Talán a legszebb ajándék, amit a feleség a férjének adhat...

- Mivel lepjem meg? Hjaj, valami különleges ajándékot kéne találnom neki, aminek biztosan örül, és nem utasítja el. Tudom, még sosem ünnepelte meg a szülinapját, de így legalább nem számít rá és van esély, hogy sikerüljön a meglepetés. - Elenor már napok óta azon rágta magát, mivel lepje meg kedvesét, mi okozna neki örömet. Tudta jól, nincs szüksége ajándékokra, de mégis szerette volna különlegessé tenni születésének kerek negyvenedik évfordulóját.
**
A nagy nap csigalassúsággal érkezett el, Perselus ugyanúgy töltötte, mint máskor, Elenor viszont olyan izgatott volt, mint még soha. Sürgött-forgott kedvese lakosztályában annak ellenére, hogy már második napja nem érezte jól magát, dalolászott és ahányszor férje benézett hozzá és hogyléte felõl érdeklõdött, ezernyi csókkal halmozta el, ölelgette, alig akarta elengedni. Perselus ezt roppantul furcsállta, hisz addig azért aggódott, hogy ne legyen kedvesének komoly baja, ám, amint meglátta, erõs kétségei támadtak afelõl, hogy szerelme még mindig beteg. Tényként tartotta számon, hogy Elenor soha nem szerette a bezártságot, fõleg, hogy rosszulléte miatt tulajdonképpen arra kényszerült, de kissé soknak találta, ami minden szünetben fogadta.
- Kérsz még egy kicsit? - kérdezte Perselus Elenort kettesben elköltött vacsorájuk végén.
- Nem, nem... uhh, már így is rosszul vagyok. - a nõ hosszú haja arcába lógott, így némileg eltakarta a nagy karikákat a szeme körül, és sápadt bõrét, melyet rosszulléte okozott.
- De hisz alig ettél. - lepõdött meg a férfi kedvese válaszán - Még mindig émelyeg a gyomrod? Megittad a bájitalt? - kérdezte aggódva.
- Megittam, persze, de még mindig rosszul vagyok. Ne haragudj... - Elenor fejvesztés terhe mellett rohant a mosdóba.
Úgy érezte magát, mint akit fel kell mosni a földrõl, ha valaki azt akarja, hogy felálljon. Percenként jött rá a hányinger, és már nagyon unta a dolgot.
Perselust kizárta a mosdóból egy kívülrõl feltörhetetlen varázslattal, nem akarta, hogy végignézze szenvedését. A férfi már dörömbölt az ajtón, attól félt, valami baja esett szerelmének, de hiába kérlelte, nem engedte be.
- Ne csináld, kérlek, eressz be! Elenor! Ne légy makacs, segíthetnék! Kideríthetnénk, mitõl vagy ilyen beteg! Fõzök neked teát, vagy amit akarsz, csak gyere ki!
Elenor már tudta, mi okozza "betegségét". Nem akart válaszolni párjának, nem tudta, mit is mondjon pontosan.
Nagy nehezen összeszedte magát, kinyitotta az ajtót, melyen Perselus majd’ beesett. Az aggódó férfi karjaiba vette kedvesét, s átrohant vele a hálóba.
- Jaj, édesem, ne aggódj. - szólt nyugodtan Elenor, amint férje finoman lefektette az ágyra. Halványan elmosolyodott és lassan végigsimított maga mellett az ágyon. Perselus meghökkenve nézett rá, majd õ is elmosolyodott:
- Na de drágám, úgy gondolod, ez megfelelõ gyógyszer a rosszullétedre?
- Kis butám, tudod, az sem lenne ellenemre, ha te lennél a gyógyszerem, de most valami mást szeretnék. Na, bújj ide hozzám. - hívogatta Elenor csábos tekintettel, karját kinyújtva.
Perselus ledõlt felesége mellé, karjaiba vette, s hátát simogatva csókokat lehelt fejére.
- Tudod, ugye, hogy ma van a szülinapod... – kezdte bágyadt hangon a nõ.
- Jaj, Elenor, ne. Ne kezdd megint. - ellenkezett rögtön Perselus.
- És én szeretnélek meglepni valamivel. - folytatta a nõ rendíthetetlenül.
- Elenor, ne...
- Nagyon rosszul érzem magam... - nyögte fájdalmasan félbeszakítva ismét ellenkezõ kedvesét.
- Tudom, kicsim, tudom. - Perselus intenzívebben kezdte simogatni szerelme hátát.
- De ez a rosszullét boldoggá tesz.
- Tessék? - a férfi meglepõdve hagyta abba egy pillanatra a simogatást.
- És nagyon remélem, hogy téged is boldoggá fog tenni...
- Na ezt már végképp nem értem. Mi ütött beléd? - hüledezett Perselus.
Kis szünet után egy elhaló, angyali hang szólalt meg:
- Gyermekünk lesz, Perselus.
- Hogy? Mi... mi ... micsoda? Nekünk... gye... gye... mi??
A férfi lefektette a nõt a hátára, õ maga pedig felült, majd leszállt az ágyról, s fel-alá kezdett sétálni. Agya sebesen járt, képek jelentek meg elõtte jövõjérõl, mint... családapa... „Én, mint családapa? Na nem! Ez teljességgel lehetetlen! Merlin szakállára, ez nagyon rossz vicc! Hiszen én… teljesen alkalmatlan lennék apának és egyébként is… nem vagyunk mi elegen ketten? Minek ide még egy üvöltve síró, idegesítõ… …anyjához hasonlóan angyalian mosolygó, bûbájos, apró teremtés… …”
- Húha! - sóhajtott fel.
- Nem örülsz? - kérdezte szomorúan a sápadt nõ.
Perselus felhagyott a járkálással, végig nézett szerelmén, s õszinte mosollyal megindult felé. Lassan lefeküdt mellé, ismét karjaiba vette és megcsókolta.
- Szóval ez a meglepetés? - kérdezte lágy hangon.
- Az lett volna… - suttogta kissé csalódottan Elenor.
- Az nagyobb meglepetést okozott, hogy rájöttem, halvány lila fogalmam sincs, hol lehet cumit kapni. – jegyezte meg teljesen komoly hangon Perselus.
Elenornak felcsillant a szeme, s bár még mindig rosszul érezte magát, legszívesebben leteperte volna kedvesét és addig csókolta volna, amíg bírja szusszal. De minthogy Perselus teljes mértékben magához vonva tartotta, inkább örömteli hangon felkiáltott és arcát szerelme arcához nyomta:
- Ó, te szeleburdi! – nevetése után belesuttogta Perselus fülébe – Boldog születésnapot, kedvesem!
Óvó ölelésben, vágykeltõ csókban forrtak össze, s léptek együtt az álmok mezejére.