Emlékezz a múltra!

A következő napok kínkeservvel teltek Hermione számára. Miután hét nap pihenés után a gyógyítók megengedték, hogy felkeljen, haza sietett a gyerekekhez, de nem merte nekik elmondani, hogy mi történt az apjukkal. Kevésen múlt, hogy ne sírjon előttük, így felment a szobájába, s az ágyra vetette magát. Nem tudta elfogadni a tényt, hogy a férfi, akit mindennél jobban szeret, újra olyanná vált, mint egykor volt. Perselus újra a kőszívű Piton professzorrá vált, azzá az emberré, akitől mindenki távolságtartó volt. Hermione sem kedvelte igazán a régi bájitaltanárt, mert az nem fogadta el, hogy a lány származása ellenére is milyen tudásra tett szert, míg az okos feleségéért odáig volt.  

A nő remegve pillantott végig a szoba falain elhelyezett képeken, számtalan boldog emléket örökítettek meg. Voltak ott pillanatfelvételek a házasságuk előttről is, amikor még „csupán” jegyben jártak, a kisfiúk születéséről, Celeste Roxfortba kerüléséről, az esküvőjükről, és még számtalan örömteli eseményről. 

Halkan kopogtattak, mire a nő rendezte kissé vonásait, próbálta könnyeit eltüntetni. Nevelt lánya lépett be, aki azonnal kiszúrta a vörösre sírt szemeket, a sebtében letörölt könnyeket. 

- Ennyire nagy a baj? – kérdezte óvatosan, mire Hermione aprót bólintott.  

- Sajnos… Nem tudni, hogy mi történt vele, csak egy a biztos, ugyan olyanná lett, mint volt, nem emlékszik az elmúlt tizenöt évre. 

- Micsoda? Akkor elfelejtette azt is, hogy feleségül vett téged, hogy van egy közös fiatok, és hogy már én is veletek élek, mert anya meghalt? – Hermione keserűen bólintott, mire Celeste szemében is könnycseppek jelentek meg. – Merlinre, mit tehetünk érte? 

- Nem tudom, kicsim – mondta halkan a boszorkány, majd a lány szemeibe nézett. 

- Ígérd meg, nem mondod el ezt az egészet senkinek, de kiváltképp az öcsédnek. Félek, nem értené meg ezt az egészet Gabriel, hiszen ő nem ismerte őt ilyennek. Néha én is hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy milyen is volt még az én gyerekkoromban – tekintete az egyik fényképre révedt, ami a boldog családot ábrázolta. 

Ő, Hermione a karján kisfiával ült a park egyik öreg fájának az ágán, Perselus egyik kezével átkarolta a derekát, míg a másikkal Celeste-t ölelte magához. Amikor a lány észrevette, hogy anyja mit néz, karjait a nő nyaka köré fonta, s magához ölelte. Hermione tudta, nem csak ő retteg ettől a szörnyű helyzettől, hanem a lány is, és kétségtelennek tartotta, hogy barátai is aggódnak miattuk. Ugyan Pitonnal továbbra sem voltak puszipajtások, de Hermione miatt az a régről fakadó gyűlölet is elmúlt. És abban a pillanatban a nő számára biztossá vált, hogy csak egy módon kaphatja vissza a szeretett férjét, és ezért bizony mindent meg fog tenni. 

*** 

A Szent Mungó-béli kandallóból Hermione egy nagy táskával megrakodva lépett ki, majd egyenesen férje szobája felé indult. Mikor Neville észrevette őt, azonnal utána sietett. 

- Kérlek, várj egy pillanatra – kiabált utána, mire a nő megtorpant. 

- Áh, Neville, szervusz. Hogy van Perselus? – kérdezte reményteljes tekintettel, de a férfi szomorú tekintetéből azonnal tudta, semmi változás nem történt. 

- Nézd, Hermione! Őszinte leszek hozzád, hiszen már ismerjük egymást hosszú évek óta. Félek, hogy az emlékei olyan mértékűen károsodtak, hogy csak az tudná visszaadni neki őket, aki az átkot ráküldte. Mi megpróbáltunk az elmúlt napokban mindent megtenni, de semmi nem használt. Attól tartok, hogy ha újra ilyen helyzetben találkoznál vele, csak a saját helyzetedet is tovább rontanád – magyarázta a gyógyító, mire a nő csak megcsóválta a fejét. 

- Miattam ne aggódj, számomra a legfontosabb, hogy mellette lehessek, hiszen ez egy feleség dolga, vagy nem?  

- Igen, de nem ebben az esetben, hisz… 

- Nézd, Neville. Mint szakaembert nagyra tartalak, de kétlem, hogy rajtam kívül ebben bárki tudna rajta segíteni. Nálam jobban senki nem ismeri, az elmúlt tíz évben volt időm megismerni, és biztos vagyok benne, hogy ha elég kitartó vagyok, akkor segíthetek neki – hadarta indulatosan, mire a férfi megadóan bólintott. 

- Talán igazad van, de nem akarom, hogy hiú ábrándokba ringasd magad! – mondta megértően a gyógyító, s Hermione cserébe lágyan megölelte. 

- Köszönöm, de engem ne félts! Viszont az gyógyításhoz nem értek, így ezt a terhet továbbra sem venném a vállamra, úgy gondolom, az itt dolgozók ebben többet érhetnek el nálam. 

