3. fejezet

Ismeretlen ismerős

Roxmorts utcái kihaltak voltak, csupán egy fekete taláros férfi sétált a hófedte úton, gondolataiba merülve.

Bájital hozzávalókért indult, de elcsábította a csend, a hóesés, s elnapolta a vásárlást. Élvezte ezt az időt, mert a lelkében dúló örökös télre emlékeztette, amit bár nem szeretett, elviselt és megszokott. Sokszor elmélkedett, hogy vajon mikor is kezdődött az egész. Még gyermekkorában, mikor annyiszor látta, ahogy apja veri az édesanyját, vagy mikor a Roxfortban egyetlen barátot sem szerzett, netán, hogy beállt halálfalónak Voldemorthoz? Nem tudta, de nem is igazán kereste a választ. Beletörődött, hogy őt senki sem kedveli, csak saját magára számíthat.

Úgy gondolta, hogy nagyjából három éve ez megváltozott, de csalódnia kellett. Az az ostoba griffendéles is csak kihasználta, nem akart tőle semmit. Pedig életében először szerelmes volt...

Idegesen belerúgott a mellette elterülő hókupacba, hogy már megint azon a libán jár az esze. Hiába, az elmúlt másfél év semmin sem változtatott. A lány minden gondolatát kitöltötte, minden helyiséghez egy-egy emlék fűződött, és hiába próbált bármit tenni, nem tudta kiűzni elméjéből az arcát.

„Perselus, Merlinre, térj már észhez, és ne viselkedj úgy, mint egy tinédzser!”- suttogta egy kis hang valahol a tudatalattijában.

Nem vagyok normális – gondolta magában, és tovább sétált.

Ismét elmerengett, így nem vette észre a szembe jövő, szintén gondolataiba merülő ismeretlent. Talán csak véletlen, de lehet, inkább a sors keze volt a dologban, hogy összeütköztek, és mindketten hanyatt estek.

Piton először nem tudta, hogy mi is történt, majd ahogy minden eszébe jutott, felpattant, és a még fekvő emberhez hajolt, hogy felsegítse.

- Perselus – suttogta az ismeretlen, mikor már egymással szemben álltak. A férfinek elakadt a lélegzete, ahogy megpillantotta a csuklya alatt Hermione arcát.

- Granger, nem gondoltam, hogy valaha is látom – vette elő legridegebb hangját, ami megijesztette a nőt. Nem erre számított...

- Mióta magázol, Perselus? – kérdezte, megnyomva az utolsó szót.

- Ne szórakozz, Granger! - A tanár kezdett dühös lenni. – Mit akarsz?

- Beszélnünk kell, és ezt te is tudod.

- Nem tudok semmit, amiről beszélnünk kellene.

- Akkor nekem kell beszélnem veled. Itt lakok a környéken. – El is indult az egyik irányba, reménykedve, hogy a férfi követi. Szerencséje volt.

Pár sarokkal arrébb, Roxmorts szélénél, egy emeletes, takaros kis ház állt. Az emeleti ablakokon világosság szűrődött ki, jelezve, hogy valaki van itthon.

Piton az előszobában levette talárját, s Hermione beljebb invitálta a vendéget. Perselus nem feltűnően nézett körbe, és meg kellett állapítania, hogy a nőnek jó ízlése van. A falak fehérek voltak, itt-ott egy-egy mintával, a kanapé és fotel azonban sötétkék volt, míg a kandalló olyan átlagos barna. Az ajtó mellett polcok sorakoztak, amelyeket roskadozásig töltött fel könyvekkel valaki, valószínűleg Granger.

- Egy teát? – kérdezte a házigazda.

- A lényeget. – Piton hangja érzelemmentesen csengett, de nem ijesztette meg a nőt.  Ekkor valahol babasírás hallatszott. Perselus döbbenten nézett Hermionéra, aki csak mosolyogva csóválta a fejét.

- Mindjárt itt vagyok, és hozok teát. – Választ sem várva bement az egyik ajtón, és eltűnt a férfi látóköréből.

A tanár még mindig döbbenten állt, nem tudta mire vélni a dolgot. Hermionének van testvére? Abban biztos volt, hogy nem a gyereke, még túl fiatal. Habár... bárhol is járt az elmúlt időben, megismerkedhetett valakivel...

A gondolatra összefacsarodott Perselus szíve. Nem volt érzelgős, utált mindenféle érzelmet, de ez ellen nem tudott mit tenni. Szerette őt, és nem akarta mással látni, még akkor sem, ha ez a nő becsapta egész idő alatt, és csak kihasználta...  

