6. fejezet
Salvador Benevolus
6. fejezet
oO* Féligazságok *Oo
Harry hirtelen késztetést érzett arra, hogy a naplót teljes erejéből az igazgató képébe vágja. El sem tudta képzelni, hogy az itteni Dumbledore is egy rafinált, titkolózó ember.
– Maguk… – Harry elhallgatott, és megpróbálta újra összeszedni a gondolatait. – Maguk ezt mind kitervelték, az ottani igazgató és maga?
Dumbledore eddig csak csöndben állt Harry előtt, mint aki másra számított volna. Egy kicsit közelebb jött Harryhez, mikor úgy látta, hogy nem támadja meg.
– Valójában, igen. Kérlek, hallgasd meg a mondanivalómat, még mielőtt bármi következtetést levonnál. Valamikor a régi idők hajnalán három világ alkotta az univerzumot. Minden világ, mint ez is, a jó és a rossz állandó harcának volt kitéve.
– Nem értem igazgató úr, miről beszél… – vágott közbe Harry türelmetlenül. – Már megint.
– Abban a világban annyira elveszett a jó varázserő és a jóakarat, hogy végül elpusztult. A másik két világ az, amit már ismersz. Ahonnan jöttél, azaz egyik, és ahonnan származol a másik. – Harry eddig az igazgató talárját fixírozta, de most felnézett rá. Dumbledore tekintete nagyon szomorú volt. – Idővel rájöttünk, hogy nagy hibát követtünk el azzal Albussal, hogy átcsempésztünk innen hozzátok. Abban a világban annyi rossz dolog történt - többek közt a fiatal Harry Potter halála – hogy megállapodtunk, hogy átmenekítünk oda.
– Miért kellett engem menekíteni?
– Itt ebben a világban más jóslat hangzott el, mint ott, ahol eddig éltél. Itt Voldemort hallotta a teljes jóslatot, és mindenképpen el akart pusztítani. Tulajdonképpen, nem is ő miatt vittünk el innen, hanem a jóslat miatt.
– Mégis mi állt abban a jóslatban, hogy el kellett engem vinni!? – kérdezte dühösen.
– Az, hogy Voldemort választhat: vagy maga mellé állít téged, vagy megöl.
Harry lerogyott az ágy szélére.
– Pont ma mondta… – merengett el. – Ma mondta Ronnak, hogy engem nem szabad megölni, engem élve akar, szövetségesként. Na várjunk már… ezt mégsem értem. A nálunk elhangzott jóslat szerint nem élhet az egyik, amíg él a másik…
– Így igaz. A jóslat az évek során szájról szájra terjedt, néhány varázsló megjegyezte a tartalmát, mások pedig haszontalan mesének hitték. Két részre lehet osztani a jóslat tartalmát: egyik az, ami arra utal, hogy el kell pusztítanod Voldemortot. A másik része olyan, amit senki sem hitt el, mert érthetetlen volt számunkra.
Harry nem akarta hallani. Elég volt belőle egyszer, akkor és ott: Sirius halála után az igazgatói irodában.
– Mi az? – kérdezte végül.
– Az Egyetlen visszatér, elfoglalja az őt megillető helyét, letaszítva vérét, és a világban helyre áll a rend, a béke, és a varázserő. Ő az az Egyetlen, akit mindenki ismert, ő az, akit senki sem ismert eléggé. Pontosan nem emlékszek rá, de azt hiszem, így hangzott. Eléggé, hogy is mondjam furcsa megfogalmazás, de hát mit várjunk Roxfort egyik legrosszabb jóslástan tanárától…
Harryt nem különösebben érdekelte, ki lehetett az. Dühítette a gondolat, hogy itt is egy különcnek kell lennie, akire Voldemort vadászhat.
– Na ne… most meg azt akarja velem elhitetni, hogy csak én vethetek véget ennek a háborúnak, Voldemort megölésével? – fakadt ki Harry.
Tulajdonképpen semmi sem változott - jött rá. Abban a világban megúszta, de itt úgy tűnik előbb- utóbb utoléri a végzete. – Remek.
– Azt nem tudom, mikor kerülhet erre sor, de azt igen, hogy jól tettük, hogy elvittünk innen. Voldemort tudomást szerzett rólad. Rosszul mondtam. Arról szerzett tudomást, hogy Lily Evans ikreknek adott életet. – Dumbledore leült mellé, és megszorította a kezét. – Néhány évvel később megtámadott titeket a házatokban. Testvéred már akkor a rosszindulat jeleit mutatta feléd, elvette a játékaid, így Lily tudta, hogy konkrétan téged akar Voldemort. A Sötét Nagyúr persze azt nem tudhatta, hogy egy ikerpárból melyik lehet majd később gonosz, úgyhogy biztosra ment. Mindenkit megölt akkor este.
– Te jó ég… - hüledezett Harry.
Dumbledore arca teljesen elkomorodott.
– Késve érkeztünk Perselussal, így már csak anyád és nevelőapád holttestét találtuk ott. Én már akkor megbeszéltem az igazgatóval, hogy alkalom adtán elviszünk innen. Nem számítottunk ilyen támadásra, de tudtam, hogy neked nem lehet itt tartózkodnod. Én magam szedtem ki Pottert a romok alól, aki élt, és lélegzett. Téged Perselus talált meg… azt hittük, hogy mégsem élted túl.
– De a sebhelyem… ha Potter sem halt meg, akkor én sem, nem?
– Mindig te voltál a gyengébb testvér, és ő az erősebb. – Dumbledore tekintete visszatért a földre. – Lily nem sokkal a támadás előtt elmondta Perselusnak, hogy ő a vérszerinti apa. Azt hiszem, meg is állapodtak abban, hogy téged magához vesz, és Potter marad anyádnál.
– Micsoda!?
– Az volt életem egyik legszomorúbb estéje. Perselus letérdelt a romokba, és a karjába vett téged. Téged, aki nem lélegzett, és nem mutatta semmi jelét annak, hogy élsz. – Az igazgató egészen suttogva mondta. – Akkor megesküdött nekem, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a Rendnek segítsen kémkedésével. Mikor egy végtelennek tűnő idő után Perselus hagyta, hogy átvegyelek, megérkeztek a Rend tagjai, és az aurorok.
Harry visszatartotta a lélegzetét.
– Aztán mi történt?
– Perselust egy Rend-béli gyógyítóra bíztam, én pedig visszasiettem az irodámba. Minél hamarabb be akartam számolni Albusnak arról, hogy mi történt, és mindennek vége. Mikor felértem, olyannak voltam tanúja, mint más még soha. Ragyogás vett téged körül, és nagyon hangosan sírni kezdtél – mondta egy kicsit derűsebben az igazgató, és elmosolyodott. – Nem tudtalak sehogy sem elhallgattatni, akármivel próbálkoztam. Nem sokkal később megérkezett a másik Albus Dumbledore az irodámba. Falfehéren számolt be mindenről, ami ott történt meg. Miután elmeséltem neki az itt megesett dolgokat, átadtalak neki. Biztosított róla, hogy vigyázni fog rád.
