelen haragú volt. Jó ember akart lenni. Állandóan. De egyszerűen GYŰLÖLTE, ha piszkálják.

Sok éve megvette ezt a házat, hogy a napjait az írásnak szentelhesse. Pár napig boldog is volt, amíg Mrs. Ogg be nem mutatta neki a pitbull – tenyészetét, és saját magát.

Még azon az éjszakán elhatározta, hogy muglikat fog irtani.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Dumbledore egy öntözőkannával a kezében nézte az igencsak morcos és vizes Fawkest. Közben észre sem vette, hogy teavendége, hasztalanul várva a választ, rég távozott a saját dimenziójába.

- Nos, Harrynek szurkolok – mondta végül ábrándozó tekintettel – Egyrészt ő a jó. Másrészt Tom zseniális varázsló, de pocsék író. Az emberiség érdekében meg kell halnia.