|
1. fejezet
Nymph: Régi Ismerősök I. - Akkor...
Tartalom: Történet a múltból...
Korhatár: 14
Kategóriák: Általános
Szereplők: Nincs
Műfajok: regény
Figyelmeztetések: Nincs
I. rész- Akkor…
1. fejezet- Egy új barát
- Anya! Anya!
- Tessék, kincsem?
- Kik azok az emberek?
- Kikre gondolsz? - hajolt anyám közelebb az ablakhoz.
- Arra a fekete hajú fiúra, arra a nőre, meg arra a férfira - mutattam - Kik azok?
- Óh, ők az új szomszédaink. Legyél velük kedves! - fordult felém, majd visszament a finom illatokat árasztó sütőhöz.
Visszafordultam az ablakhoz, és tekintetem találkozott a fiúéval. Egy pillanatig tartott az egész, majd hirtelen elfordította fejét, mondott valamit a szüleinek, és beiszkolt a házba.
Érdekes… Na, mindegy! Biztos csak egy félős kis pisis!
Újra elfordultam az ablaktól, és odasétáltam tüsténkedő anyámhoz.
- Mit sütsz? És mért kapkodsz ennyire?
- Ez, kicsim, sütemény az új szomszédainknak.
- Miért?
- Mert nem árt jóban lenni a környék lakóival.
- De ők is újak még - pont, mint mi! Nekik nem kell ˝jóban lenniük a környék lakóival˝ ?
- Figyelj! Az illem ezt kívánja! Ha kész lesz, akkor együtt átmegyünk köszönteni őket. Oké?
- Na persze… - dörmögtem.
Otthagytam a konyhát, és inkább kimentem a kertbe. Gyönyörűen sütött a nap, és ettől máris jobb kedvre derültem.
Hogy őszinte legyek, nem igazán tetszettek meg az új szomszédok! Az anyuka túl hallgatagnak, az apuka túl szigorúnak tűnt, a fiuk meg egy nyámnyila tökfilkónak.
- Mindegy! Ez nem az én dolgom. Csak ne kéne átmenni hozzájuk…
- Kerry! - hallottam anyám hangját bentről - Kerry, gyere! Kész vagyok!
Rosszkedvűen bekullogtam, miközben megpróbáltam az egyetlen pozitívumba kapaszkodni: legalább anya is jön! Nem a minisztériumban, hanem velem tölti az időt!
- Na végre! Mehetünk, drágám?
- Persze… - motyogtam duzzogva.
- Akkor kalandra fel! - azzal megfogta a sütis tálat, és kilépett az ajtón. Már én is mentem volna ki, amikor egy ismeretlen hangot halottam a hátam mögül:
- Mrs. Drawn! Áh, biztos te vagy Kelly! - megfordultam. A konyhai kandallóban megjelent egy idegen varázsló feje.
- Kerry – helyesbítettem – Ki maga?
- Kicsim, mi lesz már? - lépett be anyám – Oh, bocsánat David! Mit tehetek önért?
- Be kellene jönnie az irodába!
- De mi épp…
- Fontos! Azt hiszem, még estére is bent kell maradnia!
- Rendben - törődött bele - Kicsim, nem baj? Sajnos egyedül kell menned.
- Sajnálom! - szólt közbe a varázsló.
- Pár perc, és megyek, David!
- Rendben! - azzal az idegen eltűnt a zöld lángokban.
- Nos, akkor én megyek. Legyél kedves! És ne maradj fent sokáig! Lehet, hogy későn jövök, de igyekszem. Légy jó! - adott egy puszit, majd dehoppanált.
- De jó! - dühöngtem. Felkaptam a tálat, és elindultam.
* * *
Csak öt-hat méterre laktak tőlünk, úgyhogy hamar odaértem. Idegesen becsöngettem, majd elővéve legbájosabb mosolyomat vártam, hogy ajtót nyissanak.
Egy kis ideig csend, aztán az ajtó kinyílt, és megláttam mögötte a fekete hajú srácot.
De király! - gondoltam - Már csak az hiányzott, hogy ez a majom nyisson ajtót!
Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert mikor meglátott, megforgatta a szemeit és erőt véve magán unott hangon így szólt:
- Bejössz, vagy tervbe vetted, hogy itt döntesz álldogálási rekordot? - észbe kaptam, és megpróbáltam kedvesen köszönteni:
- Khm… Kerry Drawn - nyújtottam kezet.
