Második fejezet: Perselus R. Piton

Öt nap telt el a viharvert hatos érkezése óta. Piton állapota szépen javult, ami tökéletes ellentétben állt az időjárással. Már azon a különös éjszakán is szakadt a hó, de ez csak annyiban változott, hogy orkán erejű szél vitte a pelyheket a kimerészkedők sálja alá. Így hát – tekintettel erre a körülményre -, senki sem vállalkozott arra, hogy akár egy percre is elhagyja a jó meleg házat.

Ezen a különösen borús napon Harry Potter volt a soros, neki kellett ebédet vinnie a lábadozó, mogorva férfinak, és ráadásként meg is kellett várnia, míg a tálcáról el nem tűnik minden étel.
Úgy lépett be a szobába, a tálcát egyensúlyozva, mint akinek a fogát húzzák.

- Élvezed, mi? – köszöntötte Piton.

- El sem tudja képzelni, mennyire... – morogta a fiú, miközben majdnem a tanár ölébe öntötte a tálca tartalmát.

- De ha már úgyis itt vagyok, megbeszélhetnénk egy-két dolgot. – Piton elővette legvérfagyasztóbb nézését, de az ifjú Potter állta a tekintetét – például a maga kis esküjéről, amit Narcissa Malfoy-nak tett le.

- Ahhoz neked semmi közöd, ahogy máshoz sem.

- Attól tartok, jelen pillanatban én vagyok, aki a szabályokat diktálja, nem maga. – szögezte le a fiú.

- Miből gondolod ezt Potter?

- Maga halálfaló, Albus Dumbledore gyilkosa.

- Dumbledore él – vetette oda a férfi.

- Valóban, de ezt nem mindenki tudja.

- Potter...! – a tanár már emelte volna a pálcáját, de az nem volt a megszokott helyén. A párnája alatt.

- Gondolja, vagyok olyan hülye, hogy magánál hagyom?

- Mondd, mit akarsz Potter, de aztán tűnj a szemem elől.

- Rendben, megy ez, ha akarja. – vigyorgott Harry – Nos akkor, térjünk vissza ahhoz az eskühöz. A részleteket tudom, mikor, kivel és miért kötötte, nem is ez érdekel engem. Miért nem halt meg?

- Tessék? – nyelte félre a levest a tanár.

- Nem teljesítette az esküt, hisz Dumbledore él, akkor magának nem kellene.

- Valóban – értett egyet Piton, ez őt magát is érdekelte.

- Tud rá valamilyen magyarázatot? – érdeklődött a fiú, akinek szemmel láthatóan tovaszállt agresszív hangulata.

- Erről talán Dumbledore-t kellene megkérdeznünk – mondta a férfi – Nem tudom, miért kellett csalódnod – sziszegte.

- Nem csalódtam, nem kívánom senkinek sem a halálát, leszámítva persze Voldemortot – felelte csendesen Harry, míg Piton felszisszent a név hallatán.

- Szent Potter, aki nem kívánja mások halálát... Akkor miért akartál megölni?

- Nem akartam megölni, csupán válaszokat szerettem volna kapni.

- Tudod, Potter, mások egy kávé vagy egy pohár sör mellett szoktak beszélgetni.

- Tisztában vagyok vele, de mondja csak: maga leült volna velem egy kávé mellé? – nézett kihívóan Harry.

- Nem valószínű – vallotta be Piton és észrevette, egyre jobban élvezi a társalgást. Talán jellemben is fejlődött volna a Potter fiú?... – Én is kérdeznék – mondta, mire Harry csak bólintott.

- Miért kerestetek meg?

- Szükségünk van magára.

- Potter én úgy gondolom, Granger is el tudja készíteni a szükséges bájitalokat.

- Valóban.

- Hajlandó volnál elmondani az igazi okot? – nézett fenyegetően Piton.

- Dumbledore.

- Ezek szerint, az igazgató nélkül nem lett volna annyi eszetek, hogy kiderítsétek az igazságot?

- Miért tettem volna?

