Fránya címek, hogy ezek mindig mindent elmondanak!:D

- Kérlek, higgy nekem végre! - Ana már a sírógörcs szélén állt, úgy kérlelte a férfit, akiről nem oly rég, de tudta: szereti. Mindennél és mindenkinél jobban és bármit hajlandó lenne megtenni, hogy szívének kedvese higgyen neki. Folyton próbálkozik, kérleli a férfit, könyörög neki, hogy higgye el, ő igenis tett azért, hogy ne történjen ennyi szörnyűség, de a mészárlás olyan heves volt, hogy nem tudott egyszerre védeni – mert védett és nem támadott – és harcolni. Tudta, hogy a fekete taláros férfi nem hiszi el, hogy ő a jó oldalért harcolt. Bármit megtett volna, hogy bebizonyíthassa.

De a férfi kérlelhetetlen volt. Hideg tekintettel, vasálarc mögül nézte a rimánkodó nőt. Nem hitte soha, hogy ez a nő, ez a kemény, szilárd jellemű nő, akiről nem gondolta volna, hogy a gyűlöleten kívül mást is érezhet iránta így képes kikelni magából és önmagát meghazudtolva sírva könyörögni neki.

- Nem bírom, nem megy. Ezt egyszerűen nem-hiszem-el! - üvöltötte szótagolva, minden egyes szót kihangsúlyozva a nő - Mondd! Te süket vagy, vagy tényleg nem érdekel, amit az imént mondtam?! Végre sikerült elmondanom neked, mi és hogyan történt és te arra sem méltatsz, hogy legalább a gyűlöletedet kimutasd, hamár nem hiszel nekem??!! Hát ilyen nincs! - méltatlankodott tovább Ana. Nem tudta, mitévő legyen, legszívesebben kirohant volna a világból, otthagyva a Roxfortban és annak környékén minden búját-baját. De valami mégis marasztalta. A férfi. Az a férfi, akitől szíve, lelke már jó ideje nem tudott szabadulni, de még magának sem ismerte be, mennyire fontos neki. Ő, Perselus Piton. A sötét taláros áruló. A halálfalók árulója. Amikor erre gondolt, egy büszke mosoly kezdett bújkálni szája szegletében.

Hirtelen megszólalt a tanár.
- Miért kéne, hogy érdekeljen? Miért kellene foglalkoznom az ön sorsával, érzelmeivel, kisasszony, amikor ön sem foglalkozott az enyéimmel. De most nem is ez a legfontosabb, -kezeit maga előtt összefonva, szemöldökeit összehúzva kinézett az ablakon, úgy folytatta - hanem az a sok halott...az ártatlanok. Ne nézzen rám így - mondta, amikor látta, hogy a nő kitörni készül, s tudta, azt akarja a fejéhez vágni, hogy ő beszél, amikor ő is rengeteget gyilkolt, de nem hagyta, hogy a nő félbe szakítsa, felelősnek érezte őt - ha tényleg érezte, sőt, tudta, hogy nem vagyok hűséges a Nagyúrhoz, miért nem segített? Miért? Csak azt ne mondja, hogy félt! Maga, aki hozzáment feleségül!
Anat hidegzuhanyként érték a súlyos szavak: „..aki hozzáment feleségül.”
Igaza volt. Részben. De mit tudhat ő? Nem tud semmit a múltjáról! Nem tudja, hogy miért lett a Nagyúr felesége! De már nem is akarta elmondani. Tudta, nem érne el vele semmit. Úgysem értené meg. Végül fejét lehajtva szomorú hangon megszólalt:
- Teljesen igazad van. Megöltem azokat az embereket. Megöltem őket azzal, hogy nem segítettem rajtuk. Én tudom miért tettem, te nem tudod, de ahogy elnézem, nem is vagy rá kíváncsi. Nem baj. Bár nekem sokat jelentene, ha megbocsátanál, ha megpróbálnál megérteni, de látom, erre semmi esélyem sincs. – kis szünetet tartott, mélyet lélegzett abból az édes levegőből, mely a szeretett férfi illatával járta körbe a félhomályba burkolózó szobát, lassan megfordult és elindult az ajtó felé. Keze már a kilincsen pihent, amikor érezte, hogy a férfi egészen közel hozzá, a háta mögött áll. Érezte kedvese forró leheletét a bőrén, legszívesebben a nyakába borult volna, de tudta, az idő nem alkalmas rá. Ana kezén érezte Piton kezét, s bár szorította, jól esett neki újra érezni Őt. – Perselus, kérlek, hagyj elmenni. Hisz ezt akartad, nem?