Vonakodva bár, de elfogadta, és kezet ráztunk.
- Perselus Piton - mondta közben.
- Örvendek!
- Ezen már túl vagyunk… - mondta sejtelmesen ˝mosolyogva˝ - amit én inkább fintornak neveznék -, és becsukta az ajtót.
Óh, hogy szakadna rá az ég! Valószínűleg a szemezésre célzott. Most biztos azt hiszi, hogy tetszik nekem! Habár, közelebbről elég helyes… A fenébe is! Erről leszokhatnál… - szóltam magamra.
- Itt vagy még?
- Mi?
- Már vagy öt perce beszélek hozzád!
- Ja, bocs…
- Ők itt a szüleim - fordult az imént érkezett házaspár felé. A magas, fekete hajú férfi kemény tekintetét rám emelte, majd kezet nyújtott:
- Anon Perselus Piton. Üdvözlöm! - mondta egy cseppet sem kedélyes hangnemben.- Ő pedig a feleségem, Edna. - mutatott a mellette álló, csendes és mosolytalan nőre.
- Szervusz!
- Jó napot! Öhm… Hoztam egy kis süteményt… - nem úgy tűnik, mintha sütis típusok lennének!- Az anyukám sütötte önöknek, de ő nem tudott jönni, mert visszahívták a munkahelyére.
- Óh, köszönjük szépen! – előzte meg férjét Edna, és kezében a tállal gyorsan elszelelt.
- Nos, fáradjon beljebb!- vezetett a nappaliba Anon. - Nekem most dolgom van. Barátkozzatok össze… - nézett fiára gúnyos-sejtelmesen, majd otthagyott minket. Ahaa… Szóval innen örökölte!
- Khm… - köszörültem meg a torkom. Ránéztem, ő meg énrám. Kicsit kínos volt a csend, úgyhogy hirtelen ötlettel azt mondtam: - Szóval… Barátkozzunk össze!- meglepetten felhúzta szemöldökét, tekintetében pedig ezt lehetett olvasni: Mi van?
Képtelen voltam megállni röhögés nélkül- egyszerűen kitört belőlem. Erre ő bosszús képet vágott, és így szólt:
- Nincs kedvem… - azzal fogta magát, és elment.
Kis ideig haboztam, majd követtem. Az egyik ajtó felé vettem az irányt - az résnyire nyitva volt. Kimentem rajta, és a kertben találtam magam. Ő egy padon ült, hátát – a mi kertünktől elválasztó - falnak vetve, és olvasott valamit.
- Nem illik egyedül hagyni a vendéget! - szóltam oda neki az ajtóból.
Odamentem hozzá, és leültem mellé. Felnézett a könyvből, becsukta, és hozzám fordult:
- Nem illik valakit olvasás közben zavarni! - vágott vissza.
- Mit olvasol? - nyúltam a könyvért, de ő elhúzta előlem.
- Mi közöd hozzá?
- Mindig kérdéssel válaszolsz?
- Mindig ilyen idegesítő vagy?
- Igen. Most te jössz!
- Mi? - nézett rám értetlenül.
- Kérdeztél - válaszoltam. Én is kérdeztem - de, te nem válaszoltál! - magyaráztam - Szóval? Mit olvasol?
Kérdésemre kelletlenül felemelte a könyvet, és előlapját felém fordította. A cím ez volt: A Három Vámpír.
- Hú, ez a kedvenc könyvem! - kiáltottam fel izgatottan.
- Na, persze!
- Nem hiszed? - biztos azt gondolja, hogy be akarok vágódni nála…
- Akkor mondd meg: mi Claire kutyájának neve?
- Nincs is benne Claire nevű szereplő! Az pedig nem kutya, hanem kiméra!
Elismerően nézett rám, és alig láthatóan bólintott. Ha-ha-ha! Nem fogtál ki rajtam!
- És most? - kérdeztem.
- Mi most? - kérdezett vissza.
- És most: mi lesz?
- Nem kell már hazamenned?
- Nem! - válaszoltam dacosan, majd kicsit szégyellősen hozzátettem:- Anyu úgysincs otthon…
- És az apád?
- Meghalt… - mondtam halkan, majd gyűlölködve folytattam: - Halálfaló volt. Egy másik Halálfaló végzett vele…
- Sajnálom… - mondta érzelemmentesen; szimpla udvariasságból.
- Na, persze… - morogtam, aztán témaelterelésképpen megkérdeztem tőle: - A te szüleid mivel foglalkoznak?