- Úgy látszik, elszállt a griffendéles igazságmániád.

- Nem szállt el – vicsorogta Harry -, csak megválogatom azokat a személyeket, akik érdemesek rá.
Feszült csönd ereszkedett a két férfi közé, mialatt mindketten elgondolkozhattak az elmúlt év megpróbáltatásain. Harry a tanár iránt érzett gyűlöletén, míg Piton a bűntudatán. Pár perce nézhettek egymással farkasszemet, amikor Mrs Weasley nyitott be.

- Professzor úr, egye meg a pudingot is! – mondta kedveskedve, majd gyorsan kisietett.

- Ha nem eszi meg, nem jöhet a gyűlésre! – lépett vissza e mondat erejéig az asszony.

- Utálom a csokipudingot. – bökte meg a barna masszát a hozzá tartozó kiskanállal.
Piton egy darabig nézegette az édességet, mint aki azon tépelődik, megéri-e megenni ezt a förmedvényt, csupán a gyűlésen való részvételért. Végül arrébb lökte a tálat, a kanalat, pedig a zselés masszába mélyesztette. Harry vigyorogva figyelte a férfit, majd megszánta:

- Na adja ide, megeszem én. – nyúlt a tálka és kanál után.

- Nem kell a segítséged. – lökte arrébb a segítő kezet Piton.

- Ne gyerekeskedjen már! Rosszabb, mint Ron. – vigyorgott Harry – Maga tudja. Hmm... – gondolkozott – Éhes még?

- Nem – válaszolt a férfi mit sem sejtve.

- Nekem korog a gyomrom, kisegítene azzal a pudinggal?

###

Egy óra múlva már mindenki egy hosszú asztalnál üldögélt McGalagonyra várva. Piton nem emlékezett, hogy látott-e már valaha ennél szebb, ízlésesebb berendezésű szobát. Gyönyörködése közepette észrevette, hogy többen figyelik. Három rendtagra esett a tekintete, majd Mordonra. Mindannyian gyűlölködve néznek vissza rá, azonban őt ez zavarta a legkevésbé. Ami azonban felettébb zavarba hozta, az Granger kutató pillantása volt. Egy darabig úgy tett, mint aki észre sem veszi az átható pillantásokat, kisvártatva azonban megunta a dolgot. Úgy döntött, ha a lány ilyen nyíltan bámulhatja, akkor ő is megteheti ugyanezt.
Így hát tekintetét a lányéba fúrta. Eddig nem lepte meg a barna szemekből sugárzó tudás és értelem, de most elképedt. A lányon látszott, hogy megkomolyodott, és ha ez lehetséges, még több ismeretet gyűjtött szivacs-szerű agyába.
A következő pillanatban azon kapta, magát, hogy a lányban gyönyörködik, csodaszépnek találta hófehér bőrét, barna szemét és kedves mosolyát. Még sosem történt vele ilyen, mi a fene baja lehet? Ő, Perselus Piton egy nőt szépnek lát?
- Képtelenség – gondolta -, csak hálás vagyok neki.- zárta le magában a témát és a továbbiakban az asztalnál történő eseményeket figyelte.

McGalagony végre megérkezett, majd kilépve a kandallóból leporolta magáról a kormot és megköszörülte a torkát:

- Khmm... Khmm.. – egy szempillantás alatt csend lett – Üdvözlök minden kedves régi és új rendtagot. Bemutatom Mr Evans-ot.
A férfi kellemes pillantást küldött a nő felé, biccentett, végül visszaült a székébe.
- Rendben. Rengeteg dolgunk van ma. – csapta össze tenyerét.

- Az első napirendi pont, Perselus Piton öhmm... visszatérése.
Mozgolódás támadt a teremben, többen kérdő-gyűlölködő pillantásokkal illették az említettet, ám az jeges nyugalommal tűrte mindezeket.

