Szerző megjegyzése: Hu... Voldemort, halálfalók, Lucius átállása. Kell ennél többet mondanom?

3. fejezet

„Ez kész rémálom” – villant át Draco agyán, ahogy ledobta magát a kedvenc karosszékébe. Belefáradt már az évek óta tartó színjátszásba. Néha már ott tartott, hogy nem tudja eldönteni, melyik a szerep és melyik a saját személyisége.
Miután apja átruházott rá minden felelősséget, ő lett a nemes Malfoy família feje, Pollux apja, a Rend kémje és nem utolsó sorban egy tudálékos könyvmoly férje, aki mellesleg az utóbbi időben igazi természetes szépséggé nőtte ki magát. Ezzel, persze nem kis mértékben hozzájárulva Draco álmainak pikantériájához, elvégre egészséges 23 éves férfi volt, egészségesnél talán kicsit nagyobb libidóval.
Nyugtalanul túrt bele az ajkait birizgáló hajába, majd egy sóhaj kíséretében kényelmesen lejjebb csúszott a székében. Imádta, ahogy a mindig hűvös bőr hozzáér felhevült testéhez. Valahogy mindig le tudott itt nyugodni. A szék ugyanis közvetlen az egész falat betöltő ablak előtt állt, ami pedig tökéletes kilátást biztosított a kertre és a nyugati égboltra.
Nem egy éjszakát töltött el ebben a karosszékben azon gondolkodva, hogy az események sakktábláján melyik legyen a következő lépése. Ám néhányszor csak ült egész éjjel és nézte a csillagok fényes vándorlását az égen, hogy tanúja lehessen az új nap születésének.

Talán a túl sok whisky, talán a fáradtság volt az oka, de érezte, hogy elméje jól elzárt mélységeiből valami olyan készül most feltörni, amit szeretett volna mindörökre eltörölni. Az a másfél évvel ezelőtti éjszaka a Rend főhadiszállásán, és ami odáig vezetett, oly módon változtatta meg az életét, amire sohasem számított.

- Követelem, hogy vigyél el minket a Rendhez! Tudod, hogy ezt kell tenned, Perselus! – ragadta meg Lucius a bájitalok mesterének talárját. – Valaha te is szeretted Narcissát, hát segíts!
„Micsoda? Az anyám és Piton…” – kapta fel Draco a fejét egy percre. Azonban a következő pillanatban már nem is emlékezett az egészre, ahogy megérezte a karjaiban tartott öccse mocorgását.
- Természetesen segítek. De azt te is jól tudod, hogy valamit valamiért, Lucius. Ha azt akarod, hogy Dracóékat bújtassa a Rend, azért neked is adnod kell valamit…
- Jól tudom – vágott közbe Lucius gúnyosan, aki tudattalanul is annyira szorította a pálcáját rejtő sétabotját, hogy amúgy is fehér bőrét elhagyta minden szín és az ujjpercek szinte áthasították a bőrt. – Ahogy a fiaim benn vannak a házban, ők megkapják annak a fejét. Én magam fogom levadászni azért, amit tett. Ez elég fair ajánlat?
Perselus döbbenten meredt egykoron alkalmi szeretőjére és barátjára. Még sosem látta ilyen önmagából kifordult állapotban, bár az is igaz, hogy sosem érte még ilyen veszteség. Nem pénzt, hatalmat, vagy tekintélyt vesztett, hanem saját húsát és vérét. A világon azt az egyetlen dolgot, amit ha elvesztünk, nem szerezhetjük vissza többé.
- Nem mehetsz egyedül. Ezt meg kell szervezni Potterékkel. Most pedig gyertek! – adta ki az utasítást a professzor.
Egy rosszul megvilágított, koszos mugli negyedbe hoppanáltak. Az egészben nem volt semmi érdekes mindaddig, míg nem motyogott valami címfélét Piton a fülébe, amire egyébként nem is igazán figyelt. De abban a percben egy elegáns, bár kopottas, épület lépcsői jelentek meg közvetlen a lábai előtt.
Ha érdekelte volna Dracót, hogy mi történik vele, akkor talán megrémítette volna Lupin és a Weasley férfi rászegezett pálcája az ajtóban, vagy a kellemes meleg, ami lassan ismét felmelegítette mozdulatlanná dermedt tagjait. De nem így volt. Csak akkor tört a felszínre ismét a tudata, mikor Molly Weasley el akarta venni tőle Polluxot. Akkor egy percre eltűntek a szeme elől anyja és öccse véres testének és üres tekintetének tudatromboló képei.
„Nem engedhetem el! Őt már nem… Az én kötelességem lett volna vigyázni rájuk!” – kiáltotta a tudata. Azonban az előtte álló nő hangja most felidézte Narcissa kedves alakját fia előtt… egy anyánál, pedig minden gyermek biztonságban van, nemde?
A szalonban ültek, mikor apja elkezdte elmondani a Rend tagjainak, hogy mi is történt, és ő nem tehetett ellene semmit, csak fásultan hallgatta végig annak az estének a történéseit.

