^o^ 2. A bejelentés ^o^

^o^

- Nézd, Dumbledore felállt – böktem meg Nikolt

- Kedves Diákok, s Tanártársaim! Van egy meglepetésem a számotokra. Mindenkit szeretettel meghívok, a jövő hét pénteki szilveszteri bálra! Természetesen az alkalomhoz illő ruhában kérem a megjelenést. Most pedig további szép napot!

- De jó, végre lesz egy bál. Már azt hittem nem lesz ilyenben részem – mondta Nicol mellettem. Én meg csak bámultam az asztalt – Mi bajod?

- Az álmom. Tudod, meséltem! Egy bálon voltam, és…

- Húúú, el is felejtettem. Akkor lehet, találkozol azzal a helyes fickóval – kacsintott

- Mondtam már, hogy nem emlékszem arra, hogy is nézett ki. Csak a szép fekete szemekre emlékszem. De sok embernek lehet fekete szeme.

- Ez igaz. Na, akkor megyünk a könyvtárba?

- Persze, csak még maradok kicsit. Beszélni akarok Pitonnal a büntetőfeladattal kapcsolatban.

- Sok sikert – mondta, majd felállt s kiment a teremből.

Minek véljem ezt a bált. Vajon tényleg találkozom azzal a titokzatos fiúval. Míg ezen gondolkodtam észre sem vettem, hogy az asztal kiürült mellettem. Mire felocsúdtam észrevettem, hogy Piton is kiment a teremből. Na igen, kellett nekem megint ábrándoznom. Kénytelen voltam lemenni utána a Pincetermek felé. Bekopogtattam, s azonnal választ is kaptam.

- Ki az? – kérdezte

- Christine McKenzi vagyok tanár úr. – lépteket hallottam, s ki is nyílt az ajtó.

- Mit akar? Tudtommal 8ra kellene jönnie. Vagy talán már most szeretné elkezdeni a feladatot? – láttam, ahogy gonosz mosoly húzódik a száján.

- Igen tanár úr. Tudja túl sok szabad időm van. Bár gondolom maga nem ér rá, mert a gonosz gondolatai nem hagyják magára sohasem. – gonoszkodtam

- Mit képzel? Azonnal jöjjön be! Most elkezdi és ígérem nem lesz benne köszönet.

Még soha nem láttam a tanáriját belülről. Nagyon sötét volt itt bent. Bár néhány gyertya pislákolt, mégis félhomálynak mondanám azt, ami itt volt. A dolgozó szobájából 2 ajtó nyílt, az egyik gondolom a szobája volt, a másik meg a laborja. Tovább nem tudtam nézelődni, mert hírtelen rám förmedt.

- Jobb ha tudja a kisasszony, hogy nem tűröm meg azt a hangnemet, amivel a folyosón beszélt velem. Ha nem vigyáz a szájára minden nap ide fog járni büntetőmunkára

- Na persze, és mit gondol. Mikor fogok tanulni?

- Az már a maga problémája lesz. Talán majd rájön akkor, hogy nem lehet szemtelen a saját tanárával.

- Talán ha a tanár úr nem lenne olyan mogorva, akkor talán én sem lennék olyan amilyen. – mondtam durcásan. Láttam túllőttem a célon, de igazam van

- Hogy merészeli? Ezzel elérte, hogy heti négyszer itt legyen büntető munkán.

- Na azt már nem. Nem fogok itt lenni magával! –belenéztem a szemeibe, és hirtelen elöntöttek az álmom emlékképei. Te jó ég! Pitonnal álmodtam!

Pár perccel később ágyban találtam magam. Nem tudtam mi történt. Felültem és körbenéztem. Piton ágyában voltam? Te jó ég. Már csak ez kellett. Fel akartam állni, de lábaim nem engedelmeskedtek.

- Maradjon az ágyon! Mindjárt hozok egy bájitalt. –azzal elment, de már jött is egy fiolával a kezébe

- Mi ez? – kérdeztem gyanakvón

- Erősítő főzet. Igya meg

- Köszönöm. – mondtam miután megittam az italt. Furcsálltam egy kicsit az egészet. Megint a szemeibe néztem. S láttam, hogy megdöbben. Gondolom nem tudta mire vélni ezt az egészet. Milyen szép szemei vannak. Behunytam a szemem, s magam elé képzeltem az álmom béli férfi szemeit. Hasonlítottak.

- Jól van?

- Mi? Igen persze. Csak behunytam a szemem – hazudtam, bár nem is volt olyan nagy hazugság

- A mai büntetőmunkától eltekintek. De holnap jöjjön, és ne ilyen korán – sziszegte fogai között.

Felrohantam a könyvtárba, s mindenről beszámoltam Nicolnak. Vagyis, majdnem mindenről. Azt valahogy kihagytam, hogy Piton volt az álmom béli férfi.

- Na, akkor nem fogunk együtt tanulni – mondta csüggedten

- Ms Stanford!

- Tessék McGalagony professzor.