- Mint sokan tudják, pár hete leltük meg Dumbledore professzor végrendeletét, melynek volt egy olyan pontja is az ötszázhatvankettő mellett – itt Mr Evans finoman elmosolyodott -, miszerint a mellékelt kulccsal kinyithatjuk a Gringotts egyik széfjét. Meg is tettük, ott mindössze egy levelet találtunk, mely felmenti Perselus Pitont minden őt ért vád alól. – újabb hangzavar szakította félbe a boszorkányt – Figyelem... a témát lezártnak tekintem. Perselus, egy feladatot kell önre bíznom.

- Mi lenne az? – nézett oda Piton.

- Lumpsluck professzor váratlan halála miatt jelenleg nincs megfelelő képességekkel rendelkező tanárunk, aki helyettesíteni tudná. Elváll...

- Bellatrix Lestrange volt? – szólt közbe a férfi, amire a válasz mindössze egy fájdalmas pillantás volt. Piton elfintorodott, kezeit ökölbe szorította.

- Piton, ne játszd meg a gyászoló szerencsétlen! – förmedt rá Mordon – A te fajtád ölte meg!

- Valóban, az én fajtám, de ne feledd Alastor, nem az én pálcám végzett vele! – sziszegte Piton.

- Elég legyen! – állt fel Granger – Elvállalja az állást vagy sem?!

- Elvállalom. – Piton hálás volt a lány fellépéséért.

- Akkor talán folytathatnánk is – mondta a lány, majd leült.

- Végre... – sóhajtotta McGalagony – Nos, megint a Roxfortot érintené az ügy. Megint, vagyis még mindig nincs tisztességes sötét varázslatok kivédése tanárunk. Valaki olyan kellene, aki mindig ott tud lenni és szakképesítése is van.

- Azt hiszem, én tudom, ki a legalkalmasabb ember. – szólalt meg Harry – Mr Evans kiváló lenne SVK tanárnak.

- Nem ismerjük ahhoz eléggé, hogy a Roxfort falai közé engedjük – morogta Mordon.

- Alastor tedd félre a paranoiádat! – csapott az asztalra Tonks, majd pironkodva lesütötte a szemét.

- Tényleg nem ártana – tette hozzá csak úgy mellékesen Piton.

A következő pillanatban Mordon felugrott a székéből, majd pálcát rántott. Piton is előkapta a maga pálcáját, amit egy órája visszakapott, majd egy mozdulattal maga elé varázsolta a megfelelő pajzsot.
Ám erre nem volt szükség, mert váratlanul megjelent előtte egy fal. Hermione egyetlen intésére virágok százaiból nőtt fal választotta el a két haragos felet.
Mindenki megdöbbenve figyelte hol a lányt, hol a falat. A fiatal nő egy hanyag legyintése után a virágok széthullottak, majd ezüstös csillogással eltűntek.

- Nos, ez lett volna a következő napirendi pont... – motyogta McGalagony, majd határozottabban folytatta: - De először tisztázzuk a sötét varázslatok kivédése tanár személyét.

- Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy jobban meg kellene ismernünk – szólalt meg Mordon. Bár az érintettet nem bántotta meg ez a bizalmatlankodás, kedélyesen mosolygott.

- Én elég jól ismerem – szólalt meg Harry.

- Evans... – bólogatott Tonks, ezúttal kék, tüsihajjal.

- Ő édesanyám anyukájának örökbefogadott fia. – vágta ki szemrebbenés nélkül a Potter fiú.

- Nem tudok róla, hogy Lilynek lett volna egy bátyja is – mondta Remus elgondolkodva.

- Én sem – mondta elgondolkozva Tonks.

- Ennek az lehet az oka, hogy Lily és Petunia születése előtt adoptáltak. Mr Evans csupán a nevére vett és Mrs Evanssal mindvégig támogattak, amíg tehették. Segítettek, hogy a tanulmányaimat Indiában kezdhessem meg és később ott is tudjak élni. Most úgy érzem, itt az ideje, hogy segítsek az unokaöcsémnek – mondta Brian Evans rezzenéstelen arccal. Piton tisztában volt vele, hogy az öreg tud hazudni, de hogy ilyen jól csinálja?!

- Elvállalná az állást? – tette fel a kérdést McGalagony, megint.