Rámnézett. Látszott rajta, hogy nem akar válaszolni, de úgyis kierőszakoltam volna belőle, így hát megadta magát:
- Az apám halálfaló – tudtam! Láttam rajta! Olyan a tekintete, mint a Halálfalóknak, és…
- És az anyukád mit csinál?
- Amit az apám mond neki… - válaszolta gúnyosan.
- Jól érzem, hogy nem igazán szereted az apádat?
- Semmi közöd hozzá!- förmedt rám. Nem zavartattam magam.
- Igazad van. Semmi… - felpattantam, és felültem a kerítésre.
- Egyébként - kezdtem csevegő hangon -, azt hiszem, a te apád ölte meg az enyémet.
Leugrottam nálunk és elindultam a konyha hátsóajtaja felé.
- Várj csak! - szólt utánam.
Megfordultam. Már nálunk volt, és a kerítés előtt állt. Közelebb jött (a könyv még mindig nála volt).
- Honnan tudod? - kérdezte.
- Anon-nak hívják. Hány Anon nevű Halálfaló van még? - vettem fel a flegma stílust.
- És miért ölte meg?
- Ne itt! - szóltam rá - Nem szeretnék bajba kerülni! Inkább… - körülnéztem. Tekintetem megakadt a konyhaajtón. Megadóan sóhajtottam egyet, és így szóltam: - Inkább menjünk be!
Elindultam, ő követett.
- Ülj le! - mondtam, mikor már bent voltunk. Leült, én meg elkezdtem járkálni, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Tehát… - fogtam bele - A Nagyúrnak, ugye, vannak elvei. Ezeken alapszik a muglik, sárvérűek és ˝mugli- imádók˝ iránti gyűlölete… És persze, a másik oldallal vívott örökös harc! Az apám – mivel híve volt - egyet kellett, hogy értsen vele…
- Megállnál végre? – szólalt meg hirtelen - Már ötször körbejártad az asztalt! - megtorpantam - És ha lehet, térj a lényegre!
- Szóval…- támaszkodtam az előttem álló székre - Apám Halálfaló volt, de szerette anyát! Elvette feleségül, és megszülettem én - ezzel alá is írta halálos ítéletét… Anyám sárvérű, és a minisztériumban dolgozik. Kell ennél több, hogy elrabolják? Meg is próbálták! Ki akarták vallatni, majd velem együtt – mivel szemtanú voltam - megölni. Apám életében először – és utoljára - szembeszállt a Sötét Nagyúr akaratával, és megvédett minket. A végére csak ketten maradtak. Észvesztő gyorsasággal forgatták a pálcájukat, de apám megbotlott. Anon kihasználta az alkalmat, és feléküldte az átkot. Az a mellkasán találta el… és meghalt.
Perselus egy szót sem szólt, csak bámulta az asztalt.
- Nyugodtan megszólalhatsz! - mondtam kényszeredett gúnnyal a hangomban.
- Veletek mi lett? – kérdezte nagy sokára, és felnézett rám.
- Valahogyan… valahogyan leszakadtak rólunk, mi meg elmenekültünk. Két hónapja költöztünk ide. A Halálfalók –ki tudja miért? - nem jöttek utánunk. Vagyis…
- Nem!- pattant fel. Kitalálta a gondolatomat…
- Honnan tudod? - támadtam rá - Talán beszélnek neked ilyesmiről?
- Nem, de…
- De mi?
- Tudnék róla!
- Arról se tudtál, hogy megölte az apámat!
- Mert akkor még nem hallgattam ki! - vágott vissza.
- Mi van?- kérdeztem tőle halkan. Kicsit lenyugodtam.
- Ki szoktam hallgatni a ˝magánbeszélgetéseit˝ - válaszolta kelletlenül.
- Tudod, hogy az életeddel játszol?
- Tisztában vagyok vele… - morogta. Egy ideig csönd, majd:
- Akkor… végleg leszálltak rólunk? - kérdeztem reménykedve.
- Nem biztos - válaszolta őszintén - Szerinted, mégis miért mondta, hogy: barátkozzatok össze?
- Igaz… De… Ez most akkor mit jelent?
- Hát, annyit biztosan, hogy itt nem vagytok biztonságban.
- Hacsak… - csillant fel a szemem.
- Igen?
- Hacsak nem haverkodom össze ˝apuci egyetlen kisfiával˝… - vigyorodtam el gonoszul.