- Az édesanyja megbetegedett, és szeretné, ha Ön mellette lenne.

- Mi? Mi a baja az anyukámnak? – kérdezte megijedve

- Sajnos azt nem írták meg nekem levélben, de amint indulni készül, kérem szóljon.

- Most azonnal menni akarok.

- Gondoltam, Miss. McKenzi! Elkíséri barátnőjét a Roxfort határáig?

- Természetesen. Haza is viszem. – néztem barátnőm könnyes arcába

- Önnek itt kell maradnia!

- De tanárnő, ő még nem tette le a hopponálási vizsgát.

- Ja értem-értem. Ez esetben mehet, de amint haza vitte, jöjjön vissza. Várni fogom a tanárimban.

Szegény Nicol. Már év elején félve jött el otthonról. Most meg mehet is haza. Segítettem neki összepakolni a holmiját. Nem tudom miért viszi magával ládáját, de inkább nem kérdeztem meg. Összepakoltunk és csendben lesétáltunk a Roxfort határáig. Ott még átöleltem barátnőmet. Majd megfogtam kezét, s hazavittem. A bejárat előtt még felé fordultam.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra – mondtam neki, miközben átöleltem

- Megígérem. De csak, ha te meg majd írsz a bálról. Nem hinném, hogy vissza tudok addig jönni.

- Rendben. Üdvözlöm édesanyád! – mondtam, majd vissza hopponáltam a kastélyba.

Nagyon sajnáltam barátnőm. Nem volt a legjobb a nyara és szerettem volna., ha jól érzi majd magát. Főleg, hogy még bál is lesz. Na, fel is értem a tanárihoz. Bekopogtattam hát.

- Tessék, jöjjön csak be!

- Jónapot professzor!

- Sajnálattal hallottam Piton Professzortól, hogy nem bírnak magukkal az órákon. Szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy év végén lesz a R.A.V.A.S.Z. vizsgája. Figyelnie kéne az órákon.

- Nem vettem észre, amikor a tanár úr bejött, és egyből pontot vont le.

- Mást is hallottam még – láttam egy kisebb mosolyt az arcán

- Ja igen – pirultam el – de az csak azért volt, mert igazságtalanság tartottam, hogy tőlünk pontot von le, míg a Mardekárosok jót röhöghetnek a markukba

- Tudhatná, hogy Piton Professzor elfogult a saját házával kapcsolatban – mondta fejét ingatva

- Hát igen, és heti 4x mehetek büntető munkára

- Hogy-hogy?

- Lementem beszélni a tanár úrral, csak rosszul sült el a dolog – mondtam szomorúan

- Nézze a jó oldalát. Bájitaltanból nem kell majd sokat készülnie – mosolygott rám bátorítóan

- Igaz – mosolyogtam

- Legjobb lenne, ha most lemennénk vacsorázni.

- Nem vagyok éhes tanárnő. Inkább felmennék a szobámba

- Hát rendben. Akkor további jónapot!

Az ágyamon fekve, még mindig az álmomon gondolkodtam. Most végre nyugodtan megtehettem. Nem zavart semmi és senki. Az a baj, hogy nem emlékszem milyen ruha is volt rajtam. Szerettem volna, ha legalább az álmom egy része teljesül. Behunytam a szemem, hogy visszaemlékezzek, de elnyomott az álom.

Megint a nagyteremben voltam. S az ismét gyönyörűen fel volt díszítve. Kicsit elkalandoztam, amikor a férfi odanyújtotta kezét. Felnéztem rá, és tényleg Piton volt az. De valahogy más volt. Jól nézett ki. Kezébe adtam kezem, s már táncoltunk is a parketten. Néztem az arcát, nem értettem hogy lehet ennyire más ez a Piton, mint akit ismerek. Miközben őt néztem, éreztem finom illatát, s beleborzongtam az egészbe. Éreztem valami melegséget. Ekkor közeledni kezdett arcunk, s megcsókoltuk egymást. Gyengéd volt, olyan, amilyet nem néznék ki belőle. Eltoltam magamból s a szemeibe néztem. Értetlenséget láttam benne. Majd kezével az állam alá nyúlt s felemelte azt, majd ismét megcsókolt. Karjaimat a nyakába fontam, s csókolóztunk. Mígnem felébredtem.

- Huhh, fura egy álom. – mondtam hangosan. Körbenéztem, de már senki nem volt a szobában. Ránéztem az órára. Te jó ég! Lekéstem a reggelit!

Még az volt a szerencsém, hogy nem volt első órám. Így volt időm lemerészkedni egy kis harapnivalóért a konyhába. Meglepetésemre a kis házi manók nagy boldogon adtak a kezembe mindenfélét. Már roskadásig pakolták a kezemet amikor végre sikerült „kimenekülnöm”. Felvittem szerzeményemet a toronyba, s a klub helységben leülve elfogyasztottam ami belém fért, de még így is maradt. Majd felmentem a könyveimért, mert már közeledett az óra vége, s még át akartam nézni a számmisztika dolgozatot.