- Természetesen.– bólintott a férfi.

- Akkor térjünk rá Miss Granger esetére, amire remélem megfelelő magyarázattal tudnak szolgálni a fiatalok. – nézett a nő Hermione, Ron és Harry szemébe. Hermione pár másodperc megfontolás után belekezdett mondókájába:

- Nos, kiderült egy-két dolog a családomról. Volt egy dédnagyanyám, aki úgy halt meg, hogy magával vitte a titkát a sírba, Megara Granger boszorkány volt, nem is akármilyen. Különös képességekkel rendelkezett, irányítani tudta a természetet, köztük a növényeket is. – itt Mordonra és Pitonra sandított – Ez az erő női ágon öröklődik a családunkban, de mivel Megara csupán egy fiút szült, belebetegedett a tudatba, hogy nem adhatja tovább a tudását. A nagypapámnak szintén csak fiai születtek, összesen kettő, az apám és a testvére, de ő néhány éve maghalt, nem született gyermeke, így maradtam én, mint lány a családban.

- Minderről hogyan szerzett tudomást? – kérdezte McGalagony érdeklődve.

- Tulajdonképpen már tizenkilenc éve tudom, minden este a dédnagyanyámról mesélt az apám, elmondta, milyen különös dolgok történtek vele. Aztán egyik napról a másikra egyetlen intésemre virágok nőttek ki az aszfaltból. Azóta próbálok rájönni a részletekre, eddig nem sok sikerrel.

- Csak a növényekről beszélt, a természetben ezen kívül rengeteg dolog van. – jegyezte meg Piton.

- Azokat sajnos nem tudom irányítani.

- De engem meggyógyított – pillantott a lányra Piton, mire az mélyen a szemébe nézett, majd egy aprót bólintott.

- Valóban? – tette fel a kérdést Tonks.

- Perselus borzalmas állapotban volt, miután megtaláltuk – mondta Lupin.

- Miss Granger, Poppy-nak elkélne a segítség. Minden sebesültet a Roxfortba szállítunk. A hetedéves diákok sokat segítenek, de sajnos nekik tanulniuk kell.

- Harry és Ron is számít rám.

- Hermione innen már egyedül is meg tudjuk oldani. – mosolygott rá Harry.

- Ezek szerint vannak eredményeitek abban a nagyon titkos dologban – szólalt meg Mr Weasley, mióta az ülés tartott. Szemei karikásak voltak, hangja rekedt, feltehetően a sok munka hatására.

- De még milyenek... – szaladt ki Ronból.

- Még mindig nem hajlandóak elmondani, hová tűnnek el hónapokra? - tette csípőre kezét McGalagony, majd ajkait penge vékonyra préselte. Brian Evans állát öklein támasztva erősen küzdött a nevetés ellen...

- Professzor, engem Dumbledore megkért, tartsam titokban, hol voltunk akkor éjszaka, és hogy mi hová mentünk és hová fogunk menni a későbbiekben.

- Rendben, megértettem Potter. Van valakinek valami gondja vagy javaslata?

- Segítek a Roxfortban... – sóhajtotta Hermione.

- Örömmel hallom – mondta mosolyogva Molly Weasley, majd hirtelen felpattant:
- Kinek hozhatok egy kis pudingot?

###


- Titokban örökbefogadott gyermek... Potter ez nagyon gyenge volt – mondta Piton az asztalnál ülve. A helyiségben csak ő, Dumbledore a három fiatal és Remus Lupin tartózkodott.

- Tisztában vagyok vele – morogta a fiú sértetten – Remus sem segített rajta túl sokat.

- Harry, gondolj bele, ha ők nem tudnak róla, én sem tudok, pedig a legjobb barátja voltam apádnak és Lilynek is. Túl szövevényes lett a történet... – mosolygott a férfi.

- Na mindegy, Dumble... izé Mr Evans, mi lesz vele a Roxfortban? – mutatott Harry Pitonra, mire az haragosan felmordult:

- Perselus Rufus Piton a nevem, Potter!

