A szerelem olyan, mint a pí
A szerelem olyan, mint a pí…
Általános – és mégsem egyszerű bemutatása két fiatalnak,
akik felnőtt létükre még mindig csak ismerkednek A Különös Kapoccsal, Az
Érzéssel, ami egymáshoz köti A Férfit, és A Nőt.
<b>A szerelem olyan, mint a pí: természetes,
irracionális, és nagyon fontos. /Lisa Hoffman/</b>
Ha Egy Nő meg akarja őrizni tartását Egy Férfi előtt, aki
rá rendkívül nagy hatással van, akkor minden mentális – és néha fizikai –
erejére szüksége van. Na nem arról a csodálatos, mindent elsöprően heves
érzelmeket kiváltó hatásról van szó, amelyet A Nőre A Férfi gyakorol, hanem ez
Egy Férfitől származik, aki a lehető legtöbb ingerületet kelti szinte
másodpercenként szerencsétlen Áldozatában. A fizikai erőre csak azért lehet
szükség, hogy a lehető legnagyobb erőt ki tudja fejteni A Nő, amikor meg kell
kapaszkodnia valamiben, mielőtt Egy Férfiben keresne fogódzót – mondjuk a
nyakában…
Ha Egy Férfi meg akarja őrizni tekintélyét Egy Nő előtt,
akkor <i>mindenütt</i>, <i>mindenében</i> keménynek kell
lennie – na jó, azért vannak köhömm kivételek, de, mint tudjuk, a kivétel
erősíti a szabályt…
Először is az egyik legfontosabb: tekintete legyen hideg,
rejtse el a Tüzet, melyet nem Egy Nő, hanem A Nő kelt benne, azon kívül
lehetőleg legyen éjfekete – mármint a szeme -, hogy… A Nő menthetetlenül
elvesszen benne… na jó, pont azért, hogy azt se lássa belőle, hogy gazdája
egyáltalán él, gondolkodik, érez.
Aztán jöhet a légzés. Ja, majd elfelejtettem. A tekintetét
szegezze egy, azaz egy pontra – nem Oda -, és ne vizslassa A Nő ajkait, mert
akkor hiába minden. A Nő, ha ezt észreveszi, egy győzedelmes mosoly után ráveti
magát, s onnan már nincs visszaút.
Tehát, a légzés: egyenletes, de nem túl visszafogott, ebből
A Nő azt hihetné, hogy A Férfinek még a lélegzete is elakadt – és azt ugye nem
szeretnénk. Addig nem, amíg ők maguk nem akarják – és be kell ismerni, az
iszonyú ritkán fordul elő, s akkor is csak a utolsó pillanatban, mielőtt A Nő
nyugtázhatná sikerét – még az „eszmélet vesztés” előtt.
Aztán fontos még a testtartás. Ha A Férfi előre dől kissé,
az elárulja a hajlandóságot A Nővel való együttlétre.
Tehát elvileg beválik a rideg modor.
Elvileg.
De! Ez a folyamatos tartózkodás, távolságtartás, és álarc
mögé bújás csak még jobban kihangsúlyozza azt, amit mindkét fél még saját maga
elől is el akar rejteni – ha lehet – minden áron.
Amikor A Nőt A Férfi megsemmisítő szándékú pillantással
„sújtja”, vagy eltávolodik tőle, s közben leplezetlenül méregeti sötét
tekintettel, akkor A Nő tudja, hogy A Férfi elveszítette a csatát. Ha A Nő
frappáns megjegyzésekkel illeti A Férfit, ám az még ügyesebb, s kivágja magát a
harapófogóból, akkor ő, A Férfi győzedelmeskedik, s ő zsebelheti be A Nőből
áradó vesztes, gyűlöletteljes pillantásokat.
Mindezek szintén egyet jelentenek, egy dologhoz vezetnek: …
na de ugye ezt mindenki tudja. A felek előbb utóbb elfáradnak, megbánják kissé,
hogy ilyen és ehhez hasonló módszereket alkalmaztak egymással szemben, s
felmerül bennük a kérdés: vajon másképp kellett volna? Vajon ezt akartam elérni,
vagy épp az ellenkezőjét? De kérdéseikre csak hosszú idő múltán tudnak igennel
felelni. Ám lehet, hogy ekkor már késő. Ki tudja? Meg kellene próbálni közeledni
újra, csak épp máshogy, mint addig. De azt hogy kell? Hogy lehet másként
viselkedni? Soha senki nem mutatta meg, nem magyarázta el nekik.
Önálló, talpraesett felnőttek révén azonban kezdeniük kéne
valamihez maguktól is. Tanácsot kérhetnének, de a Föld nem hordott még a hátán
két ilyen fafejű, csökönyös alakot, mint A Nő és A Férfi. Mindketten csak
akarnak, esetleg szeretnének, de nem tesznek semmit eme céljuk eléréséért, ülnek
egyszerűen ölbe tett kézzel.
És mit ad Merlin? Bátorságot! Na jó, azt sajnos nem. Nem
kérték, ugyanis. Mellesleg nem Merlin feladata, hogy bármit is elrendezzen két
tökkelütött szerelmes varázsló között.
És mégis ezzel segít a legtöbbet. A Nő és A Férfi maguktól
jönnek rá, hogy igenis előre kell lépniük, ha komolyak a szándékaik, nem hátra.
Féltékenykedni könnyű, kívánni, vágyakozni, maradéktalanul
hiányolni nem elég. Aki pedig magát egy szikrányi intelligencia tulajdonosának
is tartja, az erre hamar ráébredhet, s onnantól nyitottak a
lehetőségek.
Miriam és Perselus bizony jócskán versengtek az IQ
pontokért, ám, hogy érzelmileg mennyire érettek, azt azon cselekedetük mutatta
meg, amivel végre kitárták lehetőségeik kapuit, s engedték szárnyra kelni
türelmetlenül repülni vágyó érzelmeiket.
Végre belefáradtak a sötét
pillantásokba, a távolságtartásba – ez utóbbiba annál is inkább, mivel, ha
egymás látókörében tartózkodtak, szinte megőrjítette, majd’ szétfeszítette őket
a vágy. Nagy sokára sikerült magukban igennel megválaszolniuk döntő fontosságú
kérdéseiket, s képesek voltak azoknak megfelelően cselekedni. És képesek még ma
is… amíg világ a világ… mert a szerelem olyan, mint a pí: természetes,
irracionális, és nagyon fontos.
|