De Perselus nem hagyta elmenni. Maga felé fordította, vállainál görcsösen tartotta, majd enyhe undorral az arcán elengedte a nőt és ablakához sétált. Talán meg akarta hallgatni, talán nem. Fogalma sem volt, mit tegyen, mi lenne a helyes. Ha hagyná magyarázkodni, vagy, ha hagyná elmenni. Ha előbbi, akkor talán megbocsáthat neki, és minden olyan lehet, mint a mészárlás előtt. Akkor, amikor már kezdte elfogadni, hogy van nő, akinek nem a sármos Sirius Black vagy a kedves és odaadó Remus Lupin kell, hanem ő. Már kezdte elfogadni és megszeretni a helyzetet. Anat napról napra jobban szerette. Úgy érezte, ő az, aki az életét teljessé teheti. Mellette önmaga lehetett, mellette nem kellett takargatnia gyengeségeit, benne olyan társra lelt, akivel úgy sétálgathatott, hogy közben nem kellett üres bájcsevegéseket folytatnia. Bízott benne és ez kölcsönös volt, Ana is megbízott benne, támogatta őt. De most minden megváltozni látszik. Ha hagyja elmenni, talán soha többé nem látja, és így soha többé nem nyílik alkalom arra, hogy megtudja, mi miért történt és miért lett egy olyan hitvány, mocskos alak felesége, mint Voldemort. Még magát is különbnek tartotta nála, pedig saját magáról sem volt valami jó véleménnyel. Éppen ezért nem bízott abban soha, hogy az élet az útjába sodor egy olyan nőt, aki őt szereti, egy olyan nőt, mint Ana.

Végre meggondolta magát és visszaindult volna a nőhöz, hogy leüljenek és megbeszélhessenek mindent, amikor látta, hogy Ana már nincs ott. Olyan halkan távozott, hogy fel sem figyelt rá. De már döntött. Feltépte az ajtót és kirohant a folyosóra. Fekete szemei csak úgy izzottak, cikáztak ide-oda, keresték azt, akitől a megoldást várták gazdájuk megnyugtatásához. Piton hosszasan bolyongott, mire végre meglelte a parkban, a Tiltott Rengetegtől nem messze bóklászó „szökevényt”. Nem késlekedett, dühösen erőltetett léptekkel folytatta útját a nő felé. Amikor utolérte, karjánál fogva fordította maga felé. Kiabálni akart, de nem tudott. Nem szólt semmi, csak ledöbbenve figyelte a nő könnyektől csillogó arcát.
Ahogy Ana felnézett rá, látta a férfi szemében a döbbenettel vegyülő haragot és ugyanakkor a vágyat is, hogy magához ölelje. Ő már nem bírta tovább és zokogva kedvese nyakába borult. Nem érdekelte, hogy eltaszíthatja magától, csak érezni akarta bőrének illatát, simogató kezeit a hátán, hallani megnyugtató szívdobogását.
Perselus nem tudta, mit tegyen, vágya erősen hajtotta afelé, hogy magához szorítsa a nőt. Érezte, hogy forró könnyek folynak végig nyakán, de mégsem égették bőrét. Nem tudta, mi történik vele, egy perce még le akarta üvölteni, veszekedni akart vele, karba tett kézzel, dühös arckifejezéssel akarta végighallgatni a magyarázatot, de most már mozdulni sem bírt. Nem tudott, de nem is akart. De mégsem tudott úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Eltolta magától Anat és keményen a szemeibe nézett.