– És… mi lett Pot… a testvéremmel?
– A nagynénédékhez került, mint ahogy te is. Az ötödik évedben találkoztam vele utoljára a másik igazgatóval, és arról, hogy ő már nem él - nemrég magam bizonyosodtam meg. Ezért sarkalltam a testvéredet arra, hogy átmenjen, és cseréljetek helyet. Akkora már rájöttem a jóslat teljes lényegére.
– Én… nem tudom, mit mondjak – bökte ki végül Harry. Talán ha akkor este nem támadják meg, élhetett volna az apjával… Pitonnal. Minden máshogy alakulhatott volna. – El sem tudom képzelni, milyen lehetett Pitonnak…
– Piton professzornak…
– …amint a karjai közt tart – nyelt egyet – halottan.
Dumbledore felállt, és szembefordult Harryvel.
– Talán jobb is, hogy már halott vagyok. Mert ha egyszer Perselus megtudja az igazságot rólad, elküldene a másvilágra.
– Előbb- utóbb meg foga tudni…
– Nem, Harry! – szólt rá ingerülten az igazgató. – Nem tudhatja meg, mint ahogy más sem.
Harry már sejtette, mire megy ki a játék.
– Akkor… ha megtudná mindenki, hogy én életben maradtam, fény derülne a valódi kilétemre, elvesztünk.
– Így igaz. Senki sem tudhatja meg.
– Maga könnyen mondja! – kiáltott fel Harry. – Nem magának kell undoknak, kibírhatatlannak, és önzőnek lennie nap, mint nap!
– Elég, ha magad adod. Ha Perselus meg is tudja, másnak nem szabad.
– Megtudja, hogy a halottnak hitt testvére megölte az élőt… Belegondolni sem merek.– Megborzongott, és igyekezett nem gondolni arra a napra, mikor mindezt be kell vallania. – Kérdezhetek még valamit?
Dumbledore bólintott egyet.
– Még egy kérdésedre igen, de aztán mennem kell. Mit szeretnél még tudni?
– Ha mindez igaz, amit elmondott… én el is hinném, de… – Harry felnézett az igazgatóra, és végre kibökte: – Igazgató úr, ha én tényleg Piton professzor fia vagyok, akkor miért nem úgy nézek ki, mint ő?
– Nos, én nem tudok sokat a dologról, csak amennyit Perselus hajlandó volt elmesélni. Mire a történet végére ért: az irodám romokban hevert, pont úgy, mint amikor te visszatértél a Mágiaügyi Minisztériumból.
– Tud róla, hogy…?
– Hogyne tudnék. Nem volt sok titok közöttünk, és én figyelemmel kísértem az éveidet. A kérdésedre visszatérve, eredetileg Piton professzorra hasonlítanál. Lily és Perselus, végtelenül jó barátok, majd szerelmesek lettek egy idő után. Annyira el voltam foglalva a kibontakozó háborúval, hogy fel sem tűnt, többé már nem nincsenek együtt. – Dumbledore lemondóan sóhajtott egyet. – Perselus elmondása szerint, Lily végül James Pottert választotta, többek között azért, mert ő már akkor halálfalóként kémkedett nekünk. Annyira összevesztek, hogy Lily drasztikus lépésre szánta el magát, mikor rájött, Perselustól vár ikreket.
– Mit tett? – kérdezte kíváncsian Harry, de belül már valahogy sejtette a választ.
– Nos, mikor megszülettetek, Lily úgy döntött, hogy minden emléket el akar törölni, ami Perselusra emlékezteti. Egy nagyon bonyolult varázslatot alkalmazott rajtatok, amivel elérte, hogy James Potterre hasonlítsatok.
– Visszafordíthatatlan…?
– Azt hiszem, igen. Léteznek hatalmas erők, amiket megmozgatva az ember elérheti célját. – Dumbledore szomorkásan elmosolyodott. – Lily rendkívül tehetséges boszorkány volt, így tudta azt alkalmazni rajtatok. Talán, egy idő múltán te is felhasználhatod majd azt az erőt, ha erősebb varázsló leszel.
– Ha addig nem fog Piton puszta kézzel megfojtani, ha kiderül, ki vagyok… - morogta Harry.
– Perselus persze tudta, hogy a két gyermek az övé – folytatta Dumbledore figyelmen kívül hagyva Harryt - Így, mikor rájött, hogy Lily mit tett, nagyon dühös lett. James is végül megtudta az igazságot, és megegyeztek, hogy te vele élhetsz, a testvéred meg anyáddal.
Harry erre már tényleg nem tudott mit mondani. Elszomorító volt mindaz, ami itt történt vele.
Dumbledore egy kicsit távolabb lépett Harrytől.
– Most pedig mennem kell. Vigyázz magadra, ne hagyd el a menedéket, csak apád felügyeletével!
– De…
Az igazgató egy szempillantás alatt eltűnt, magára hagyva őt az új információkkal.
– Nem létezik, hogy még szellemként is sietnie kell! - mondta immár az üres szobának.
Úgy érezte magát, mint egy kifacsart citrom. Lehetősége lett volna egy jobb életre, sőt még két apával – milyen ironikus.
Harry egy darabig ült a szemközti falat bámulva, aztán megfogta a naplót, és visszatette a lyukba. Egy lendülettel visszahúzta a szekrényt, és leroskadt az ágyra.
Többet nem hívja Dumbledore-t. Több szörnyű dolgot nem akar megtudni, nem és nem. Részben megértette az igazgató indokait, hogy miért vitte el innen. Ez a Dumbledore is csak a világ előnyeit nézi, nem azt, hogy ő vele mi legyen.
Harry felállt, és odament a szekrénysorhoz. Néhány szekrényajtó kinyitása után megtalálta a könyveit, amik be voltak tuszkolva a szekrény hátsó részébe.
Kiválasztotta a hetedéves bájitaltankönyveket, és jegyzeteket. Ledobta őket az ágyra, aztán lerúgta a cipőjét, és leült a könyvtorony elé.
Meglátszik, hogy Piton az igazgató – gondolta. - Egy tantárgyból ennyi könyvet!
Megnézte a tankönyveket, és csalódnia kellett. Mind csupa-csupa bonyolult bájitalokról szóltak. Csak örülni tudott, mikor megúszta a pénteki bájitaltant.
