4. Angyalka - azok a hosszú ujjak
Nos, itt már bővül a család.... de az asszony nem változik:)
P- Most meg min nevetsz? M- Olyan… kicsi! P- Hát… Még szép! Hiszen újszülött…
M- Jó, de… nézd a kis kezét… azok a hosszú ujjak… akárcsak a tieid… P- Ha lehet, csak most ne gondolj <i>arra</i>… M- Te bolond… dehogy gondolok… bár… nem könnyű akár csak egy percre is kiverni a fejemből… <i>azokat a hosszú ujjakat</i>… P- Akkor én most kezdjek beszámolni arról, mid körül forognak a gondolataim nap mint nap? M- Oh, nem. Kímélj meg, ha egy mód van rá… Inkább nézd a mi kis angyalunkat… Micsoda gyönyör! P- Hé! M- Jól van na!
- Szerinted mikor vihetjük haza? – kérdezte csendesen a férfi, ám a karjaiban álló nő felfortyant. - Mondd, hol jártál gondolatban, amikor a gyógyítóra kellett volna figyelned? - Most mi a baj? Már kérdezni sem szabad? – engedte el hirtelen Perselus Miriamot. Karjait összefonva maga előtt morcosan nézett tovább be az ablakon a kis csomagokhoz. - De! Csak nem hülyeséget! - Tudod mit? Nem is kell nekem tudnom. Most szépen hazamegyek, és majd utánam jöttök, ha elengednek titeket. – fenyegetését megerősítve megfordult, és sebes léptekkel elindult a kórház liftjei felé. Miriam nem látta, hogy pár lépés után beállt egy nyitva lévő ajtó mögé, s annak takarásában hallgatta, ahogy felesége fájó altája miatt lassan, de erőltetett léptekkel csoszogni kezd felé, és kiabál: - Hékás! Nem hagyhatsz csak így itt! Mit képzelsz? A férjem vagy, és a gyerekünk apja! Köteles vagy itt maradni! - Te komolyan elhitted, hogy itt hagynálak titeket? – lépett ki hirtelen az ajtó mögül, mire Miriam felsikoltott. - Ha most itt lenne a pálcám… ha most itt lenne, én… én… fúúú de… - Fú de mi? – Perselus pajzán mosollyal lépett egészen közel Miriamhoz, s fülébe suttogott – Mit teszel akkor, hm? – közben ujjaival benyúlt felesége hálóinge alá, s megsimogatta combjait. - Perselus… azok a… azok a… - Tudom, tudom… azok a hosszú ujjak…
|