- Hallgatlak. – csak ennyit mondott, ráadásul újra tegezve, ami már jó jel volt. Ana tudta, mit akart tőle Perselus, s minthogy ölelés közben érezte a férfi remegését, melyet – jól tudta – mindig érintése okozott, már tudta, nem hidegült el tőle szerelme, mindössze csalódott volt. Csalódott, szomorú és mérges. Miközben lassan újra elindultak egymás mellett, belefogott történetébe.

- Minden akkor kezdődött, amikor idejöttem. Mint tudod, auror vagyok. De nem egy egyszerű auror. Többre vagyok képes, mint azt bárki hinné. Többek közt arra is, hogy becsapjam Voldemortot, elhitessem vele, hogy nem csak, hogy az ő oldalán állok, hanem még egy friggyel hajlandó is vagyok erősíteni őt. Felajánlottam minden, képességeimből származó erőmet, kitartásomat, és persze hűségemet. Te is tudod, Voldemortot nem könnyű rászedni, de te is azon igen kevesek közé tartozol, akik ott verik át, ahol akarják. Nos, erre az egész átverősdire azért volt szükség, hogy a közvetlen közelébe – és bizalmi körébe – férkőzve mindig én tudjam meg először a Roxforttal kapcsolatos terveit. Azon kívül Dumbledore felhívta a figyelmemet…..rád. Keveset, de épp eleget mesélt rólad. A feladatom így az is volt, hogy rád vigyázzak. – Piton összeszűkült szemekkel hallgatta a történetet, s erre a mondatra még fejét is felkapta és értetlenül nézett Anara. Nem kellett megkérdeznie, miért kellett volna rá vigyázni, Ana már mondta is – Voldemort bizalma nem egyszer rendült meg benned. Félő volt, hogy lelepleződsz és megöl. Akkor még szó sem volt házasságról, de én valahogy másképp hatottam rá, mint a többi nő, aki a közelébe került. Velük csak játszott, utána megölte őket. Az elején…engem is elkapott. – Ananak nehéz volt arról a szörnyű éjszakáról beszélnie, de mindent el akart mesélni kedvesének – Kiélte rajtam az összes mocskos vágyát. De túléltem, emelt fővel viseltem. Ez tetszett meg neki. – Perselus döbbenten hallgatta Ana közömbös hangját, de legbelül örült, hogy könnyeden tud beszélni róla és nem töri össze lelkileg -  Azután többet nem volt durva velem. Sőt. Más lett. Egyre inkább éreztem, hogy bízik bennem. Sok mindenről előbb tudtam, mint például Lucius. Ez nagyon nagy segítség volt Dumbledore számára. Voldemort be akart avatni. Ekkor megrémültem, és felajánlottam neki képességeimet. Alkut akartam kötni vele. Ő nem „vési” rám a Jegyet, hogy nehogy „lebukjam” a Roxfortban – Azt hitte, neki kémkedem, pedig fordítva van! Hahh, a kis naiv! – cserébe én képességeim segítségével megvédem őt, biztosítom erejét, sőt, növelem, ha kell, és a lehető legtöbb információt megtudom a kastéllyal kapcsolatban. Nos, bejött. Elfogadta. Sötét, csendes szertartás volt. Ráadásul igen rövid. Igéket olvasott fel. Csókkal pecsételte a fogadalmat. – Ana látta Piton szörnyedő arcát, s bár nem akarta, tetézte a bajt. – De ez nem minden. Bebiztosította magát. Kezeinket bűbájjal fonta egybe, azt mondta, ettől elválaszthatatlanok leszünk. – itt Piton félbeszakította:
- Mondd, akkor mi még…szóval..