Épp a harmadik könyvet tanulmányozta, mikor kiesett belőle egy kis pergamen.
Harry újabb titoktól tartva hajtotta szét. Csak az órarend volt, semmi több. Hétfő, csütörtök, és a péntek egész tűrhető volt. Az ismert unalmas tantárgyak, mint mindig.
De a kedd… egész délelőtt sötét varázslatok kivédése. Harry biztos volt benne, hogy amit még ennél is jobban fog utálni, az a szerda lesz. Majdnem egész nap bájitaltan.
Mikor kezdetét vette a hetedév, neki esze ágában sem volt tanulni, hisz a Horcruxokat keresték, és szinte minden óráról lógott. Most meg Piton az igazgató, a tanára, és még apja is.
Többet nem problémázott ezen, elővette azt a bájitaltan könyvet az értelmező szótárat, amivel év elején is foglalkoztak. Gondolatai folyton elkalandoztak arra az éjszakára, mikor Voldemort megtámadta a szüleit. Pitont sosem sajnálta volna… de mikor maga elé képzelte a jelenetet, majdnem sírva fakadt.
Szemével végre úgy pásztázta a sorokat, hogy csak felfogott valamit az olvasnivalóból.
Kihasznál minden időt, csakhogy a bájitaltan tudását a nullától felhozza valamennyire. Úgy nemigen lesz hiteles a színészkedés, ha semmit sem tud Piton tantárgyából. Amíg vissza nem tér, addig is tanulhat valamennyit.
Egy óra elteltével Piton még mindig nem jött vissza, így elolvasta az első bájitaltan könyvet. Valamennyit megjegyzett belőle, de nem eleget. Egy pár kérdésre biztos tudna válaszolni. Kiderült, hogy azért van ennyi könyv, mert hozzávalók elemzésére volt értelmező szótár és legalább háromféle hasonló témájú.
Aztán kezébe vette a jegyzeteket, amiket Potter írhatott az órán. Kíváncsian kinyitotta az első oldalnál.
Jegyzetek!? Csupa firkálmány az egész!
Harry dühösen összegyűrte egy galacsinba a pergameneket, és a kukára célzott az ajtó irányába. Épp akkor nyílt az ajtó: így a pergamenek Piton fekete nadrágjáról pattantak vissza, ahelyett, hogy a kukában landoltak volna.
– Hoppá… Elnézést, csak nem tudtam jól célozni.
– Semmi gond. – Piton pálcájával intett a gyűrött pergameneknek, mire azok belerepültek a kukába. Levette a palástját, és felakasztotta az ajtó melletti fogasra. – Látom, a távollétemben sem töltötted hasztalanul az idődet.
– Tanultam. – Becsapta a tankönyvet, majd a kupac tetejére dobta, így ledőlt a torony. – De nem értettem semmit a most tanultakból. – Ez valamennyire még igaz is volt, hiszen Potter jegyzetei utaltak a bájitalokra, amiket tanultak.
Piton megnézte az asztalon heverő pergameneket, aztán tekintete visszatért Harryre.
– Talán nem kellett volna kidobni az órai jegyzeteidet.
– Abban nem volt semmi… használható. – Inkább nem említette meg azt a tényt, hogy voltak benne olyan mondatok, mint: „A zsíroshajú tapló apám előadása baromi unalmas”
– Akkor kezdjük a bájitaltannal? – érdeklődött Piton.
Harryt még a verejték is kiverte a gondolatra, hogy Piton faggassa órákon át az elkészítések különféle módszereiről. Most jött rá, hogy a többi tantárgyat át sem nézte.
– Őszintén megvallva, csak azzal foglalkoztam – vallotta be halkan Harry. Piton csodálkozva nézett rá. – Jól van na! Egyszerűen úgy éreztem, a bájitaltan megy a legrosszabbul.
– Értem – mondta végül Piton, és leült azt asztal mögé. Intett Harrynek, hogy jöjjön oda hozzá. Harry megfogta az imént eldobott tankönyvet az értelmező szótárral, és felállt az ágyról. – A Bájitalok Bonyolult Értelmezését hagyd csak ott.
Visszadobta az ágyra az említett könyvet, és leült Pitonnal szemben az asztal másik végére. Piton elvette tőle a könyvet, és gyorsan végiglapozta.
– Pontosítanál, melyik bájital elkészítésének módját nem értetted?
Egyikét sem…
– Öhm… a végső halál eszenciáját – mondta bizonytalanul. Reménykedett benne, hogy hasonló az elkészítése, mint az élő halál eszenciájának.
– Nem csodálkozom, hisz nem a legkönnyebben elkészíthető bájitalokhoz tartozik. – Piton azzal a tipikus átható pillantásával nézett rá. Becsukta a könyvet, ezzel még azt a lehetőséget is elvágva, hogy Harry valamit ki tudjon olvasni fejjel lefelé. – Tehát?
Harry nyelt egyet. Az előbb olvasta az igaz, de már szinte semmire sem emlékezett.
– Az utolsó szakaszra gondolok, a keverésekre – rögtönzött. Még gyorsan hozzátette: - Konkrétan arra, hogy azt fejből kéne tudni, mikor mennyit kell rajta keverni?
Piton előrehajolt, és előhúzott egy pergament a mellette lévő kupacból. Pennát vette a kezébe, és rajzolni kezdett.
– Nem véletlenül kell pontosan a könyv szerint eljárni. Ha esetleg a hetedik keverés után nem keversz rögtön a másik irányban, a munkádnak annyi. – Vázlatosan lerajzolta különféle üstökkel illusztrálva a keverési folyamatokat. – Azt mondtad, az elkészítést nem érted. Az utolsó keverés még a könnyebb része.
– Mert… ami ezután jön, az nem világos – mondta tétován. Vagy előtte volt? – Mármint hány mákonybabnak a levét kell beleönteni? Mert úgy emlékszem, hogy egyet, és akkor kész is.
Piton felhúzta a szemöldökét.
– Utána milyen lépés következik?
– Hát… akkor kész lesz a bájital, mivel már halvány lila színe lesz… - folytatta bizonytalanul, Piton még mindig úgy nézett rá, ahogy az előbb. – Mi az? Nem az jön utána?
– Így hirtelen nem tudom – maga elé húzta a pergament. – Talán az adott terem rendbe hozása, vagy rosszabb esetben felépítése.
Harry felnevetett, de Piton szigorú tekintete elhallgatatta.
– Ne haragudj.
– De haragszom – mondta dühösen Piton, és a pennával egy csomó szót írt a pergamenre egymás alá. Végtelenül sokat. – Hogy keverheted össze a végső halál eszenciáját az élő haláléval? A kettő két különböző dolog! Amiről most tanulnod kéne az egy olyan eszencia, amely a beteg kérésére megrövidíti a fájdalmukat!