- Rufus? – nevetett Ron – Ez komoly?

- Kéri az anyakönyvi kivonatot, Weasley?

- Nem, bocsánat, csak nem tudtam... – mondta vigyorogva Ron, de a többi jelenlévő sem tudta megállni egy-egy fogkivillantós vigyor nélkül.

- Tudja, mit jelent a neve?

- Halljuk Granger, élje ki magát nyugodtan – dörmögte Piton.

- Mindegy – puffogott a lány – Legalább kapóra jön ez a név, senki sem tudhatja meg, hogy ön visszatér a Roxfortba, a fél iskola megölné, a másik fele meg jelentene Voldemortnak.

- Hogy gondolta, hogy ne tűnjek fel senkinek? Tartsak órát láthatatlanná tévő köpenyben?

- Ennél azért egyszerűbb a dolog. Csak egy kicsit át kell változnia.

- Nagyszerű és mégis hogy képzeli az átváltozásomat?

- Kezdésnek megkérjük Mr Evansot, hogy kreáljon önnek egy számmal, nos, kisebb orrot. – pillantott félve a tanárra Hermione.

- Mi baja az orrommal?

- Az égvilágon semmi, csupán túl jellegzetes – vágta ki magát a lány, Piton pedig rögtön elszörnyülködött: vesztett tekintélyéből, a griffendéles egyáltalán nem fél tőle. Olyan szemtelenül néz rá és beszél vele, hogyha nem lenne itt Albus Dumbledore személyesen, biztos megátkozná. Oldalra pillantott az egyik fotelben ülő Brian Evansra, aki úgy nézett rá, tudja, mi is jár a mogorva férfi fejében. Enyhén megrázta a fejét, mire Piton sóhajtott.

- Manikűr ugye nem lesz? – fortyogott a férfi.

- Nem, dehogy, csupán a haját kellene ápolnia és hmm, összefogva hordania, egészen megváltozna tőle az arca – mondta teljes komolysággal a lány.

- Maga szerint ápolatlan vagyok? – csattant fel a férfi. Felháborodottan pillantott a többi jelenlévőre, de amikor meglátta, rövid időn kitör belőlük a nevetés, érezte: egészen belevörösödik a méregbe.

- Dehogy, csupán meg kell változtatnia az évtizedes szokásait – felelte komoly képet vágva, de Piton meglátott szája szegletében egy apró rándulást.

- Mi tartozik még a teljes generálhoz?

- A feketén kívüli színek viselése – mondta ezúttal Potter.

- Rendben... – morogta – Mr Evans, ha megtenné... – fordult a vigyorgó férfi felé. Erős késztetést érzett arra, hogy „véletlenül” felgyújtsa Granger haját...
A barna hajú férfi kezét a forrongó orrára tette, majd mikor elvette onnan egy teljesen átlagos orrú Perselus Piton nézett vissza, azonban az látszott, hogy korábban ott egy hamisítatlan Piton-orr díszelgett.

- Perselus, szerintem nagyszerű lett. – állt a tükörben magát nézegető férfi mellé Remus Lupin. – És az a pitonos formája is megmaradt.
- Lupin fogd be, különben a sárga földig átkozlak.
Remus Lupin, kezeit maga előtt tartva hátrált a kanapé felé.

- Perselus lenne még egy fontos dolog. Lépett a tükörhöz Brian Evans. A fekete hajú türelmetlenül tekintett a másikra várva az újabb javaslatot.

- Halljam... – sóhajtotta lemondóan.

- A modorod...

- Nem fogok kifordulni önmagamból!

- Nem is azt várjuk, csupán légy egy kicsit, hogy is mondjam, kedvesebb. – a háttérből Weasley és Lupin felől éktelen röhögés hallatszott.

- KIFELÉ! MINDENKI!