- Nem, Perselus, nem még, akkor mi már…Igen, így van. – Ana visszaemlékezett azokra az időkre, amikor egyre jobban érezte, hogy jobban vonzódik Perselushoz, mint bárki máshoz. Őt nem Sirius, vagy Remus vonzotta, régi iskolatársai sem gyakoroltak rá olyan hatást, mint a bájitalok mestere. Érezte rajta, hogy nem teljesen olyan, mint amilyennek mutatja magát. Először kihívás volt kideríteni, milyen is valójában. Megértő volt vele, elviselte az elutasítást, és idővel elfogadta annak okát is. De belopta magát a kemény szívbe, melyről kiderült, nem is olyan kemény, mint amilyennek sokan hiszik. Arca már ki tudott fejezni érzelmeket, méghozzá nem is akármilyeneket. Egyre csak olvadt a jég, bár Ana nem várta el, hogy megváltozzon. Olyannak szerette, amilyen volt. Mert igen, szerette. Nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön. És tudta azt is, hogy a férfi viszont szereti, de soha sem sürgette, hagyta érlelődni, hagyta kibontakozni. És ez volt az, ami felszakította a gátat kedvese szívében. De nem tehetett semmit, az édes pillanatok sorra halmozódtak közöttük, a küldetése viszont félbe maradt, így tehát folytatnia kellett a kémkedést, a folytonos hazudozást. Folytatta történetét is: - Már nem rettegtem attól, hogy fény derül valódi kilétemre. Viszont attól nagyon is féltem, hogy kiderül, szerelmes lettem, mégpedig nem Voldemortba. Azt ugyan tudtam, hogy én el tudom rejteni érzelmeimet és egy ideig te is, de az kétségtelen, hogy sajnos a vonzalmunkról nem csak mi tudtunk. Hogy Dumbledore tudta, az nem volt gond. De Draco meglátott egyszer amint kiléptem lakosztályodból. Akkor én is megláttam őt, s bár aznap semmi nem történt közöttünk, a fiút ez persze nem érdekelte. Tudtam, hogy beszámol apjának a látottakról. Akkor először féltem igazán, hogy mi lesz azután, hogyan keveredünk ki a bajból. De átgondoltam a dolgot és eszembe jutott valami. Sejtésem később be is igazolódott, Lucius Malfoy megzsarolt. Az ő kedvében is kellett járnom, cserébe a hallgatásáért.
- Micsoda? – kezdte Piton emelt hangon megrökönyödve – Te vele is... Megölöm azt a rohadékot!
- Ne, várj, Perselus. Hallgass végig. Igen, vele is voltam. De csak egyszer. Megfenyegettem, hogy kitálalok Narcissának, aki ebből akkora patáliát csapott volna, hogy Voldemort biztos megtudja, s akkor neki annyi. Így tehát békén hagyott. Először azért mentem bele, mert meg akartalak védeni. Azután nem bírtam tovább és valamit ki kellett találnom. Ez be is jött. Így hát folytathattam megszokott életemet Voldemort „karjaiban”. Szerencsére nem volt túl sok ideje rám, nem kellett vele túl sokat érintkeznem. Épp csak a szokásos bűbájokat végeztem rajta, hogy erőnlétét megőrizhesse. Nem mertem gyengítő bűbájjal próbálkozni, előbb utóbb észre vette volna. Nem kockáztathattam. Azokban az időkben felettébb óvatosnak kellett lennem. Aztán jött A Nagy Terv. Idő előtt akarta lerohanni Roxfortot. Naggyűlést