– Az elkészítésük viszont hasonlít – tippelt Harry.
– Valóban. De egyáltalán nem a mákonybabnak a levét kell hozzáadni, hanem fehérürmöt! – magyarázta gesztikulálva, és rámutatott a pergamenre.
– Most pedig visszamész az ágyadra, és addig tanulod, amíg meg nem jegyzed! Leírtam neked a hozzávalókat, amiket keress ki. Azoknak is tanuld meg a felhasználási módjukat!
– De még át kell néznem három tantárgyat holnapra… így sose fogok végezni! – vágott vissza Harry, és elvette a pergament, meg a könyvet. Lerogyott az ágyra, és fellapozta.
– Hosszú még a délután. – Piton aztán maga elé húzta a pergamenköteget, és hosszasan tanulmányozni kezdte. Kinyitotta a piros tintásüvegét, és neki állt a dolgozatok javításának. – Egy óra múlva visszakérdezem.
Harry visszafordította a figyelmét a tankönyvére. Egy óra alatt kéne ezt megtanulnia…
Az ördögbe! Az egésznek pokoli nehéz az elkészítése… Az még hagyján… de a keverések: jobbra, balra, ennyit és emerre.
A végére már azt sem tudta, hogy milyen bájitalról van szó. Az egy óra olyan hamar letelt, hogy Harry észre sem vette - csak mikor Piton rászólt.
– Na gyere, Harry. – Harry még gyorsan elolvasta az utolsó lépést, és becsapta a könyvet. – Még ma az okklumenciával is foglalkoznunk kell, ne húzd az időt.
Leült az asztalhoz, pont úgy, mint egy órával ezelőtt. Piton elétolt egy üres pergament, és a tintásüveget.
– Rajzolnom is kell majd…? – kérdezte értetlenül. A rajzokat egyáltalán nem figyelte a könyvben, csak a folyamatokat.
– Úgy kell elmondanod, hogy közben vázlatot rajzolsz. Kezdheted.
Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz elmondani az elkészítését úgy, hogy közben le is rajzolta őket. A végére már teljesen belejött.
– És az utolsó fázisban pedig a fehérürmöt fel kell aprítani, és beledobni az üstbe – fejezte be végül a mondanivalóját.
– Biztos, hogy ezt olvastad? – szólt közbe Piton, és ujjával a pergamenre mutatott.
Harry bizonytalanul nézett az utolsó ábrára, amit rajzolt.
– Ja, tudom már! Nem kell, csak a szárát beledobni az üstbe! – Piton elégedetten bólintott, és elvette tőle a pergament.
– Látod, ha rendesen nekiülsz, meg tudod tanulni. Még mindig sok javítanivalóm van, így átnézheted a többi tantárgyat, amíg nem végzek – rámutatott az asztalon lévő nagyobb kupac pergamenre. –Aztán vacsora előtt foglalkozhatunk az okklumenciával.
Próbált nyugodt arcot vágni, és semmi feltűnést kelteni vele, hogy iszonyatosan fél az esti gyakorlástól.
– Re… rendben.
– Lassan ebédidő van, ha ezt a dolgozatot befejeztem, mehetünk is.
Harry azt hitte, hogy estére szétrobban a feje a sok olvasmánytól, elmélettől, és ki tudja még mitől. Fáradtan csapta be a Mágiatörténet könyvet, és dobta egy újabb kupac tetejére - amit most a holnapi tantárgyakból rakott össze.
Elégedetten jött rá, hogy aránylag minden tantárgyból emlékszik az előzményekre, így nem jelent gondot majd a jelenlegiek megtanulása. Az egyetlen tantárgy a bájitaltan volt, amitől félt. Abból hiába lett az RBF-je nagyon jó, de a hetedévről már szinte semmire sem emlékezett. Naná, hogy nem, hisz a Félvér herceg könyve segített neki az órák folyamán.
Piton közben végzett a dolgozatokkal, és odament Harryhez.
– Átnéztél minden tantárgyat holnapra? – érdeklődött, és a könyveket felhalmozta az éjjeliszekrényre, hogy le tudjon ülni. Harry bólintott egyet, a legrosszabbtól tartva. – Mennyire érzed magad kimerültnek?
– Annyira nem…
– Rendben. Tehát, azt szeretném tudni, milyen jellegűek voltak a látomásaid az elmúlt héten. Még arra nem volt példa, hogy konkrétan ott lettél volna azon a helyen, ahol Voldemort. Az előző látomásodban, ahol én is jelen voltam, nem voltak fájdalmaid, mikor magadhoz tértél?
– Nem voltak – emlékezett vissza Harry, ceruzájával az ölében lévő pergamenjét kopogtatta. – A legutóbbi, mikor Ront kínozta Vol… Tudjukki, abból mindent éreztem.
– Hívhatod nyugodtan a nevén. – Piton arca elkomorodott. – Szólnod kellett volna mihamarabb, hogy fájdalmaid vannak, és vérzel. Majdnem meghaltál a vérveszteségtől.
– De itt vagyok.
Pitont tekintete elég szomorú volt – ezt tisztán látta.
– Amit egy jó nagy adag szerencsének köszönhetsz, meg annak, hogy jók a megérzéseim – mondta végül. Kilépett a cipőjéből, és elhelyezkedett törökülésben. – Nem tudom, hogy hol folytassuk a gyakorlást ezek után a látomások után. Talán annál a támadási folyamatnál, mikor többszörös védelmi falat kell feltörni.
Gőze sem volt róla, miről beszél Piton, de ha így állnak neki a dolognak, nagy baj lesz. Piton egy perc alatt megtud mindent, arról nem is beszélve, hogy ő meg egyáltalán nem tud védekezni…
– Jól vagy, Harry? Mintha elsápadtál volna.
– Persze, nincs semmi baj. – Összeszedte minden bátorságát, és szembenézett Pitonnal, aki időközben törökülésben elhelyezkedett vele szemben. – Akkor azzal kezdjük…?
– Igen. Jobb ötletnek tartottam, hogy az ágyon ülve gyakoroljunk – Piton Harry értetlen arckifejezését látva, hozzátette: - mert így kisebb annak a veszélye, hogy megsérülj.
A másik Pitonnak ez persze eszébe sem jutott.
– Mag… mármint te támadsz?
– Mint általában, most is. – Előhúzta a zsebéből a pálcáját, és Harryre szegezte.
– Ne! – kiáltott fel hangosan. Aztán még halkabban is elismételte. – Kérem, ne.
Piton leeresztette a pálcáját, és felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Megtudhatnám miért?
– Mert… - elhallgatott, és rémülten nézett Pitonra.