Hermione hamarosan visszatért kezében egy tálcával, amit aztán lerakott az asztalra, majd újra eltűnt. Piton nem foglalkozott a teájával, a nő után eredt. Jelen pillanatban nem érdekelte, hogy miért is van itt, de muszáj volt utánamennie.

Az emeleten egy ajtóval találta magát szemben, ahonnan Granger hangja hallatszott ki. A tanár benyitott, és megütközve látta, hogy Hermione egy babát pelenkáz.

- Nincs időm egész nap várni – szólalt meg gúnyosnak szánt hangon. A nő meglepetten nézett rá, eddig észre sem vette.

- Tudom, de amint látod, most nem érek rá.

- Ez esetben megvárlak.

- Ahogy gondolod.

- A testvéred? – kérdezte pár pillanat múlva Perselus. Hermione csak hápogni tudott. Erre most mit válaszoljon?

- Nem, a lányom. – Óvatosan oldalra sandított, így még pont látta Piton halálra vált arcát. Magában jót mosolygott rajta.

- Ezek szerint találtál valami hódolót magadnak.

- Hermione! – kiáltotta egy férfihang a földszintről. A nő gyorsan befejezte a pelenkázást, és kezében a babával lesietett, maga mögött hagyva a döbbent Pitont.

- Szia drágám! – hallatszott Granger hangja. A tanár idejét látta a távozásnak.

A nappaliban egy barna hajú, barna szemű, magas férfi állt, kezében a gyerekkel, és épp kedvesével beszélgetett.

- Perselus, bemutatom a férjemet, Josh Garretet. – szólalt meg édesen mosolyogva Hermione. – Szívem, ő Perselus Piton.

- Örülök, hogy megismerhetem – biccentett az auror.

- Én is. Nekem most mennem kell. Viszontlátásra – Piton magára kapta talárját, és kisietett a házból.

Hogy lehetek ilyen idióta, tökkelütött barom?! – szidta magát hazafelé. Már semmi kedve nem volt hozzávalókat vásárolni, vagy visszamenni a Roxfortba. Úgy döntött, hazamegy.

|O|o.o|O|

Hermione elgondolkodva ült az ágyán. Megpróbált beszélni Perselusszal, de meg sem hallgatta. Tudta, hogy a férfi makacs, goromba, forrófejű, de legalább figyelt volna rá!

Egy hét telt el azóta a bizonyos látogatás óta, és Granger azóta kétszer is felkereste a professzort a Roxfortban. Először ajtót sem nyitott, akkor nem is foglalkozott vele, úgy döntött, majd máskor visszajön. Másodjára már beengedte, de csak miután fél óráig dörömbölt az ajtaján. Nem lepődött volna meg, ha néhány diák hülyének nézi.

Piton irodája nem is nézett ki rosszul. A falak mentén polcok sorakoztak roskadozásig megtelve könyvekkel. A szoba közepén sötét íróasztal, előtte zöld fotel, míg mögötte szintén zöld szék.

Hermione mindenről beszámolt, és csalódottan vette tudomásul, hogy a válasz csupán egy „ühüm”. Tudta, hogy nem figyelt rá a férfi, és ez felettébb bosszantotta. Felállt, és hatalmas zajt keltve otthagyta az irodát.

Egyszerűen nem tudta hova tenni a viselkedését. Még mindig haragszik rá?

Bár, azt hiszem örökre haragudni fog... – tűnődött el. - Hiszen csak úgy otthagytam őt, és másfél évig nem hallott felőlem! De ez így nem mehet tovább. Fel fogom keresni, és végig fog hallgatni!

Ezzel a gondolattal ment át kislánya szobájába, ahol Josh játszott a csöppséggel.

- Elmegyek.

- Hova? – nézett fel a férfi.

- McGalagonytól tudom, hogy az az idióta, tökkelütött Piton nem a Roxfortban lakik, és most felkeresem. Tudnál vigyázni Beth-re?

- Öhm, azt hiszem, igen. – Josh nem tűnt meggyőzőnek.

- Mi a gond?

- Semmi, semmi. Menj csak.

- Oké.  Pápá kincsem, szia Josh.

- Szia!

Hermione útközben Joshon töprengett. Nem értette, mi a baj, nem szokott ilyen lenni.

Nehezen hagyta otthon a kislányát, de tudta, hogy csak akadályozta volna a beszélgetésben. Komolyan kell beszélnie Perselusszal, és végig is fogja hallgatni, ha törik, ha szakad!