tartott, mindenkit odahívott, az összes halálfaló ott volt. Te is. Láttam az aggodalmat a szemedben, akkor fedezted fel egyik képességem, mivel akkor beszéltem hozzád először a gondolataimmal. Figyelmeztettelek, hogy rejtsd el aggodalmad, nem lesz gond, ott és akkor nem lehetett. Te híven engedelmeskedtél, arcod megint álarc mögé rejtetted. Akkor tudtuk meg mindannyian, hogy mit tervez a Nagyúr. Előtte még nekem sem szólt. Te vitted a hírt, így én maradhattam. Nem keltettem feltűnést, Voldemort kedvében jártam. Továbbra is elhitettem vele, hogy pártját fogom, sőt, elkezdtem úgy tenni, mintha vonzana gonoszsága, vonzana ő maga. Ez tetszett neki, ráharapott. Már-már igazi kapcsolatban éltünk. Úgy tűnt, élvezi a dolgot. Nem akartam, hogy túlságosan is elbízza magát, ezért hátrálni kezdtem, lassítottam, de nem tartott sokáig, nem akartam, hogy gyanakodjon. Aztán elküldött. Azt mondta, van egy hetem. Pihenjem ki magam, és persze közben „nézzek körül” a Roxfortban. Tudod, mit tervez Dumbledore a közeljövőben, tervez-e egyáltalán valamit, tud-e A Nagy Tervről, mennyi segítője van, hol tudunk a leghatásosabban lecsapni rá stb. Kapóra jött az a kis szabadság, így tervezgethettem Dumbledore-ral, mit mondjak Voldemortnak, hogyan ejtsük csapdába, és, hogy ha már idő előtt támad, hogyan végezzünk vele, vagy távolítsuk el hosszabb időre. Ekkor már kerültelek. Fájt, hidd el, hogy fájt, talán nekem fájt a legjobban, hisz vágytam rád – e rész hallatán Perselus arcára fájdalom és keserűség ült ki, ahogy visszaemlékezett ő is az elmúlt hétre, amikor úgy érezte, megszakad a szíve a lány hűvösségétől, úgy érezte, elárulta – nem tudok sokáig külön lenni tőled, Voldemort mellett kész kínszenvedés volt… De féltettelek. Tudtam, hogy Voldemort oldalán kell majd harcolnom, ezt Albussal meg sem kellett tárgyalnunk. Egyétrelmű volt. Bár én mégis felvetettem, hogy mi lenne, ha csata közben átállnék, de Albus félt engem. Azt mondta, Voldemort nem visz bele a csatába, mert kellek neki. Ő úgy tervezi, hogy túléli, és azt akarja, hogy én is túléljem. Ott leszek, de csak őt segíthetem az energiámmal, én védve leszek egy általad készített főzettől. Emlékszel arra a bonyolult főzetre? Amikor megtudtad, hogy nekem készül, bele adtad minden tudásod. Addig hanyagoltad. De persze nem árultad volna el, hogy miattam készíted olyan lelkiismeretesen…azt hitted, becsaptalak…bár volt rá okod, hisz én mondtam. – egy padra ültek le épp, amikor mindkettőjükbe belehasított a fájdalmas emlék, a hideg, goromba szavak.

„- Ez van! Jaj, te kis naiv! Ugye nem gondoltad, hogy van nő a világon, aki képes szeretni téged??!! Ugyan, ugyan! Térj már észhez! Nézz magadba! Nézz végig magadon! Ki lenne képes szeretni egy ilyen aljas árulót?!”
Perselusnak olyan volt ez, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívében. Ananak is hihetetlenül fájt, hajszál híján könnyekben tört ki heves bocsánatkérések közepette.