– Harry! Az okklumencia gyakorlása nagyon fontos, főleg a te esetedben– mondta Piton azzal a tipikus kioktató tanári hangon. – Elmagyaráznád miért nem vagy hajlandó gyakorolni?
Na, most kiderül, milyen mardekáros vált volna belőlem…
– Eddig nem mertem elmondani, mert féltem, hogy haragudni fogsz…
– Bökd már ki! – szólt rá türelmetlenül Piton.
– Mióta leestem a lépcsőről… nem megy – hazudta Harry, teljesen nyugalmat erőltetve az arcára. – Mármint nem megy az okklumencia… nem tudom azóta kirekeszteni Voldemort gondolatait…
Piton úgy dönt, teljesen ledöbbent. A döbbenetet végül átvette a düh.
– Már akkor tudtad, és nem szóltál nekem? – üvöltötte felháborodottan. Harry kissé hátrahőkölt a hirtelen jött indulattól, hisz Piton csupán egy méterre ült tőle. – Nem bírod felfogni, milyen fontos, hogy megtanuld? Merlin szerelmére, Harry! Meddig akartad ezt titkolni?
– Nem tudom…
– Mi történik, ha holnap Voldemort megint megtámad, és életveszélybe kerülsz? Van róla fogalmad, mekkora veszélybe sodorhatod magad? – Egy kicsit visszafogott a hangerőből, és nyugodtabban folytatta. – Bármi van veled, légy szíves szóljál, és ne titkolózz előttem!
A francba… tényleg miattam aggódik.
– Rendben, szólok! Egyszerűen azt hittem, hogy majd megoldódik magától! – magyarázta Harry magabiztosan. Mármint ha a hazugság annak számít… - Tényleg.
– Akkor tényleg az alapoknál kell kezdenünk – döntött végül.
Harry viszont egyáltalán nem tudta, hogy mi az. Honnan is tudta volna, hisz az a gyilkos sosem mutatta meg neki.
– Rám fogsz kiáltani, hogy Legilimens, és nekem meg ki kell taszítanom téged az elmémből? – kérdezett rá. Piton úgy nézett rá, mint aki nem tudja, miről beszél. – Miért, nem úgy…?
– Az alapokkal, Harry! – világosította fel. - Amiről te beszélsz, az már a legfelső szintnek számít. Meditálni fogunk, mégpedig közösen.
– Meditálni…?
– Kezd olyan érzésem lenni, mintha az elmúlt évben végzett gyakorlatok lényegét teljesen elfelejtetted volna.
Olyat nem lehet elfelejteni, amit nem is tudok…
– Régen volt… - terelte el a szót Harry.
– Annyira nem… na, mindegy. Gyere közelebb – intett neki. Harrynek esze ágában sem volt közelebb menni Pitonhoz. – Merlinre! Nem harapom le a fejed!
Harry végül egy kicsit közelebb ült Pitonhoz úgy, hogy térdünk majdnem összeért. Régen mit megadott volna érte, hogy ilyen közel lehessen, és bosszút álljon az igazgatóért… az órákért…
– Harry! – szólt rá türelmetlenül. – Mondom, hunyd le a szemed, és lazulj el. Csak a hangomra figyelj.
Úgy tett, ahogy Piton mondta. Összerezzent, mikor Piton megérintette a halántékát.
– Semmi baj. Lazulj el… csak a hangomra figyelj.
– Igyekszem…
– Vegyél mély levegőt… és fújd ki. Lassan. – Piton hangja valahogy tényleg hatott. A szorongás is kezdett alábbhagyni, ahogy kezdett rájönni, hogy nem fog akarata ellenére a fejében turkálni. – Ne gondolkodj, csak a hangomra figyelj… Végy még egy mély lélegzetet, és ahogy kiengeded, lazítsd el minden izmodat. Érzed, ahogy az ellazultság érzése, mint egy hullám, elindul fejed tetejéről, lassan lefelé halad.
Tényleg érezte, ahogy a halántékán keresztül áramlik a varázserő Piton kezéből, lassan ellazítva minden izmát. Olyan kellemes bizsergető érzés volt.
– Az elméd megnyugszik… megpihen. Most képzeld el, hogy egy szép erdőben sétálsz…
És valóban, Harry körül változott a világ: ott volt az erdőben. Az egész annyira valóságos volt, a madarak csivitelése, a szél hangja.
– Puha léptekkel haladsz az erdei ösvényen, lábad alatt apró gallyak roppannak szét – folytatta Piton hipnotikus hangon. Harry mindent úgy tett, ahogy mondta. Olyan volt, mintha valami erő irányította volna. – A fák lombkoronájának sűrűjéből egy-egy csivitelő madár röpül a magasba. Érzed, ahogy a szellő fújdogál, hallod a fák lombjának susogását. Az ösvényt, amelyen haladsz, a fák koronáin át foltokban világítja meg a napfény… megfigyeled a bokrokat, fákat, a rengeteg zöld árnyalatot…
Először Harry nem értette, miért olyan érdekes a növényzet… de végül csak rájött. Piton elméjének egy részében járt, amit engedett látni.
– Beszívod az éltető tiszta levegőt… érzed a körülvevő békét, nyugalmat. Most egy tisztáshoz érkezel, langyos fuvallat simítja végig arcodat, hajadat. – Harry megborzongott, ahogy érezte a szelet. – A távolból vízcsobogás hallatszik, elindulsz a hang irányába. Kristályvizű patakhoz érsz. Lehajolsz, kezeddel merítesz a patak vizéből. Érzed a víz hűvösét, s az erdő csöndjében tisztán hallod, ahogy a kezedről a vízcseppek visszaesnek a patakba.
Az egész olyan furcsa, de kellemes volt. A víz, a nap, ahogyan sugarai a patakról visszaverődnek. Harrynek kellemesen csalódnia kellet a gyakorlattal kapcsolatban… ez annyira más volt.
– Ahogy a patak felszíne kisimul, észreveszed, hogy a kristálytiszta vízből tükörképed néz vissza rád… - Harry tényleg magát látta, de olyan másnak. Aztán csak rájött: a tükörképben ott volt másnak az arca is az övén kívül. – Eljött az ideje, hogy visszatérj a tudatosság külső szintjére… Hamarosan ötig számolok: öthöz érve kinyitod szemedet, és újra friss és éber leszel.
Harry még olyan szívesen maradt volna ebben a furcsa világban, amely úgy tűnt, Piton teremtette meg számára.
– Egy, kettő, három… öthöz érve kinyitod a szemed… öt…
Mikor kinyitotta a szemét, egy kicsit elmosódott körülötte a világ. Előredőlt, de Piton elkapta, két kezével tartva őt.
– Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Igen… – Harry nyelt egyet, hogy ne érezze az ebéd utóízét a szájában. – Egy kicsit hányingerem van… de semmi gond.
– Az természetes velejárója – magyarázta. Elengedte Harryt, mikor már nem tartott attól, hogy összeesik. – Van róla fogalmad, mi történt ez alatt a tíz perc alatt?
Próbálta összeszedni a gondolatait, de nem igazán tudta, mit mondjon.
– Hát… először erdőben jártam, aztán egy tisztáson… - Piton már megint olyan furcsán nézte őt. – Mi az?
– Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen erős okklumenssel van dolgom, semmi több – világosította fel. – Eddig még nem tűnt fel számomra, hogy ekkora tehetséged van.
Csodálkozva bámult Pitonra. Hogy ő tehetséges okklumens? Ez egy vicc… sosem volt jó képességem semmihez, nem hogy még tehetségem…
– Nekem tehetségem van hozzá…? De hisz csak a fejedben jártam!
– Nem akárhogy. Éreztem, amikor beengedtelek, hogy végigtapogatod a dolgokat – magyarázta Piton lelkesen. – Egy-két hét után már tökéletesen meg tudsz maradni bárki elméjében. Emlékszel még a tükörképedre?
– Igen… a te arcod is ott volt!
– Látom, remek megfigyelő is vagy – mosolyodott el. – Az okklumentor ha valakiből valamilyen információt akar megtudni, az adott személyt egy afféle illúzióba kergeti. Habár az utóbbi megfogalmazás nem tökéletes: a legtöbb esetben, mint ahogy Voldemort is, felveszi másnak az alakját, hogy ily módon kicsikarja, amit tudni akar. Sőt akit rabul ejt, észre sem veszi, hogy az okklumentor által teremtett világban van.
Harry értetlenül nézett Pitonra.
– Olyan, mint ha például ez is egy illúzió lenne: ahogy itt beszélgetünk?
– Látom, már kapizsgálod. Bizonyos jelekből észreveheted, hogy nem a konkrét valóságban vagy – magyarázta tovább Piton, kezével dobolva a térdén. – Aki információkhoz akar jutni, sietve vagy pontatlanul hozhatja létre az illúziót. Hiszen sosem lehet tökéletesen lemásolni a valóságot. Vegyük például a kedvenc könyvedet ott az éjjeliszekrényeden – mutatott Harry mellé. – Valószínű, májusban már nem fogod azt olvasni, mert mondjuk, megunod. Ha nem vennéd észre, hogy valaki egy illúzióba kerget, vagy rabul ejt – az apró pontatlanságok segítenek. Májusban ugyanitt ülnél, beszélgetnél valakivel, de a könyv ott lenne az éjjeliszekrényen, ahová decembere tetted, biztos feltűnne.
– Tehát ha Voldemort, vagy bárki más ilyesmit alkot, mindig el fog követni hibákat. Ha valamelyik is túlságosan faggatózna valamiről, akkor keressek apró furcsaságokat – foglalta össze Harry. – És az amikor úgy ordított rám, hogy Egy, kettő, három, Legilimens! meg Taszíts ki, Potter!
Piton felhúzta egyik szemöldökét.
– Először is, az apád vagyok, ne magázz – mondta szigorúan. – Másrészről, pedig nemigen volt ilyenre példa. Sosem ordítottam veled gyakorlás közben. Most már kezdem azt hinni, hogy titkolsz előlem valamit.
Harry szíve majd’ kiugrott a helyéről, miközben igyekezte megőrizni a hidegvérét. Olyasmire nem jöhetett rá…
– Nem titkolok semmit. – Hangja elég bizonytalannak hallatszott. – Csak egyszerűen nem emlékszek semmire a múltkori órákból…
– Tisztában vagy ugye az okklumencia fogalmával? – faggatta Piton, és úgy tett, mint aki figyelmen kívül hagyta Harry mondanivalóját.
– Igen… olyan, mint a gondolatolvasás. – Inkább úgy döntött, nem néz tovább Piton szemébe.
– A gondolatolvasás nem egyenlő az okklumenciával. Az egy idióta muglifogalom. Az tény viszont, hogy ha valaki elég képzett: tudja értelmezni az alany agyában látottakat. Ezért a jó okklumentor észreveszi, ha hazudnak neki, csupán abból, ha a szemébe néz valakinek. – Mikor Harry nem bámulta tovább a ceruzáját, felnézett. Piton arca sápadt volt a dühtől. – Roppant idegesítő, ha ezt a például a fiam teszi előttem.
– Nem is…
– Az előbb láttam, ne tagadd, Harry. Az elmúlt napokban szinte minden percben a hazugság és gyűlölet tölti ki az elmédet! – mondta hangosabban Piton. – Abban a hitben voltam eddig, hogy vége közted és Draco közt is az ellenségeskedésnek, de úgy látszik, tévedtem. Valahányszor rám nézel, gyűlöletet vagy félelmet látok a tekintetedben!
– Ilyen nincs! Nap, mint nap az agyamban turkálsz, mégis hogy képzeled?! – csattant fel Harry. Valahogy nem érdekelte, hogy már ő is ordít.
– Miért, mit vártál, ha folyamatosan hazudsz nekem!? – üvöltötte vissza Piton, aztán halkabban hozzátette: - Harry, te is ott voltál, tisztában vagy vele, hogy nem én öltem meg Albust.
Harry hirtelen köpni, nyelni sem tudott.
– Tessék…? – kérdezte rekedten. Pedig tudta, hogy amikor valahányszor egy helységben ült Pitonnal, a másik Piton iránt gyűlölete fellángolt benne.
– Folyton ezek a gondolatok töltötték ki az elméd. Tehát, kérdem én, miért gondolkodsz ilyen dolgokról, ha meg sem történtek? Az érzéseidet meg tudom érteni, mindig is gyűlöltél engem.
– Ez nem igaz… - mondta bizonytalanul. Piton szomorúan ránézett, és igyekezett nem a gyűlöletre gondolni. Hisz ezt az embert még kedvelte is valamennyire. – Én… én egyáltalán nem gyűlöllek. Csak… nem is tudom, hogy mondjam el… őrültnek hinnél.
Veszélyes játékba kezdett ezzel a mondattal - jött rá végül. Sőt már arra is, hogy inkább a Mardekárban lenne a helye.
– Örömmel hallom, hogy már máshogy vélekedsz. Ha valami baj, nekem elmondhatod. Nem foglak őrültnek nézni – jelentette ki Piton. – Elárulod, miért gondolsz ilyenekre?
Nyelt egyet, és összeszedve minden bátorságát, és kibökte.
– A lépcsős baleset óta nem igazán emlékszek mindenre… mármint egy pár dologra igen, de apróságok, mint a gyakorlatok, egyáltalán nem.