- Ezt a terhet nem is tenné senki a válladra. Ígérem, mindent megteszek, hogy segítsek rajtatok! – mondta Longbottom, majd megszorította a nő kezét. – Van már ötleted, hogyan segíthetsz rajta? 

Azzal Hermione gyorsan felvázolta elgondolását, majd továbbsietett a kórterembe. 

*** 

Perselus Piton egykedvűen feküdt az ágyában, továbbra is képtelen volt komolyabb erőkifejtésre, de már legalább javulás állt be a gerincproblémájában. az utóbbi napokban valahányszor nem aludt, a kitörölt emlékei kerítették hatalmába. nem bírta felfogni, hogy egyesek miért éppen az ő emlékeit akarják eltűntetni, mi ez az egész hercehurca, amin keresztül kell mennie.  

Halkan kopogtatott valaki az ajtón, mire a férfi megijedt, hogy már megint valamilyen kellemetlen vizsgálat következik. Kissé meglepődött, amikor gyógyítói helyett Hermione Granger lépett be, vállán egy nagy táska lógott.  

- Jó napot, Piton professzor! – köszönt fájdalmas hangon, ahogy végignézett magatehetetlen kedvesén. 

- Magának is! – próbált olyan kimérten válaszolni, amennyire csak tud, de maga sem tudta miért, eszeveszettül kalapált a szíve. 

- Hogy érzi magát? – kérdezte óvatosan Hermione, miközben terhét letette az egyik székre. 

- Mégis mit várt, kissé zavarodottan! Egy nap itt térek magamhoz, kiderül, hogy tizenöt évvel vagyok később, mint gondoltam volna. Itt van maga, és azt állítja, hogy a feleségem, hogy közös gyerekünk van. Aztán maga sírva elszalad, mint egy kisiskolás, pedig ránézésre is már nővé érett; aztán megjelenik az a félnótás Longbottom, aki meg holmi gyógyító. Mégis hogy érezzem magam? – tőrt ki a férfiból minden, amit az elmúlt időben nem tudott kiadni, mire Hermione kissé elbizonytalanodott. 

Piton látta, hogy a nő kissé hátrébb lépett, s nagyon erősen koncentrál, szemeiből nehogy elbuggyanjanak a felgyülemlett könnycseppek. 

- Maga sem könnyíti meg a helyzetemet, Granger. Először zokogva veti magát a nyakamba, most meg kimérten társalog velem – tette még hozzá, mire a nő indulatosan ránézett. 

- Nem könnyítem meg a helyzetét? Éppen azért vagyok itt, hogy segítsek. Merlinre, honnan kellett volna tudnom múlt alkalommal, hogy ha magához tér, már nem az az ember lesz, akivel tíz éve egy házban élek, hanem az, aki a barátaim és magam életét éveken át meg akarta keseríteni. És most kimért lennék? Talán azért van, mert maga üvöltözne velem, ha újra letegezném, mi adj isten, megcsókolnám. Pedig higgye el, legszívesebben azt tenném, mert legalább még él. Esetleg gondoljon bele abba, hogy nem csak maga szenved most az emlékei hiánya végett, hanem én is, épp azért, mert én viszont mindenre emlékszem! – a nő hangja olyan kétségbeesett és fájdalmas volt, hogy a férfi szíve összeszorult.  

- Mit hozott abban a nagy táskában? – próbálta elterelni a témát, mire a nő is kissé nyugodtabbá vált.  

- Csupa olyan dolgot, melyről úgy gondolom, segíthet az emlékezésben. Fényképek, apró emléktárgyak, és bocsánat, hogy hozzányúltam, de a naplóját – mondta kissé óvatosan, míg Piton szemei elkerekedtek. 

- Nem is vezetek naplót! – felelte, s erre Hermione megrázta a fejét. 

- De igen, kilenc éve kezdte el. Talán a legjobb az lenne, ha annak az elolvasásával kezdené – azzal előkotorta a táska oldalából a kis fekete könyvecskét, s átnyújtotta a betegnek. 

Piton először csak forgatta az apró könyvet, majd fellapozta az első oldalon. Próbált kissé feljebb ülni, de gerince továbbra sem engedte. Hermione látva a hiábavaló próbálkozást odalépett hozzá, hogy segítsen. Egyik kezével óvatosan a férfi vállai alá nyúlt, s lágyan megemelte, másik kezével pedig magasabbra tuszkolta a párnát, s visszaengedte. Perselus kérdő tekintettel nézett a nőre. 

- Miért teszi mindezt? – kérdezte megrökönyödve Piton, mire Hermione lágyan elmosolyodott. 

- Mert bármily hihetetlen, vissza akarom kapni a férjemet, akit mindenkinél jobban szeretek, s azt akarom, hogy emlékezzen a múltra! – felelte, majd saját magát is meglepve lágy csókot nyomott férje ajkaira, s magára hagyta a végképp összezavarodott férfit a naplójával.  

Piton nem tudta mire vélni a nő reakcióját, egyre csak zsongott a fejében a gondolat, hogy talán a nő tényleg szereti. Végül válaszokat remélve fellapozta a naplót az első oldalon, s olvasni kezdte saját keze írását.