5. fejezet

- Perselus, talán találkozót beszéltünk meg mára? Én, ugyanis nem emlékszem – kérdezte nyájasan Draco, bár a szemeiből távolról sem a nyájasság sütött. Ugyanis, ha ezt a kérdést és pillantást valaki másnak szegezi a férfi, az valószínűleg elkezdte volna már átkozni minden felmenőjét, hogy pont most jutott eszébe ide jönni, de nem Perselus Piton. Őt aztán nem volt könnyű feladat zavarba hozni, pláne nem megijeszteni. Ez ugyanis egész eddigi életében csak egyszer sikerült valakinek, de az az emlék mind a mai napig úgy hatott rá, mintha egy vödör jeges vízzel öntenék nyakon.

„- Miért, miért kellett ezt tennie? Miért ment férjhez, pont ehhez a görényhez? – dőlt Piton két oldalának a mágikus trió két, sík részeg, tagja.
- Miért, miért? – ezt ő is kérdezhetné. – Mégis miért kell ennek a két elázott Griffendéles nagy hősnek az ő vállán kisírnia magát? És még csak meg sem átkozhatja őket, mert ő is osztotta a véleményüket. Bárhogy próbálkozott, nem tudott meglógni az esküvőről, így végig kellett hallgatnia Harry Potter és Ronald Weasley alkoholgőzös visszaemlékezéseit a régi szép roxforti évekről. Na, persze. Szép, már akinek… „

Az ajtóban állva egy gyomorbántalmakkal küszködő grimasza ült ki a bájitalok mesterének arcára, ahogy mindez eszébe jutott. Egy egész estényi szipogó, borgőzös panaszáradat a jövőbeni világ megmentőitől. Csodás. Bár rémálmaiban se jönne vissza! Inkább száz dementor csókja, mint ez, mert ők legalább csak egyszer amortizálják le a tudatát.

- Nem, nem volt megbeszélésünk. Ám azt hiszem, a híreimnek most örülni fogsz. Azonban tény, hogy feleannyira sem lesznek élvezetesek, mint az előbbi tevékenységed – siklott át a tekintete a kandallónál álló nőn.
- Mégis, mi lenne az? – húzta közelebb magához Draco a feleségét.
- Lestrangéket New Orleansban látták. Ez, pedig nem csak pletyka. Többektől is kaptam megerősítést.
Hermione érezte, ahogy Draco teste erre a bejelentésre teljesen megfeszül. Mintha már nem is ugyanaz az ember állt volna mellette. Hirtelen hideg, távoli lett. Az előbb még őt ölelő férfi eltűnt és a helyét átvette egy ragadozó, aki épp most érezte meg a préda szagát.
- Menjünk a dolgozó szobámba – lépett el mellőle Draco, majd kivezette Perselust a szalonból, magára hagyva Hermionét.
A nő, persze tudta, mit jelent Dracónak a Lestrange házaspár. Rájuk vadászott leginkább, mióta Voldemortot sikerült, Harrynek és Luciusnak, összefogva megölnie. Ám ennek is meg kellett fizetniük az árát, hisz Lucius belehalt… de Hermione távolról sem tudott mindent.

Majdnem eltelt már egy hét mióta azon az estén beállított Piton professzor – jutott Hermione eszébe, miközben a szobájában készülődött – de Draco fagyosan rideg és merev hangulata mit sem változott. Még csak nem is aludt, mióta két napja visszajött az államokból, és nem volt hajlandó arra sem, hogy megbeszélje vele a történteket, miután Belláék ismét kereket oldottak. Hermione, pedig nem erőltette. Meg voltak a maga ügyei a felügyeleten és tudta, hogy Draco számára ez a vadászat mindennél személyesebb. Azért kicsit szíven szúrta a gondolat, hogy sosem fog bízni benne annyira a férfi, hogy ezt megbeszélhessék, de mit tehetne.
Már előre tartott tőle, hogy mi lesz a ma esti hálaadási vacsorán - Molly Weasley ragaszkodott, hogy mindenki megjelenjen a Grimmauld téren - ha Draco továbbra is ilyen hideg marad.
A ház mára, a háború befejeztével, teljes átalakuláson ment keresztül, bár még mindig védték a címet esetleges halálfalóktól és a náluk is rosszabb firkászoktól, de Harry és Ginny szépen belakták az épületet.
Azonban Hermionénak nem kellett volna aggódnia. Ugyanis ahogy megérkeztek Draco úgy változott át, mint egy profi színész, aki előtt felgördült a függöny. Arcáról eltűnt a hideg elszántság, testéből kioldódott az egy hetes kimerítő feszültség. Ráadásul olyan csábító mosolyt küldött az ajtót nyitó Mrs. Weasley felé, amibe az idősödő boszorkány úgy belepirult, mint egy cserfes fruska. Még jó, hogy kuncogni nem kezdett – füstölgött magában Hermione.

