^o^ 6. Aggodalmas percek ^o^

Nem akartam otthagyni azt a törékeny teremtést, de tudtam jó kezekbe került. Remélem Poppy tud rajta segíteni. Ha bármi történik vele, esküszöm, nem állok jót magamért. Fáradtan, s kétségek között rogytam le az ágyamra, s kezemre hajtottam fejem.

- Az én hibám! 

Mondtam magamnak kétségbeesve. Ha nem hagyom, hogy olyan sokáig üldögéljen a hóban most nem lenne ez.

- Másnap reggel elég nyúzottnak éreztem magam. Lefürödtem gyorsan, s rohantam is a gyengélkedőre.

- Jó reggelt Poppy. Mi a helyzet? Hogy van Mis McKenzi?

- Nem tudtam neki beadni este a gyógyszert, mert megint rájött a fuldokló köhögés. De hál istennek elaludt, és azóta békéses alszik.

- Ez lényegében egy jó hír. De a gyógyszer nélkül nem fog rendbe jönni.

- Hát igen. Amint felébred, muszáj lesz beadnom neki. Menjen csak be professzor.

- Köszönöm.

Oda mentem az ágya széléhez, s leültem a székre. Megfogtam kezét és felrémlett bennem a tegnap este. Milyen volt a tánc, s utána következtek a borzalmak. Bár arca fáradtan és gondterheltnek tűnt, mégis gyönyörű volt a szememben.

- Perselus!

- Tessék?

Álmában is engem hív. Mosolyra húztam a számat, de egyből eltűnt arcomról. Megláttam, hogy könnyek gördülnek ki szeméből. Kezemmel letöröltem a könnycseppeket az arcáról. Ekkor azonban láttam, hogy kinyitotta a szemét.

- Christine! Hogy érzed magad?

- Egy kicsit jobban.

De édes így suttogva a hangja.

- Poppy! Felébredt!

- Köszönöm Professzor, hogy szólt! Kedveském idd meg a főzetet. Kérem, segítsen neki felülni.

Óvatosan felültettem, s tartottam hátát, míg megitta a főzetet.

- Így ni! Most pedig szigorú pihenést utalok ki magának.

- Maradhatok még Poppy?

- Persze. De szóljon, ha bármi van.

- Rendben.

Megvártam, míg a javas asszony magunkra hagy, s oda fordultam betegemhez. S arcát simogattam.

- Tudod-e, hogy rám ijesztettél?

- Hát gondolhatod, hogy nem egy jó érzés.

- Na igen, talán most már megtanulod, hogy nem szabad hóban ücsörögni.

Odahajoltam hozzá, és csókot leheltem homlokára.

- Á, látom a ruhád még itt van. – mosolyogtam – Gyönyörű voltál tegnap este.

- Köszönöm. Te sem panaszkodhattál.

- Elárulod miért sírtál álmodban?

- Nem szeretnék róla beszélni. 

Láttam, hogy küszköd ezért a pár szóért. Amint befejezte mondatát megint elkezdett köhögni. Meghallotta Poppy, s azonnal ide rohant.

- Ennyi elég is volt a beteg látogatásból. Szüksége van a pihenésre.

- Gyógyuljon meg minél előbb Ms McKenzi.

Csókot dobtam neki, és magára hagytam.

- Itt van még egy főzet. Igya meg. Ettől nem fog álmodni, de rendesen kipihenheti tőle magát.

- Köszönöm.

^o^

Álmomban egy számomra ismeretlen helyen voltam. Egy gyönyörű mezőn ültem egy pokrócon. Nem messze tőlem, egy kis patak csordogált. Ölemben meg Perselus feje pihent. Lenéztem rá és megsimogattam arcát.

- Perselus – mondtam

- Tessék?

Hallottam tőle. Ekkor azonban a semmiből előbújt egy halálfaló és megölte kedvesem. Ekkor azonban felébredtem.

^o^ ^o^ ^o^ ^o^

^o^

Este megittam én is egy áloműző főzetet, hogy ki tudjam magam pihenni. Kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is. Muszáj voltam kipihenni magam, hisz nekem tanítanom kellett. Bár legszívesebben ott ültem volna Christine ágyánál.

Az órákon a lehető legdurvábban viselkedtem. Volt, aki sírva fakadt az alsóbb évfolyamosok közül, de nem törődtem vele. Jobban érdekelt, hogy meggyógyuljon Christine és, hogy végre magamhoz ölelhessem.

Amikor épp nem tanítottam az ágya mellett virrasztottam. De ebből többnyire az lett, hogy elaludtam az ágyára dőlve. Egyik nap azonban …

- Mikor ébredt fel?

- Akkor volt utoljára ébren, amikor maga elment és beadtam neki az áloműző főzetet.

- De hát az már három napja volt! – mondtam felháborodva

- Igen tudom. De kicsivel többet adtam neki a kelleténél. Nagyon el volt gyengülve. Szüksége van a pihenésre és így legalább a gyógyszer nyugodtan tud dolgozni a szervezetében.

- Hát remélem igaza lesz.

- Nyugodjon meg Perselus.

Hátrafordultam és kissé meglepődtem. Az igazgató tartott felénk.

- Jónapot igazgató úr

- Magunkra hagyna Perselussal?

- Muszáj itt beszélniük?

- Igen kedves Poppy.

- Hát rendben.

Miután elment, Dumbledore hozzám fordult. Láthatta az aggodalmat arcomon:

- Nyugodj meg kedves barátom

Vállamra tette kezét, s én nagyot sóhajtottam.

- Tudom, hogy nehéz most magának.

- Honnan veszi ezt? – kérdeztem kissé meglepődve

- Láttam, hogy néz erre a lányra. De nyugodj meg, az állásod nincs veszélyben. Hamarosan úgyis végez az iskolában. S így nincs kedvem egyikőtök kedvét sem szegni.

Ekkor olyat tettem mit még soha. Megöleltem az igazgatót. S ő megveregette a vállam.

- Tudom milyen érzés szerelmesnek lenni. Láttam miközben táncoltatok a bálon a szemetek ragyogását és sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért számotokra.

- Köszönök minden!

- Mindig is megbíztam benned drága barátom és azután is meg fogok.

Megveregette a vállam, s elment. Én lerogytam a székre és örültem annak, amit hallottam. De annak már kevésbé, amit láttam. Még mindig aludt. Pedig már fel kellene kelnie, de…

- Hát te ébren vagy?

- Igen. 

Láttam arcocskáján, hogy elpirult.

- Hallottam mit mondott Dumbledore.

- Hallgatóztál? – húztam mosolyra számat – Akkor már jobban is van a kisasszony. Vagy tévedek?

- Már sokkal jobban vagyok, de még mindig gyengének érzem magam.

Legszívesebben megöleltem volna, de féltem össze töröm e gyenge testet.

- Mért nem szólt, hogy felkelt?

- Madam Pomfrey, csak most keltem fel.

- Sokkal jobban nézel ki drágám.

Hát, azért még mindig sápadt szegénykémProfesszor! Dubledore kívánsága volt, hogy vigye le a kisasszonyt az Ön szobája melletti szobába. A házi manók levitték már a holmiját. Magára bízza.

- Rendben.

- De mi lesz a ruhámmal?

- Majd azt is levitetem, egy manóval.