Sinistra professzor egész órán a dolgozatokról beszélt, meg hogy milyen egy felelőtlen bagázs vagyunk. Merthogy a csoport fele nem készítette el a kiadott feladatot. Mondanom se kell, hogy ezek a mardekárosok voltak. Majdhogynem csak a drágalátos Piton professzoruknak voltak hajlandók szót fogadni, és rendre elkészíteni a feladott házikat. Nem értem, hogy miért hagyja ezt.

Óra után ledobtam könyveimet, d felnyaláboltam a bájitaltanhoz való dolgokat, s lementem ebédelni. Olyan magányosnak érzem így magam Nicol nélkül. Nem az a baj, hogy nincs kivel beszélni, hanem…hanem… a fenébe is. Hiányzik na! Az embernek mindig az hiányzik a legjobban amit/akit szeret. Na tessék, már megint elkalandoztam s lekésem az órám.

Gyorsan magamra vettem ruháim és már rohantam is le a pincetermek felé. Beestem a terembe, már mindenki ült, de Piton még nem volt sehol. Szerencsémre. Épp, hogy leültem, már csapódott is ki az ajtó, s a tanár odacsörtetett a táblához.

- A múltkori munkájuk keservesre sikeredett, így ma is ugyan azt kell elkészíteniük. Ha valakinek nem lesz jobb, akkor pontot vonok le a házától. Ne röhögjön idétlenül Petrick! Az öné siralmas volt. Nem méltó egy Mardekároshoz! Na gyerünk! Fogjanak munkához.

Óra végéig majdhogynem csak ült és olvasott. Bezzeg nekünk meg dolgoznunk kell. Hopp, felállt. Jobb lesz a feladattal törődni. Jaj ne. Felém tart.

- Ms McKenzi. Hol hagyta a drágalátos barátnőjét? – kérdezte gúnyosan

- Hazament!

- Ne hazudjon nekem!

- Igazat mondtam. Anyukája beteg lett és haza kellett mennie hozzá – ezt a faragatlan embert.

- Ohh, legalább csend van az óráimon!

- Maga érzéketlen! –kiabáltam utána

- Már megint kezdi kisasszony? 10pont a Griffendéltől.

Már alig vártam, hogy kicsengessenek. Nem bírom elviselni, ha valaki ilyen. Mi lenne, ha az ő anyja lenne beteg. Épp hogy kicsengettek, már ki is rohantam a teremből. Már a lépcsőn futottam felfele, amikor eszembe jutott, hogy nem adtam le a munkám. Na majd kapok én a fejemre.

Este róttam a folyosókat a büntetőmunka miatt. Nagyon nem volt kedvem az egészhez. De muszáj volt. McGalagonynak viszont igaza van, jó kis gyakorlás a vizsgákra. Elmosolyodtam, s így kopogtattam Piton szobájába.

- Jöjjön, már vártam. Maga meg min mosolyog? – nézett rám felhúzott szemöldökkel

- Ja, szóval baj, hogy szívesen jövök. Ha akarja, lehetek mogorva is. – mondtam nem leplezve sértődöttségem

- Mi a fene! – láttam arcán a meglepődöttséget. – Gondolom, ez azért van, mert a munkáját nem adta be. De jobb ha tudja, nem hagyom hogy azt készítse el.

- Jaj igen, véletlen magammal vittem. Tessék – nyújtottam felé. Nem is tudta, hogy utánam hoztak egy fiolát

- Ezt megúszta, de legközelebb, ha ilyen figyelmetlen lesz, nem fogadom el.

Megint belenéztem a szemeibe, de csak pár pillanat telhetett el, mert már kérdezte is, hogy már megint mi bajom.

- Jól van? Remélem nem készül elájulni, mint tegnap. Nem fogja magát az összes büntető munka alól kihúzni!

- Nincsen semmi bajom, csak a tanár úr szemeit néztem.

- Mi? Mi ütött magába?

- Semmi. – pirultam el

- Helyes. Ez esetben lássunk hozzá egy gyógyító bájitalnak.

- Khmm, lehet rosszul hallottam. De közösen?

- Igen, a gyengélkedőn fogytában van, így sajnos, muszáj vagyok figyelni a munkáját. Nehogy gyógyítás helyett megmérgezzen valakit.

^o^

Szólnom kéne Minervának, hogy a kedvenc diákja kezd begolyózni. Én meg nem akarok egy lökött lánnyal együtt dolgozni. De azt az örömöt nem adom meg, hogy lemondom a büntető munkáit. Édes a bosszú.

^o^

Egész este együtt dolgoztunk. Jól éreztem magam. Még akkor is, ha csak gúnyolódott velem. Igaz, néha elkalandoztam, de szerencsére nem vette észre. Én viszont felfigyeltem arra, hogy sokszor néz rám. Csak egyszerűen nem értem miért. Fáradtan estem az ágyamba, s el is nyomott az álom a hosszú munka urán.