– Inkább hazudoztál nekem, mint hogy ezt bevalld? – csodálkozott Piton. Harry látta, hogy visszafogja magát, nehogy kiabáljon megint. – Idővel csak visszatérnek az emlékeid némely dologról. Ha nem, majd megoldjuk bájitallal.
– Nem hiszem… lassan eszembe jutnak a dolgok…
Hirtelen kivágódott az ajtó, és Draco vidáman berohant.
– Megjöttem az utolsó büntetőmunkáról, el sem hiszem! – Egy újabb csattanással bevágta maga mögött, és szembefordult velük. – Ja, bocsánat, azt hittem, hogy csak Harry van itt.
– Ha csak Harry lenne itt, akkor sem kellene üvöltöznöd, vagy épp csapkodni az ajtót – morogta Piton, és egy pillanat alatt felvette a cipőjét. – Hamarabb végeztünk a gyűléssel, így Harryvel a gyakorlatot is hamarabb befejeztük.
Piton felállt, és kisimította talárját. – Elmegyek az ebédlőbe a vacsoránkért, gondolom már nagyon éhesek vagytok.
– Épp kérdezni akartam, hogy itt eszünk-e – mondta Draco, és leült Harry ágya végébe. – De hozzátenném, Black épp ott eszik. Akkor már inkább itt, ugye, Harry?
Harry bólintott egyet, Piton pedig még mielőtt távozott volna a vacsoráért, vetett rá egy utolsó pillantást.
Harry egykedvűen piszkálta villájával a krumplit. Az vacsora most tényleg fenséges volt, de egyáltalán nem volt étvágya. Általában Pitonnal vacsorázott, de most nem ért rá a gyűlés miatt. Megint keresett egy sarkot, mint ebédidőben, ahol elbújhat a dühös vagy éppen gyűlölködő tekintetek elől.
Ahogy visszagondolt az elmúlt néhány hétre, rájött: végül is egész jól érezte itt magát. Piton majdnem minden este segített neki a tanulnivalóban, és még az okklumencia gyakorlatok is jól teltek. Többet nem félt az okklumencia óráktól, Piton sosem erőszakoskodott vele, és nem nézett bele az emlékeibe sem.
Ezzel szemben a tantárgyak nagyon nehéznek bizonyultak. A sötét varázslatok kivédése volt talán a legkönnyebb, hisz Tonks tartotta őket, és sosem kért tőlük lehetetlent. A bájitalóráktól viszont mindig rettegett. A bájitaltanon általában Piton kiadta a feladatot, és hagyta őket dolgozni.
Mindig tartott tőle, hogy felrobbant valamit. De végül nem következett be, mert Piton attól független hogy szigorúan megkövetelte a dolgokat, aznap este el is magyarázta neki részletesen az esetleges hibákat..
Egy este folyamán sikerült tudomást szereznie Pitontól, hogy Hagrid nagyon is él, és virul. Csak épp Franciaországban van, küldetésben, és egyhamar nem jön onnan haza.
A másik döbbenet Draco volt. Tiszta szívéből gyűlölte a mardekárost, de ezt a fiút egyszerűen nem ment. Ő volt az egyedüli barát, aki segített neki mindenben, és rendesen is viselkedett vele. Harry elhatározta, ha meg is őszül, ki fogja deríteni, Draco miért tekinti apjának Pitont, és miért viselkedik úgy, mint egy griffendéles…
Ahogy közeledett a karácsony, Harry kezdett látni valami halvány reményt arra, hogy nem fog megbukni egy tantárgyból sem.
Ez még hab volt a tortán.
Az osztálytársak, köztük Neville is, egyáltalán nem szólt hozzá. Többször hallotta, összesúgnak a háta mögött olyanokrólm mint: „a kis gonosz megtérült”. Harry egy idő után feladta, hogy bármit is kérjen tőlük, ha valami nem megy. Tömény gyűlölettel tekintett rá mindenki.
Így hát Harry olykor-olykor eltűnt a kis könyvtárban, ahol még Draco sem talált rá, és ott egyedül lehetett a gondolataival. Nem zavarta az égvilágon senki sem.
A könyvtárosnő pedig csak elégedetten biccentett, valahányszor megjelent délutánonként, hogy ott tanuljon. Úgy egy hete fedezte fel a kis könyvtárat, és ebéd után mindig oda vonult vissza. Rendszeresen Pitonnal reggelizett, és vacsorázott; az estéket pedig mindig együtt töltötték.
Harry viszont távolságtartó volt, nem akarta, hogy jobban megismerje, és végül rájöjjön az igazságra. Piton nem kérdezte, hol van délutánonként, és nem is jött utána.
Az egész lassan kezdett olyan lenni, mint egy csendes pokol.
Szenvedett.
Szenvedett a barátai hiányától, szenvedett a bezártságtól, szenvedett a bűntudattól.
Elege volt. El akart innen menni, messzire, ahol békén hagyják. Ahol nem kell hazudnia, ahol nincs háború…
Harry számára a Roxfort mindig is a szabadság volt… de most…
– Miért csak turkálod az ételt? – kérdezte egy hang a feje fölött.
– Mert… nem vagyok éhes – válaszolt halkan.
Piton kihúzta a széket, majd leült vele szemben. Összefűzte az ujjait, és kérdőn tekintett rá.
– Reggel is alig ettél valamit…
– Mert akkor sem voltam éhes…
– ...ugyanígy volt tegnap, és azelőtt is – fejezte be a mondatot Piton, és felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Tehát?
– Mi tehát? – kérdezett vissza Harry. Úgy tett, mint akinek gőze sincs róla, miről beszél Piton.
– Valami baj csak van – jegyezte meg.
Harry valahogy mindig megfeledkezik arról, hogy egy kémmel él együtt, aki messziről is kiszagol mindent. Szó ami szó, az utóbbi két hétben tényleg nem evett sokat.
– Az égvilágon semmi sincs. Tényleg. – A meggyőződés kedvéért még el is mosolyodott. Pitont viszont nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Nem vagyok vak.
– Egyáltalán nincs baj, csak… fáradt vagyok – mondta eltökélten Harry és letette a villáját. – Egyébként hol voltál? Úgy volt, hogy együtt vacsorázunk.
Piton éppen hogy csak fel nem nyársalta tekintetével.
– Egy kicsit továbbtartott a gyűlés, mint ahogy azt elterveztem. – Hátradőlt a széken, és sóhajtott egyet. – De ma este már nem lesz több, végre hamarabb térhetek nyugovóra, mint éjszaka két óra.
– Akkor nem eszel?
A teríték két személyre volt megterítve, de Piton nem nyúlt az előtte lévő ételhez. Harry úgy döntött, azért a gyümölcslét még megissza.