- Na ne! Ennyire hülyének nézel?
- Miért? - kérdeztem egyszerűen.
- Mert… csak!
- Ahaa… Igazad van. Tényleg csak! Bár tudnám, mit jelent… - gúnyolódtam.
- Na, jó! Nekem mennem kell! Nincs időm itt vacakolni! - és már indult is.
- Mi olyan sürgős? - szóltam utána. Megfordult és egyszerűen így válaszolt:
- Kicsomagolni - indult volna tovább, én meg utánaeredtem, és kikísértem.
- Ha végeztél, átjössz? - kérdeztem kertelés nélkül. Meglepetten visszafordult.
- Nem! - vágta rá totál ledöbbenten.
- Miért nem?
- Miért menjek?
- Mert unatkozom, mert egyedül vagyok, mert te vagy az első, aki 5 percnél tovább bírt a társaságomban maradni… Te jössz!
Válaszul csak tátogott, mire kisegítettem:
- Figyelj! Egyszerű! Elkezdem, neked meg csak pár szót kell szólnod. Tehát: Azért nem megyek át hozzád, mert… - mondtam, majd jelentőségteljesen ránéztem.
- Csak! Hagyj már, oké? - teljesen zavarba jött, szegény. Nem bírta ám sokáig - ahogy senki más sem, ha így néztem rá.
- Szóval?
- Mert… a szüleimmel szeretném tölteni az estét! - vágta ki magát. Na, ezt nem veszem be! Hagytam, hogy elmenjen, de nem éreztem rosszul magam miatta.
Visszamentem a konyhába.
- Mivel töltsem az időt? - vetődött fel bennem újra meg újra. Úgy döntöttem, ismét elolvasom a Három vámpír-t. Leültem a konyhában, és elkezdtem olvasni.
Jónéhány óra eltel így, mígnem valaki kopogott a bejárati ajtón.
Egy színes cetlivel megjeleztem, ahol tartottam, majd kimentem ajtót nyitni. Mit ne mondjak, eléggé meg voltam lepődve…
- Nahát! Máris visszajöttél?
- Csak a könyvemért. Visszaadnád? - vetette oda Perselus.
- Gyere be! - invitáltam, mire nagy-nehezen belépett az előszobába.
- Nem maradok sokáig, csak a könyvem kell! - kötötte ki.
- Jó-jó! Ülj le! - én meg továbbmentem. Kihoztam a könyvet a konyhából, és a kezébe nyomtam - Bocs, összetévesztettem a sajátommal.
- Kösz - azzal már állt is volna fel, de szóval-tartottam:
- Tudod, mit nem értek? - ráncoltam a homlokom nagy komolyan.
- Mit? - sóhajtotta.
- Azt, hogy ha a szüleiddel akarod tölteni az estét, akkor miért akarod most befejezni a könyvet? Holnap is eljöhetnél érte!
- Jaj, ne csináld! Tudod, hogy hazudtam! A szüleim nincsenek is otthon!
- Akkor, miért nem maradsz? - adtam meg a kegyelemdöfést.
- Jó, rendben! Csak tudnám, miért jó ez neked…
- Már mondtam…
- Nem ez, hanem, hogy kínzol!
- Nem úgy tűnik, mintha olyan nagyon szenvednél!- jegyeztem meg gonoszan.
- Szóval? - váltott témát - Mit akarsz?
Megint csak el kellett nevetnem magam.
- Hogy… mit akarok? Ne légy ostoba! Semmi extrát! Csak unatkozom egyedül. Ennyi!
- Aha… - nézett rám gyanakvón.
- Most mi baj?
- Semmi, semmi… - vágta rá, majd egy pillanatra elmosolyodott.
- Jut eszembe! Kérsz teát?
- Kösz, nem.
- Ahogy gondolod. De én iszok egyet! - mondtam, majd magára hagytam. Bementem a konyhába, tettem - vettem, aztán már csak arra vártam, hogy felforrjon a víz.
- Nem illik egyedül hagyni a vendéget! - hallottam közvetlenül a hátam mögül. Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy elejtettem a kezemben tartott csészét, és az ripityáratört.
- A szívrohamot hoztad rám! - kiáltottam, majd megfordultam.
- Ne kiabálj! Így is hallom…
- Óh, hogy szakadna rád az ég! - mordultam fel, és letérdeltem, hogy összeszedjem a maradványokat.