###

Hermione Granger fáradtan kelt ki puha ágyából, majd a faliórára tekintett. Hajnali kettő volt. Dühös sóhaj közepette felvette köntösét és papucsát, majd kilépett a szobából.
Hosszú hetek óta hajnali kettőkor ébredt, semmilyen bájital nem hatott, hogy egyszer kipihent lehessen.
Lelépkedett a fenyőből készült masszív lépcsőkön, majd a konyhába indult. Azonban ott már volt valaki, az övével ellentétben, fekete köntösben. Az alak háttal ült neki, szabályos időközönként felemelve egy hatalmas bögrét.
Nem kellett sokat gondolkoznia az illető kilétén: fekete köntös, fekete haj, fekete papucs... Perselus Piton, személyesen.

- Jó estét. – ült le a férfi mellé, aki, mintha álmából riadt volna fel, kissé riadtan pillantott a lányra, mire az megejtett egy lágy mosolyt.

- Jó estét, maga miért nem alszik?

- Nem tudtam, hosszú hetek óta pontba kettőkor felébredek. Mit iszik?

- Teát. – hangzott a tömör felelet.

- Milyet?

- Mentát.

- Értem. Haragszik rám a délutáni miatt? – dőlt előre kissé a lány az asztalon támaszkodva. A férfi nem válaszolt, így felemelte kezét és finoman végigsimított annak vállán.

- Nem. – pillantott a fiatal nőre. A barna szempárba nézve, mintha egy örvény rántotta volna magával, szinte elszédült, mire el tudott szakadni a lánytól. – Miért segített?

- Mikor?

- Amikor megtaláltak abban a házban.

- Borzalmas állapotban volt – mondta értetlenül a lány.

- Nem ezt kérdeztem Granger. Miért segített, otthagyhatott volna. Dumbledore kérte meg? – pillantott haragosan a lányra, azonban annak kezét nem lökte el magától, hagyta, hogy az lecsússzon egészen a kézfejéig, és ott finoman megszorítsa.

- Nem kért semmire Dumbledore, én döntöttem úgy, segítek magán. Higgye el, tudok önállóan dönteni, hogy valaki érdemes-e arra, megmentsem az életét. Miért hiszi azt, hogy csupán Dumbledore kérésére cselekedtem?

- Mi másért ette volna? Én csak egy halálfaló vagyok. – azzal felhúzta a köntös ujját, hogy ott tisztán látszódhasson a gyertyafényben a bőrébe égetett jel.

- Vegye úgy, hogy adtam magának egy esélyt.

- De valakiét már eljátszottam. – akadékoskodott, mire a lány még jobban megszorította kezét, majd a másikkal visszahajtotta a köpenyt a Sötét Jegyre.

- Nagyon könnyű eltévedni a világban professzor és maga is csak eltévedt, hisz megtévesztették. Nem tudom, mi vitte rá arra, hogy Voldemort szolgálatába lépjen, de ön egy értelmes ember, valószínűleg nyomós oka volt rá. Azonban ez nem tartozik rám. Maga mégis többször az életét kockáztatva segítette Harryt vagy akár Dumbledore-t.
Ez mutatja azt, hogy megbánta, amit tett.
Éreztem a szomorúságát, amikor azon az estén felébredt és beszélgettünk, és még mindig marcangolja magát a Toronyban történtek miatt.
Egy vérbeli halálfaló nem tenne ilyet.

- Granger, még az is lehet, hogy átverem magát. Túlságosan megbízik bennem.

- Pont annyira bízom magában, amennyire kell.

- Köszönöm... – suttogta a férfi alig hallhatóan, mintha attól félne, más is meghallja ezt a kis vallomást. Granger még egyszer végigsimított a kezén, majd felállt.

- Kér forró csokit?

- Nem, köszönöm, elégedett vagyok a teámmal.

- Rendben, de ha kér, szívesen adok.