– Nem, mert Mrs. Weasley a lányával együtt a gyűlés végén végigkínáltak mindenkit különféle finomságokkal.
KOPP.
Harrynek megremegett a keze, és eldöntötte a poharát. A gyümölcslé kifojt az asztalra, eláztatva a szalvétákat.
– Ginny…? – kapkodott levegő után Harry. Gyorsan felkapta a maradék szalvétát, és felitatta vele a kiömlött innivalóját.
– Igen, gyakran el szokott jönni. – Piton tetőtől-talpig végigmérte. – Tényleg nagyon fáradt lehetsz. Nem is csodálom: ma legalább három professzor jött oda hozzám, hogy megdicsérjen. Örömmel látom, hogy nem hiábavaló, hogy annyit tanulsz délutánonként a könyvtárban.
Harry keze megállt a levegőben, és döbbenten nézett Pitonra.
– Te tudod, hol vagyok délutánonként?
– Már hogyne tudnám. Kevés dolog van, amiről nem tudok – jelentette ki határozottan.
Arra nem vennék mérget…
– Megyünk? – tért ki a téma alól. Persze tudta még, hogy most lesz a szokásos esti gyakorlat – mielőbb túl akart lenni rajta.
– Úgy voltam vele, hogy még eszel egy keveset.
Nem sokkal később már a szállásukon voltak: Harry szokás szerint leült az ágyra, lelkiekben felkészülve az okklumencia órára. Piton előkészítette a kijavítatlan dolgozatokat, majd szokás szerint leült Harry mellé. De most nem ült vele szemben úgy, ahogy mindig szoktak.
– Ma nem gyakorolunk?
Piton felhúzta a szemöldökét.
– Komolyan azt gondolod, hogy ma sort kerítünk rá, mikor ilyen kimerült vagy? – kérdezte felháborodottan.
Akkor majd hasznosabban tölti az időt, elvégre holnap írni fog rúnatanból – amiből nem árt a plusz tanulás.
– Rendben – egyezett bele. Felkelt, hogy szekrényhez induljon a tankönyveiért, de Piton a talárjánál fogva visszahúzta. – A „Rúnák rejtélyei” kötetért indultam, hogy még átnézzem.
– Szerintem meg épp az ideje, hogy pihenj. Ma már eleget tanultál.
– De holnap írunk rúnatanból! – Nem létezik, hogy Piton ellenezze a tanulást, hisz holnap dolgozatot ír. – Muszáj holnap megírnom, ha félévkor jobb jegyeket akarok!
– Felmentelek a holnapi órákról, így nem kell tanulnod ma – jelentette ki Piton, és az éjjeliszekrényen lévő könyvtoronyra siklott a tekintete. – Vasárnapig nem szeretnék tankönyvet látni a kezedben, világos?
Harry még az utolsó percben kapcsolt, hogy ne tátsa el a száját. Piton hazudik, csak hogy ő otthon maradhasson!?
– Már december van! Nem szeretnék megbukni a félévi vizsgákon! – Ez a mondat kivételesen őszinte volt, mert tényleg tartott tőle. Akaratlanul is elfojtott egy ásítást.
– Még december van, és ott van a téli szünet is. Ne aggódj.
– Na jó. Akkor nem tanulok semmit, csak a téli szünetben – egyezett bele végül. Piton most komolyan azt hiszi megőrült a fia, ha mindig tanulni akar… Az persze még nem jelenti azt, hogy éppen nem bukik meg. – Akkor olvasnék egy keveset, még mielőtt aludni megyek.
– Természetes. De előtte még beszélnünk kell valamiről.
– Miről? – kérdezte csodálkozva.
Piton összeszűkült szemmel nézte őt.
– Lassan itt a karácsony, és úgy gondolom, nem itt kéne tölteni – jelentette ki eltökélten. – Nap mint nap egyre sápadtabb vagy, és kedvetlen. Komolyan azt gondolom, ha még tovább itt kéne maradnod bezárva, nem bírnád ki. A téli szünetre elmegyünk a Grimmauld térre, és ott töltjük a karácsonyt.
Most már nem csodálkozik el semmin. Úgy tűnik, Piton mindent észrevesz, legyen az, hogy hova tűnik, vagy épp hogy néz ki.
– A Grimmauld térre…? – Tényleg jobban hangzott, mint itt a négy fal között, de abban az esetben is egy házba lesz bezárva. – Miért nem… hozzád megyünk?
– Úgy gondolod, egy Voldemort és halálfalók által ismert helyre vinnélek, mikor tudom, nem haboznának elkapni? – kérdezte szemrehányóan. – Azt tudnod kell, hogy a Grimmauld téren ott lesz Black is, mint ahogy a Rend embereiből és családjaikból néhányan, akik veszélyben vannak.
– Ja.. jó. – Piton még mindig úgy nézett rá, mint aki attól tart, hogy nekiáll ordibálni vele. – Tényleg nem gond, ha Sir… akarom mondani Black is ott lesz.
– Rendben, akkor ezt megbeszéltük. – Piton felállt, és intett Harrynek. – Menj, zuhanyozz le. Én amíg meg nem jön Draco kijavítom a dolgozatokat, amik még hátravannak.
Harry odament a saját szekrényéhez, kivette belőle az egyik legmelegebb pizsamáját, és törölközőjét; aztán eltűnt a fürdőszobában.
Mikor visszatért a fürdőszobából, Draco már megérkezett. Az asztalnál ültek Pitonnal, valami feladattal foglalkoztak elmélyülten.
Harry elment mellettük, és bebújt az ágyába. Határozottan örült neki, hogy holnap nem kell bemennie az órákra, sőt egész hétvégén elvonta Piton a tanulnivalójától.
– Perselus, ezt nem teheted! – csattant fel Draco. Harry felnézett, és látta, ahogy Piton kapásból tíz felé tépi a pergament. – Egy egész délutánt szenvedtem vele, ahogy megírtam!
Piton nyugodtan maga elé húzta a maradék javítanivalóját.
– Egy egész délutánt szenvedtél, hogy lemásold – javította ki Draco mondanivalóját. – Légy szíves próbáld meg segítség nélkül.
Draco morgott valamit, de Harry nem értette. Inkább levette az éjjeliszekrényéről a kedvenc olvasnivalóját, és fellapozta ott, ahol tartott.
Néhány oldal után majd’ leragadt a szeme, és rettentően álmos volt. Végül kicsúszott a kezéből a könyv, és elaludt.
Talán le sem feküdt volna pihenni, ha tudta volna előre: életének egyik legrosszabb rémálmába csöppen, melynek köze sem lesz Voldemorthoz…
Következik: Grimmauld tér 12.
|