Draco ökölbe szorított keze lezuhant a szék karfájára. Gyűlölte ezeket az emlékeket és azt, hogy ennyire gyengévé teszik őt! Most azonban képtelen volt megállítani a képek áradását. Olyan volt, mit egy rémálom, egy rossz horror film, mint a vezeklés azért, mert nem engedelmeskedett apja parancsának azon az éjszakán…

Lucius szemeire homály borult, mikor Remus kérdésére elkezdett beszélni arról a halálfaló gyűlésről, aminek következményeként itt kerestek menedéket a Malfoyok.
- Tegnap Voldemort összehívta többünket, mert állítása szerint egy szertartást még el kellett végeznünk az utolsó és legnagyobb offenzívánk előtt a régi világ ellen. Ott álltunk mind, körben a Nagyúr körül, aki arról beszélt, hogy a szolgálat mindig áldozattal jár…

- Én a lelkem adtam azért az álomért, ami immár csak karnyújtásnyira van tőlünk – járt körbe csatlósai előtt a sötét figura. – Pettigrew a kezét adta értem, Bella Azkabanban töltött éveit… - ezzel minden egyes megnevezett vállát megérintette.
Így haladt végig legbizalmasabb emberein, míg el nem ért Luciushoz.
- Lucius, kedves barátom, hűséges hívem. Te sosem szűntél meg hinni bennem, de vajon mit áldoztál fel uradért?
A megszólított csak kínosan állt egyik lábáról a másikra a kígyószerű szemek kérdő pillantásának hatására.
- Uram, én…
- Shhh, Lucius – tette jéghideg ujjait Voldemort Malfoy ajkaira. – Semmit sem kellett feláldoznod… eddig. De most itt az idő, hogy bebizonyíthasd a hűséged.
Luciusban egyre erősebb balsejtelem kezdett feltörni, ami be is igazolódott, mikor Voldemort oldalra lépve Lucius elé mutatott. Ott, két halálfaló között, a felesége állt.
- Látod Lucius? Megkönnyítem neked a dolgot. Már elő is készítettük az áldozatod – suttogott nyájas hangon a lény Lucius fülébe.
A férfi testén erre remegés futott végig. „Csak a családját ne! Hát nem pont azért állt a Nagyúr oldalára, hogy biztosítsa családja hatalmát és fensőbbségét? Nincs joga elvenni tőle a feleségét!”
- Lucius, tedd, amit tenned kell! – ezzel egy tőrt nyújtott a döbbent férfi felé. Lucius először a tőrre nézett le, majd könyörgőn vissza, urára.
- Kérlek, ne…
- Ejnye, Lucius. Hát, ha ezt szeretnéd? – Voldemort keskeny, ajkaknak alig nevezhető, száján egy félmosoly jelent meg, ahogy hátat fordított Malfoynak és így szólt a nőt tartó egyik halálfalóhoz: - Rodolphus, kezdheted.
Pokoli elégedettség terült szét, Voldemort egyébként maszkszerű arcán, amint válla felett visszanézett a döbbent Luciusra. Perverzül kéjes élvezetet nyújtott neki, hogy végig nézhette, mint suhannak át a félelem, rémület, undor, fájdalom és kétségbeesés érzelmei a máskor oly büszke és hideg Malfoy vonásokon. Elégedettségét csak fokozta asszonyának minden egyes kétségbeesett sikolya, ahogy Luciust hívja, miközben Lestrange megalázta a nő testét és lelkét is.
Abban a pillanatban, mikor Lucius a pálcájáért nyúlt, két-két kígyót mintázó bilincs tekeredett a csuklóira és a bokáira, egy pedig a nyakára. Így, tehetetlenül kellett néznie a szeretett nő megkínzását.
Mikor véget ért a „színdarab”, Voldemort egyetlen intésére elhoppanáltak a halálfalók. Csak Lucius, Narcissa és Voldemort maradt a színen.
- Az áldozatod ezennel elfogadom – lépett a magába roskadt Luciushoz Voldemort, majd gonoszul villanó tekintetét áldozatáéba fúrva ő is köddé vált.
Szinte azonnal kinyíltak a bilincsek és csörömpölve hullottak a padlóra. Lucius remegő lábakkal lépett felesége földön fekvő testéhez. A látvány, ilyen közelről, ha lehet, még rémesebb volt. Narcissa mégis úgy mosolygott fel a férjére, mintha mi sem történt volna.
- Lucius – emelte fel a kezét a nő a mellette térdelő férfi arcához, de a férfi már nem szoríthatta magához. Az ugyanis élettelenül hanyatlott a véres test mellé.
A férj egyetlen szó nélkül, gyengéden emelte fel feleségét, majd magához ölelve elhoppanált a kúriába.

Dracót a mai napig kísértették álmaiban az akkor látottak képei. Apja, amint az előcsarnokban áll, karjában anyja ernyedt testével…

- Nem érdekel, hogy és milyen áron, de holtan akarom látni azt a férget!
Igen, pontosan így fejezte be azon az éjszakán az apja. És most ő is ugyanezt érezte. Hisz a bosszú még nem volt teljes…