Ő is segített, de elég sok darabka volt. Egyszer – ahogy azt a filmekben szokás- véletlenül ugyanazt a darabot fogtuk meg - vagyis ő a kezemet. Teljesen elpirultam, és gyorsan elrántottam a kezem. Persze, amilyen az én szerencsém, pont a csésze élesebbik felével kerültem közelebbi barátságba, és rendesen megvágtam a tenyeremet.
- Várj, segítek! - mondta Perselus. Őt nem zavarta az előbbi incidens…
Felállt, szerzett egy rongyot, és letörölte a tenyerem a vértől. Csúnya seb volt, de nem vérzett nagyon.
- Van itthon aranyvirágotok?
- Persze. Ott, a szekrényben mindent megtalálsz!
Gyorsan összehozott nekem valami kenőcsszerűt, és egy kicsit rákent a sebre.
- Kösz… - szóltam - Ilyen jó vagy a bájitaltan terén?
- Már régóta érdekel…
- Ez tök király! Azaz, hogy… én is szeretem a bájitaltant, és már alig várom, hogy Roxfortban többet is tanulhassak róla.
Kis csend, de – ahogy máskor sem - nem bírtam sokáig:
- Te is halálfaló leszel? - ez már egy ideje motoszkált bennem.
Megdöbbent hirtelen kérdésemen, de azért válaszolt:
- Lehet. Ha apámon múlik…
- Rajta múlik.
- De, úgyis elmerültem a fekete mágiában, szóval…
- De ez nem azt jelenti, hogy gonosznak kell lenned!
- Miért, szerinted a halálfalók gonoszak?
- Még szép! Talán szerinted nem?
- Hát… attól függ, kinek - mi a ˝gonosz˝.
- Ettől függetlenül, úgy gondolom, egy-véleményen vagyunk. Nekem ők ˝gonoszak˝, és nem szeretném, hogy te is az legyél!
- Hogy mi? De hát… nem is ismersz!
- Na és? Akkor ismerkedjünk meg!
- Te mindig ilyen rámenős vagy?
- Nem. Csak barátkozni szeretnék.
- Nincsenek barátaid?
- Eltaláltad. Nincsenek… - ettől egy kicsit ledöbbent és zavarbajött.
- Oh… Oh! Bocs! Én… Nem gondoltam komolyan
- Én igen. De hagyjuk ezt!
- Rendben…
- Miről beszéljünk?
- Gőzöm sincs!
- Akkor ˝kérdezz - felelek˝-ezzünk! Én kezdem! Mit szoktál csinálni szabadidődben? - megint csak sóhajtott, majd belekezdett:
- Olvasok, az erdőkben járok, költözök, vagy épp az apámat hallgatom ki. És te?
Megint elnevettem magam.
- Te! Ez most vicces volt!
- Ne mondd! Tényleg?
- Na ez már nem. Elég ritkán vagy vicces, és gyakran gúnyolódsz. Miért nem változtatsz?
- Mert ilyen vagyok. Különben is: már megszoktam. De ez már a második kérdésed volt! Válaszolj az enyémre!
- Oké… Hát, én a szabadidőmben… olvasok, a természetben járkálok, sziklát mászok, menekülök, merengek… Azt hiszem ennyi!
- Menekülsz?!
- Hát, igen… Két hónap alatt kiismertem a város kétharmad részét, de még így is elkapnak néha…
- De… Mégis kik?
- Az iskolatársaim. Van egy banda, aminek a tagjai szinte állandóan üldöznek. Ez az ő legkedvencebb szórakozásuk…
- De hát… Miért üldöznek? - értetlenkedett tovább. Nahát? Neki soha nem voltak ilyen gondjai? - Valószínűleg nem…
- Miért?! Mert más vagyok, mint ők; mert vízióim vannak; mert lila a hajam, vagy mert épp tüsszentettem… Mikor-miért!
- Lila?
- Nem igaz! Mindenki ezzel kezdi! Igen: lila! Nem fekete, hanem lila! Csak tudnám, miért olyan fontos ez… - háborogtam.
- Inkább hagyjuk… Azt mondtad, vízióid vannak?
- Igen – válaszoltam valamivel nyugodtabban - Ritkán, de vannak.
- Ez…
- …fura, tudom. 10 évesen eléggé ˝meglepő˝. Tudom, hogy később jelennek meg más látóknál, de… Én még csak nem is vagyok igazi jós! Csak látomások- jóslatok nem.