O|o.o|O

Már a telek határánál járt, mikor minden bátorsága elszállt. Nem volt mersze. Mi van, ha egyből kidobja a házából, még az előtt, hogy beengedte volna? Nem bírná ki semmiképpen...

Végül minden erejét összeszedve bekopogott. Pár perc múlva már nyílt is az ajtó, ám Perselus helyett egy gyönyörű, hosszú, barna hajú, barna szemű nő nyitott ajtót. Hermione döbbenten nézte.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte.

- Öhm, Perselust keresem.

- Jöjjön beljebb. Perselus, téged keresnek! – kiáltott be a fürdőszobába. Hermione alig bírta magát visszafogni.

Piton, amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött, és kilépett. Meglepve vette észre Grangert, aki szájtátva bámulta. Végignézett magán, és elmosolyodott. Egy szabadidőnadrág volt rajta, ujjatlan, és a haja hátul össze volt kötve. Ismét a nőre nézett, aki még mindig ugyanúgy ült.

- Mit akarsz, Granger? – kérdezte gúnyosan.

Az említett végre magához tért, úgy válaszolt:

- Beszélnem kell veled.

- Az elmúlt héten kétszer zaklattál azzal, hogy beszélned kell velem. Ha jól emlékszem, másodszor sikerült is elmondanod...

- Ne tégy út, mintha hallottad is volna! - Hermione arca már kipirult az elfojtott indulatoktól.

„Milyen szép így” – gondolta Piton, majd újra Granger felé fordította minden figyelmét.

- Ha lehiggadsz, esetleg beszélhetsz. Angela, magunkra hagynál? – fordult az eddig szótlanul álló nőhöz, aki bólintott. – Nos, mit akarsz mondani?

- Nem mehetnénk ki?

- Itt is ugyanúgy el tudod mondani, hogy mit akarsz, mint kint.

- De kint fesztelenebbül beszélhetünk.

- Granger, ne húzd az idegeimet! – dörrent a nőre Piton. Már kezdett kijönni a béketűrésből.

- Nem szándékozom. Csak beszélni szeretnék. Veled. Kint.

Perselus dühösen kicsörtetett a nappaliból, kivágta a bejárati ajtót, és kisietett.

- Megfelel kisasszony? – kérdezte cinikusan. – Teát nem óhajt?

- Ne legyél már gyerekes, Perselus!

- Gyerekes? Viccelsz?! Nem vagyok gyerekes!

- De az vagy!

- Szerintem inkább te vagy gyerekes!

- Én? Már miért lennék gyerekes?

- Minek akarsz mindenképpen beszélni velem? Miért akarod bizonyítani, hogy okkal nem szóltál akkor? Ott a férjed, már semmit sem kell bizonyítanod! Miért gondolod, hogy engem ez akár egy kicsit is érdekel? Miért? Miért? Miért? – Perselus már szabályosan ordított a nővel.

- Miért vonultál el egy hete úgy, mint egy sértett dúvad? Miért nem tudtál meghallgatni? Miért nem figyeltél rám, még ha nem is érdekelt? Miért nem említetted, hogy feleségül vettél valakit? – Hermione szintén dühöngött.

Piton hirtelen higgadt le.  Csupa ostoba kérdése volt Grangernek, kivéve az utolsót. Csak nem féltékeny?

- Azt hiszed, Angela a feleségem?

- Igen, mert az is!

- Angela, gyere ki egy kicsit! – szólt be a házba a férfi. Pár perccel később megjelent a nő.

- Még nem is mutattalak be titeket egymásnak. Angela, bemutatom Hermione Grangert, a volt tanítványomat. Miss Granger, bemutatom Angela Prince-t, a húgomat.

A volt griffendéles elsápadt, ahogy meghallotta a nevét, és, hogy a húga. Piton anyja Eileen Prince volt... De hogy-hogy Prince? Miért nem Piton?

- Nos, örvendek, Angela. Sajnálom, ha goromba voltam veled.

- Semmi baj, Hermione. Örülök, hogy megismertelek. – A nő őszintének tűnt.  – Én most magatokra is hagynálak benneteket. Remélem, még találkozunk, Hermione.

- Szívesen találkoznék veled. Mióta itt vagyok, nem igazán tudtam beszélni senkivel. Nincs kedved lejönni Roxmortsba?

- Szó sem lehet róla – előzte meg a bájcsevelyt Piton. – Angela nem vakációzni van itt. Veszélyben van.