Tény, hogy a kabát alól elővillanó szorosan rátapadó farmer és a mellkasát lágyan körbeölelő jégkék ing, ami kiemelte szemének szokatlan színét, vonzott minden női tekintetet az előcsarnokban, beleértve Hermionét is.
Onnantól, hogy „nagy családjuk” matriarchája (lásd. Molly) beterelte őket a szalonba, Draco kézen fogta, és el sem engedte, míg asztalhoz nem ültek. Minden a látszat, nemde? Most azonban még Polluxot sem tudta bevetni Hermione, mint védelmi vonalat, tekintve, hogy a kisfiú szinte azonnal elrohant a gyereksarok felé, ahol már ott játszott Fréderic és Viola, Bill és Fleur 6 és 4 éves gyerekei, valamint a szőnyegen boldogan gőgicsélt Madison, Luna és Charlie 8 hónapos kislánya, akit az édesanyja még csak magához sem ölelhetett eddig.

Vacsora után az egész társaság kisebb csoportokra bomlott és elkezdett beszélgetni, táncolni, szivarozni. Kinek mihez volt kedve. Hermione épp elgondolkozva nézte az önfeledten kacagó Dracót, akinek abban a percben kézzel-lábbal meséltek valamit Fredék, amikor odaszaladt hozzájuk Pollux és meghúzkodta Hermione szoknyáját, hogy felhívja magára a felnőttek figyelmét.
- Nekem is lehet? – kérdezte a szaladgálástól elfúló, ám reményteljes hangon a fiúcska.
- Micsoda? – kérdezte mosolyogva Hermione. Már készült azt mondani, hogy talán a Mikulás majd elhozza karácsonyra, amit esetleg most kérni szeretne. Ám erre a kívánságra olyannyira nem számított senki, hogy a bejelentést teljes csend követte az ikrek, Draco és Hermione körben.
- Egy húgocskát szeretnék, vagy öcsit. Fréderic szerint az öcsnek több haszna van. Vigyáznék is rá és kölcsönadnám neki a játékaimat is. Akkor lehet? Fréderic azt mondta, tőletek kell kérnem, és utána is még várni kell rá kilenc hónapot. Szóval, tudom, karácsonyra még nem lesz itt, de nem igyekeznétek? Köszi – és ezzel már ott sem volt.
Hermione meg sem tudott szólalni. Bezzeg George arcán ott virított a kaján vigyor.
- Nahát, a rendelés feladva – bokszolt bele testvériesen Draco felkarjába, miközben továbbra is teljes szívvel nevetett. – Anya odáig lesz az örömtől, hogy még eggyel bővül a mi kis családunk. Mikorra tervezitek? – nézett Dracóról Hermionéra a férfi, miközben a mosolyától nem tudott megszabadulni, bármennyire is próbálkozott.
A nő csak mosolyogni tudott kínjában, miközben érezte, elpirul. Persze a többieknek fogalma sem volt róla, hogy az ő házasságuk távolról sem szólt a leendő utódokról, bár a házassági szerződésük nem zárta ki a lehetőségét. Draco válaszára azonban elkerekedett a szeme és fellángolt az arca.
- Hamarosan. Igaz kedvesem? – mosolygott rá a férfi. Mit tehetett mást, Hermione egyszerűen rábólintott, és közben meg felvakargatta az állát a padlóról gondolatban.

Ezek után már gyorsan eltelt az este hátralévő része. Mikor Pollux elaludt utolsó sütijével a kezében, úgy döntöttek, ideje indulniuk.
Még szinte ki sem léptek a kandallóból a kúriában, mikor Hermione Dracónak szegezte a kérdést.
- Ugye nem gondoltad komolyan, amit George-nak mondtál?
- Mégis mit mondhattam volna? – rántotta meg a vállát közönyösen, miközben ismét eltűnt az arcáról a mosoly. – Talán azt, hogy még csak el sem háltuk a nászt? – ezzel hátat fordított Hermionénak és karjában az alvó Polluxszal felment a lépcsőkön.
Hermione döbbenten fúrta a tekintetét a távolodó férfi hátába. Tényleg némi megbánást és keserűséget hallott Draco hangjából kicsendülni? – villant át a nő gondolatain.