Félórányi csend és edénycsörömpölés volt hallható. Miután a lány neki kezdett az édes ital készítésének, Piton felállt, majd a pultnak támaszkodva figyelte a lány ténykedését.
Ez egyszerű főzőcske volt, mégis észrevehető volt Hermione tehetsége. Magában elmosolyodott, mikor visszagondolt a roxforti évekre, ahol látta a fiatal nőt bájitalokat főzni, ugyanilyen ügyességgel.
El sem tudta képzelni, miért bízik benne a lány. Bár elmondta, ő nem igazán értette.
„Inkább örülnél neki.” – hallotta saját korholó hangját.
Közben Hermione elégedetten szagolt a felszálló gőzbe, majd egy vállrándítással késznek nyilvánítva a folyadékot, egy csíkos bögrébe öntötte.
Miközben az asztal felé haladtak, Piton a lány mögött haladva megcsodálhatta annak kifogástalan alakját. Már vagy tíz éve nem tett ilyet, hogy egy nőt megbámult volna. Ezt egészen eddig annak tudta be, nem volt megfelelő a felhozatal, most azonban egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy ne fixírozza a formás lábakat vagy a lágyan ringó csípőt.
Gondolatban fejbe vágta magát, hisz nem volt helyénvaló ez a viselkedés, neki nincs is szüksége ilyesfajta „bámészkodásokra”.

- Mit csinált az elmúlt két évben? – kérdezte Hermione.

- Túléltem. Maga milyen címen lesz a Roxfortban? – terelte a témát.

- Hmm... azt hiszem, gyógyítóként és aurorként.

- Értem.

- Próbáljon meg majd tényleg kedvesebb lenni. Úgy hallom, a diákok körében még él egy mogorva professzor emléke, aki kedvére rémisztgette a diákságot.

- Ha olyanok lesznek, mint Longbottom... – kezdte, de Hermione félbeszakította:

- Muszáj türelmesnek lennie, különben le fog bukni.

- Tudom. – sóhajtott végül a férfi. Hirtelen bizsergést érzett alkarjában, majd ez a bizsergés fájdalommá erősödött. Összeszorított foggal tűrte az egyre kínzóbb fájdalmat. Voldemort „ajándéka” volt ez, csak hogy büntethesse egykori hívét. Ilyenkor a férfi úgy érezte, leszakad a karja.
Hermione észrevette a professzor erőfeszítéseit, hogy ő ne lássa, fájdalmai vannak. Arról azonban a férfi nem tudott, hogy Hermione pontosan tudja, fáj a karja.

- Mutassa – mondta halkan, majd a férfi kezéért nyúlt.

- Nem – sziszegte.

- Kérem, segíteni szeretnék. – a lány már szinte könyörgött. A férfi továbbra is makacsul ellenállt, ám amikor a köntös anyaga füstölni kezdett és Piton szeme enyhén könnybe lábadt, a lány nem teketóriázott.
Maga elé kapva a férfi kezét, felhajtotta az anyagot, majd megvizsgálta a Sötét Jegyet. Abban a festék összekeveredett, mellette a bőr megégett és vörös volt.

- Uramisten... – nyögte Pitonra pillantva.

- Nem kérek a sajnálatából – morogta továbbra is erősen koncentrálva arra, ne kiáltson fel. –Ha bájitalokra gondol, egyik sem használ.
Hermione azonban nem is erre készült. Jobb kezét finoman a sebre rakta, véletlenül se okozzon nagyobb fájdalmat, majd lassan simogatni kezdte.
Piton ki akarta kapni a kezét a lányéból, de az olyan szorosan fogta, hogy képtelen volt rá.
Ahogy Hermione a sebet simogatta, az minden érintéssel kisebb lett.
Körülöttük megint megjelent a szirom-örvény, majd újra hallatszódott az az ismeretlen, földön túli dallam.
Pitont elvarázsolta ezek összessége, már nem akarta elrántani sérült tagját. Hermione utolsó simításakor már csak a Sötét Jegy volt látható, szabályos mintát formázva.

Pár perc múlva egy feketébe öltözött férfi lépkedett a lépcsőn, karjában egy hófehér köntöst viselő ájult lánnyal. A szobába bejutva lassan, finoman lefektette a fáradt Hermionét, majd jó éjt kívánva végigsimított arcán.
Az ajtón kilépve vetett egy pillantást a lányra, majd hálás mosollyal becsukta az ajtót.