- Holnap elmegyek – válaszolta a nő, nem törődve bátyjával, majd visszament a házba.

- Ha a húgomnak bármi baja esik...

- Nem lesz semmi baj, majd eljövök elé. Hol is tartottunk?

- Ott, hogy egy csomó ostoba kérdést a fejemhez vágtál.

- Nem azok! De ha már így állunk, akkor a te kérdéseid is badarságok.  Csak, hogy lásd milyen is vagyok, ismét elmondok mindent.

- Eszembe sincs végighallgatni!

- Dehogyisnem!

- Ne bosszants!

- Eszembe sincs! De végig fogsz hallgatni!

- Na ne mondjad!

- De!

- Olyanok vagytok, mint egy civakodó házaspár – szólalt meg Angela az ajtóból. Láthatólag jól szórakozott a pároson.

- Sétáljunk. Úgy tűnik, itt még a falnak is füle van.

- Végig bírsz hallgatni, vagy mondjak ki rád valami jó kis bűbájt? – kérdezte pár perccel később Hermione, mikor már valamelyik ösvényen gyalogoltak.

- Azt hiszem, sikerülni fog – fintorodott el Piton.

- Remek. Nos, McGalagony professzor kapott egy fülest, hogy Harry, Ron és én veszélyben vagyunk, így elkezdett intézkedni. Ideiglenesen hozzád költöztetett, amíg nem talált valami jó helyet, ahol elbújhatok. Mikor felmerült Spanyolország, megígértette velem, hogy senkinek nem árulom el. A költöztetés titokban zajlott, nekem is csak az utolsó pár napban szóltak. Nem akartalak itt hagyni minden magyarázat nélkül, de tudtam, hogy neked is így lesz a legjobb. Nem akartalak veszélybe sodorni azzal, hogy elárulom, hova is készülök. Az... az utolsó napom itt csodás volt, és egyszerűen nem szerettelek volna itt hagyni. Már épp beszélni készültem az igazgatónővel, hogy vállalok minden veszélyt, mikor jött a hír, hogy bármikor megtalálhatják a szüleimet, már forró nyomon jártak a halálfalók. Elmentem Spanyolországba, és Josh Garret auror vigyázott rám...

- Ráadásul milyen jól – szúrta közbe Piton.

- ... a többit gondolom sejted – fejezte be Hermione a mondandóját. 

- Ez mind szép és jó, de nekem mi közöm van ehhez? - kérdezte gúnyosan Perselus.

Időközben észre sem vették, hogy ismét a parthoz érkeztek.

- Azt hittem, érdekel, de úgy látszik, tévedtem. Még mindig az a mogorva, gúnyos, gyáva bájitaltan tanár vagy! – szólalt meg dühösen Hermione, és indult vissza, hogy hazatérjen.

Pár pillanat múlva erős kezek ragadták meg, kényszerítve, hogy forduljon meg.

- Nem vagyok gyáva! – suttogta idegesen Perselus. Már csak pár centi volt közöttük.

- Nem? – Hermione hangja hisztérikusan csengett. – Bizonyítsd be!

A távolság fogyott köztük, mikor a professzor megszólalt:

- Férjnél vagy, akit állítólag szeretsz – gúnyolódott a férfi, és két lépést hátrált.

- Szeretem is! – Granger dühében felpofozta a férfit, és sietve otthagyta.

Nem akart még hazamenni, nyugalomra vágyott. Sírni kezdett, és ahogy meghallotta a tanár lépteit, egy vaskos fa mögé bújt.

Nem emlékezett pontosan, hogy meddig ücsörgött a hideg földön, mikor meghallotta, hogy őt keresik.

- Hermione! – kiáltotta Angela, s ő előbújt rejtekhelyéről.

- Itt vagyok – szólalt meg. Hangja rekedt volt, szemei vörösek voltak a sok sírástól.

- Hermione, már olyan rég kereslek! Jesszus, mi történt veled? – kérdezte döbbenten.

- Semmi... sétáltam még egy kicsit, és a széltől vörösek lettek a szemeim. Ne aggódj, túlélem – próbált mosolyogni.

Angela gyanúsan felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

- Ideje visszaindulnunk. Gyere, meghívlak egy teára!

- Sajnálom, Angela, de nem szeretnék most a bátyáddal találkozni.

- Elment itthonról. Kérdezte, hogy visszajöttél-e, mondtam, hogy nem, és szólt, hogy keresselek majd meg. Aztán elment. De gyere, ne kéresd magad! Olyan jó lenne már valakivel beszélgetni!