Perselus és kislánya, Susan... apuci azért szereti az ő egyetlen kislányát:)

- Kicsim, várj! Még nem kentelek be!
- Jaj, mami! Annyira szeretnék már úszni!
- Na de nem is tudsz. Várj szívem, egy perc, és mehetsz apával, jó?
- Hjó…
- Ne aggódj kincsem, a papa megtanít úszni, és akkor majd egyedül is bemehetsz a vízbe.

- Kész vagy, Susan? – kérdzete Perselus kezét kislánya felé nyújtva.
- Igen papi. – a lányka odaszaladt apjához, s megfogta kezét.
- Papi… mikor szoksz már le erről? – Perselus a szemeit forgatta, s már őszintén bánta, hogy eddig hagyta, hogy lánya ilyen nevetséges névvel illesse. Miriam rosszallóan nézett férjére.
- Hagyd, Perselus. Inkább indulj el vele a vízbe, amíg én bekenem Josht, és Patricket is.
- Boldogulsz, szívem? – kérdezte nagyot sóhajtva a férfi, mielőtt elindult volna lányával a vízhez.
- Persze, menjetek csak. Mi idekinn megvárunk benneteket.

- Hát akkor, kisasszony, indulhatunk? – nézett le lányára Perselus.
- Igen pa… - Susan még idejében ráébredt, hogy mit is akart mondani, s helyette mással folytatta – Igen apám.
- Apám? Na azért a másik végletig sem kéne elmenni.
- Perselus! Ne légy már olyan házsártos! Vidd be Susant végre… és légy kedvesebb vele. – kiáltott oda hozzájuk Miriam.

Amint elértek a parthoz, ahol már a tenger hullámai lábfejüket mosták, Susan hirtelen visszakozni kezdett. Apja karja köré fonódott, s visszafele kezdte húzni.
- Mi az, csak nem félsz? – nevetett Perselus.
- Apu… nagyon… nagyon hideg és…
- És tiszta, kék, sőt, csak a bokádig ér. Ne aggódj, foglak. Mindjárt megszokod, nem lesz hideg.
- Jó… - Susan bátortalanul beleegyezett, hogy apja bevigye a tengerbe.
- Bízz bennem. – suttogta Perselus, ahogy magának háttal fordította kislányát, s hóna alatt fogva egyre beljebb haladt vele. Amikor Susan mellkasáig ért a kellemesen langyossá vált víz, Perselus alig észrevehetően megemelte, s úgy vitte tovább.
- Papi, papi, nem ér le a lábam! Vigyél vissza, kérlek!
- Tss, kicsim, ne aggódj, foglak. Csak élvezd a vizet. – a férfi kedvesen nyugtatta lányát, s szorosan magához húzva jobb karjával átfogta mellkasa előtt, bal karjával pedig kis kezét fogta.
- Nem is haragszol, hogy papinak szólítottalak? – kérdezte vékony hangján a lányka. Szipogott párat, mire apja maga felé fordította a lágy, kellemes vízben.
- Te sírsz, Susan? Hiszen nem kell félned! Itt vagyok veled, nem kell aggódnod. – a lányka bólintott, nagy, csillogó fekete szemeivel rabul ejtette apja tekintetét.

Perselus Susan szemében végre láthatta saját szemeit – ugyanolyanok voltak -, s nem beképzeltségből, de már kezdte megérteni, mire gondolt felesége, amikor azt mondta, sosem tudott szabadulni, ha a szemeibe nézett. Nagyot sóhajtott, s már nem érdekelte, hogyan szólította lánya. Eddig olybá tűnt, Susan szinte semmitől sem fél – épp oly bátor, mint a szülei -, de a hatalmas tenger, a hullámok, a mélység – az ismeretlen - igazán megrémítette, s mindennél jobban szüksége lett <i>papijára</i>… aki nem volt rest megvédeni egyetlen kislányát. Megcsókolta kis vizes homlokát, s magához ölelte. Susan átkarolta apja nyakát, arcocskáját nyakába fúrta, s hagyta, hogy a lágy hullámzás simogassa hátát… vagy az apja keze volt?