- Annyira sajnálom, Perselus. – Ana szeméből patakokban csordogált a könny. Fejét lehajtva ült a padon kedvese mellett, nem tudott a szemébe nézni. Arcát tenyereibe temette és nagy levegőket véve próbált megnyugodni. Perselus alig állhatta, hogy ne ölelje át, csókolja addig, míg meg nem nyugszik, de valami még visszatartotta. Egyre biztosabb volt benne, hogy szerelme tényleg nem élvezetből vett részt a mészárlásban, hagyta meghalni azt a sok ártatlan gyereket, hanem mert meg akarta védeni azt, akit szeret. Őt, Perselus Pitont. Bár Pitonról már kiderült, hogy áruló, nem volt hajlandó Dumbledore ellen harcolni. Innentől kezdve nem volt értelme a védelemnek. Ana észrevette, hogy mi nyugtalanítja kedvesét, és ezzel folytatta:
- Igen, igen, tudom. De akik életben maradtak, azért maradtak életben, mert amíg Voldemortra kellett volna védőbűbájt küldenem, a gyerekekre küldtem és rátok, tanárokra. – szipogott kicsit, majd folytatta – Hoppanálás-gátlót küldtem a Roxfortra. Fegyvertelenné tettem pár halálfalót. Mégis sokan meghaltak, igen. Kívülről úgy látszott, végig néztem a halálukat. Méghozzá rezzenéstelen arccal. De nem így volt. Belül véreztem én is, amíg varázsoltam. Láttam azt a sok szegény gyermek testet élettelenül a földre hullani. Láttam síró, könyörgő, de bátor és vakmerő arcokat is. Láttam, amint súlyos sebesülésekkel harcoltak még a legkisebbek is, akik ugyan alig tudtak néhány varázslatot, puszta kézzel is helyt álltak, bár sokkal kevésbé, mint az idősebbek. Nem tudták őket megvédeni, rengetegen odavesztek. A szívem inkább kővé változtattam volna, hogy el tudjam viselni a fájdalmat. Látalak téged is megsebesülni. Egy ideig nem keltél fel, azt hittem, meghaltál. Utánad akartam menni. De csak vártam. Igyekeztem, megtettem, ami tőlem tellett. Ennyi tellett tőlem. – könnyei újra eleredtek, mélységesen szégyellte magát gyávaságáért, hiszen bátrabban is felléphetett volna „férje” ellen, hisz már úgyis mindegy volt. De félt attól, hogy mi van, ha tényleg ő győz. Akkor Perselusnak és neki is vége. És úgy vége az összeköttetésnek a két oldal között. Úgy még védtelenebb lett volna a Roxfort. Akkor is, ha az öreg mágusok segítenek. Voldemort rengeteg hívet gyűjtött, erőseket, nagyokat. Ana teljesen lebénult. Soha nem hitte volna, hogy ennyire eluralkodhat rajta a félelem, a féltés. De megörtént. Tudta, a bűntudattól nem szabadulhat már, de enyhülhet, ha élete párja megbocsát neki. Bár ebben reménykedni sem mert.
- Tudom, hogy másképp kellett volna történnie! – fakadt ki most már zokogva – Nem tettem meg! Többet is tehettem volna! Nem igaz, hogy csak ennyi tellett! – könnyei teljesen eláztatták arcát, nyakát – Nem vagyok jó auror…azt hittem, meg tudok birkózni a feladattal, de nem! Nem tudok uralkodni az érzéseimen! Nem tudom elfojtani magamban, hogy….. hogy…szeretlek! – hirtelen felállt és el akart menni, el akart rohanni, minél távolabb Perselustól, de a férfi megfogta karját, felállt, mellé lépett és maga felé fordította. Belenézett könnyáztatta zöld szemeibe, melyek most még szebben ragyogtak, mint eddig, majd megtörölgette puha arcát, nyakáról pedig lassan lecsókolta a patakokat. Ana felsóhajtott, ahogy a férfi forró lélegzete megsimogatta nyakát. Perselus kezeivel egyre közelebb húzta magához a nőt, hátát simogatta, majd derekánál állapodott meg. Csókolta finoman, bele adva összes érzelmét, melyet elfojtott magában a hamis elutasító szavak, a gyűlölködés és fájdalom kezdete óta.
- Én is szeretlek. Szeretlek Ana. Köszönöm, hogy te is szeretsz. – Perselus könnyes szemekkel csókolta tovább szerelmesét. Megfogadta, soha többé nem engedi el.

Attól a perctől tudták, vigaszuk ideje eljött, méghozzá egymás karjaiban. Tudták, így lesznek örökké, egymásba fonódva, ölelve, csókolva, amíg világ a világ. S a bizalom, a szerelem, az odaadás, mely amilyen gyorsan elszállt, olyan hamar vissza is tért, mindörökké velük marad. A fádalom, a hazugságok és a titkok pedig örökre eltűntek. Ketten, együtt segítőikkel csodás jövőt teremtettek gyermekeik, barátaik, a Roxfort és saját maguk számára. Az idő előtti harcban elpusztított gonosz többé nem választhatta el őket egymástól.