- Érdekes vagy…
- Ez most bók akart lenni? Mert elég gyatrára sikeredett!
- Nem, ne aggódj! - mosolygott rám. Jé, egy ˝őszinte˝ mosoly! Lemerném fogadni, hogy most csak azért ilyen kedves, mert megsajnált!
- Na jó, most én kérdezek! Miért jársz feketében?
- Mert az a kedvenc színem.
- Ez nem ér! Ez lett volna a következő kérdés! Oké… Miket szoktál olvasni?
- Fekete-mágiával kapcsolatos könyveket, bűbáj-, igézet- és átok-gyűjteményeket, ilyesmit. Te?
- Szintén, kivéve a fekete mágiát. Olyan könyv még nem akadt a kezembe.
- És olvasnál belőle?
- Talán. Érdekel, de nem valószínű, hogy használnám is. De amint látom, te már készülsz a sulira!
-Sohasem lehet tudni…
* * *
Egy ideig eltöprengtünk egymáson.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki kinyitja az ajtót, és valamit ledob az előszobában. Fogtam magam, se szó, se beszéd kirohantam, és megláttam…
- Anya! Na végre! - öleltem át anyámat.
- Na, engedj el, kicsim!
- Mi ez? - néztem a zsákra, ami a kanapé mellett feküdt. Szóval ez puffant?
- Ez? Egy kis munka.
- Mi van benne?
- Sajnálom, de ez hivatali titok! De ha nagyon kíváncsi vagy, nézd meg, mi van… ebben! - húzott elő egy papírzacskót. Kinyitottam a száját és belenéztem.
- Azta… Ez tök jó! Kösz anya! - na igen. Mi volt a zacskóban? Minden gyerek álma: édesség.
- Oh, majd’ el felejtettem! Bemutatom neked a szomszéd fiút! Gyere!
Bevezettem a konyhába. Perselus rendes volt, mert mire beértünk, eltüntette a csésze maradványait (a kezem is meggyógyult).
- Khm… Ő Perselus, anya! Ő pedig az anyukám: Angela!
- Angela Drawn! - ráztak kezet.
- Perselus Piton…
- Piton?- sikkantott fel anya.
- Hoppá… Anya nyugi! Ő nem veszélyes ránk!
- De… a szüleid halálfalók, nem?
- Csak az apám. De ne aggódjon, Mrs. Drawn! Nem tudok semmiről semmit.
Anya valamennyire lenyugodott.
- Hát, te rendesnek látszol… Vegyél! - kínálta őt is édességgel.
- Köszönöm, nem kérek. Csak egy könyvért jöttem, már megyek is. Viszont látásra!
- Kikísérlek!- kaptam az alkalmon, azzal otthagytam anyát a konyhában.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy így fog reagálni - mondta odakint Perselus.
- Nincs semmi gond! Illetve… lehet, hogy lesz, de az most mindegy. Tudod, nem véletlenül mutattalak ám be a vezetékneved nélkül!
- Tényleg bocs… Na jó, én megyek. Szia!
- Szia, és kösz!
- Mit?
- Hogy itt maradtál.
- Viccelsz? Kész élmény volt! Kibírni téged… kemény kihívás - gúnyolódott, habár most úgy tűnt, ez inkább viccelődés.
- Hát akkor… Szia!
- Szia!
Megvártam, amíg elmegy, aztán becsuktam az ajtót.
A konyhába lépve az asztalra - borulva találtam anyámat.
- Anya, ne sírj! - odamentem és átöleltem - Légy szíves, nyugodj meg!
- Köszönöm, de most nem tudsz megnyugtatni, kicsim.
- Miért? Mi a baj?
- Lehet, hogy a kis barátod mindent kitálal a szüleinek! És akkor bajban vagyunk…
- Anya! Csak az apja halálfaló! Az anyja egy rendes nőnek tűnik, csak egy kicsit megtört… A lényeg, hogy Perselus nem árul el semmit, mert nem is tud semmit, így nem is árthat nekünk semmit!
- Honnan tudod ilyen biztosan?
- Megnyugodhatsz! A srác fülig belém van esve!
- Komolyan? - csillant fel a szeme. Máris jobbkedvre derült!
- Anya, az ember észreveszi az ilyesmit! Meg aztán… el is árulta magát - mosolyodtam el huncutul.
Persze, hogy hazudtam! De valahogy meg kellett nyugtatnom anyát!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