Hermione rémülten ült fel az ágyában. Miért ébredt fel? Még csak hajnali 3 van az órája szerint. Akkor miért… ? Erre a gondolatmenetre válaszolt ekkor egy éles kis sikoly, mire gondolkodás nélkül kelt fel és szaladt az ajtó felé, ahol Dracóba ütközött.
- Pollux? – Hermione csak bólintott és már el is indultak a gyerekszoba felé.
A kicsi még akkor is az álombeli szörnyekkel küzdött, mikor a bátyja benyitott az ajtón és ébresztgetni kezdte.
- Pollux, ébredj! Csak egy rossz álom volt – mosolygott le a rémült, könnycsíkos gyerekarcba a férfi.
- Ők nem bánthatnak, emlékszel? – vette az ölébe a hozzá bújó kicsit Hermione – Szeretnél ma este velem aludni? – mosolygott Polluxra, mire csak heves bólogatás volt a válasz.
Hermione lassan felállt, ahogy a kisfiú kézzel-lábbal átölelte, majd elindult a saját szobájába. Már épp az ajtóban volt, mikor Pollux kinyújtotta a kezét a mögöttük jövő Draco felé.
- Maradj! – kérlelte kicsit bátortalanul, miközben a lány meg sem mert mukkanni. Hisz titokban ugyanarra vágyott. A biztonságra, amit Draco közelsége jelentett, és amit már egy hete nem éreztek, mert elzárkózott mindkettejüktől. Így csak magában ismételgette, mint valami mantrát: „Maradj”
- Rendben.
Hermionéval pillangókat lehetett volna fogatni, olyan könnyűnek érezte magát abban a pillanatban, legalább is míg rá nem nézett a már az ágyán ülő Polluxra.
- Mi a baj? Félsz még? – simogatta meg a szőke tincseket.
- Én nem félek, mert bátor vagyok. Papa azt mondta a nagy fiúk nem félnek – nézett a Hermione háta mögött álló Dracóra – de kellene Maci.
- Hozom – fordult ki a szobából a férfi.

Ahogy közelebb ért Hermione ajtajához, Draco valami különös zajt hallott egyre erősödni. Kezében megremegett az ölelni való teddy bear, amint rájött, hogy mi az. Hermione altatót énekelt a kisfiúnak, és nem is akármit.

Smile thou your heart is aching
Smile even thou it’s breaking
When there are clouds in the sky you get by

If you smile through your fear and sorrow
Smile and there will be tomorrow
You’ll see the sun comes shining through for you…

Draco nagyon is jól ismerte ezt a dalt, de már rég nem hallotta. Ahogy a falnak dőlt elöntötték az emlékek, és már nem bírták el a lábai. Lassan a földre csúszott az ajtó mellett és fejét a térdére fektette, míg Maci az ölében kötött ki.

Light up your face with gladness
Hide every trace of sadness
That’s the time you must keep on trying
Smile, what’s the use in crying
You’re fine that life is still worth that much if you just smile.

Szinte úgy látta maga előtt, mintha nem is közel 20 év telt volna el azóta, hogy édesanyja ugyanezt a dalt énekelte neki, miközben ő Maci mancsát szorongatta.
Draco úgy elmerült az emlékben, hogy észre sem vette, hogy már csend honol körülötte. Hogy Hermione már nem énekel, hanem előtte térdel. Lassan emelte fel a fejét, mert nem volt sok kedve, hogy lássa a lány szemében a sajnálatot, vagy még valami annál is rosszabbat. A barna szemekben azonban nyoma sem volt sajnálatnak. Annál inkább félelemnek, szomorúságnak és értetlenségnek.
- Draco… kérlek, mondd el mi bánt! Engedd, hogy segítsek! Nem kell mindennel egyedül megküzdened. Már nem.
Erre a férfi szorosan magához ölelte, arcát a nyakába fúrta. Hermione érezte, hogy Draco visszatartja magát, de mégsem tudta elnyomni a testén át-átfutó remegést. Így Hermione csak egyet tehetett: Draco kinyújtott lábai közt térdelve szorosan magához ölelte őt és türelmesen várta, míg megnyugszik.
- Min mosolyogsz? – fürkészte kérdőn az arcát Draco, néhány perccel később, miközben hátrább húzódott, bár a karjai még mindig Hermione dereka köré fonódtak.
- Semmi, csak az jutott eszembe, hogy téged is pont úgy lehet megnyugtatni, mint Polluxot. Le sem tagadhatnátok a rokonságot – nézett a lány az elsötétülő szemekbe.
- Igazán? – cirógatta meg Draco a lány arcát, egyre közelebb hajolva az ajkaihoz
- … - hang nem jött ki Hermione torkán, így csak bólintani tudott.
Már-már összeértek az ajkaik, mikor Pollux jelent meg mellettük.
- Maci?
Draco erre csak elmosolyodott, egy puszit nyomott Hermione homlokára, majd felhúzta őt a földről, végül felkapta Polluxot és lefektette a hatalmas ágyba.
- Gyere – emelte fel a takarót az ajtóban álló Hermione felé, aki nem tehetett mást, ment. Végül Draco is befészkelte magát Hermione jázmin illatú párnái közé, miközben hátulról átölelte kis családját.

Pár perccel később a kicsi már nyugodtan szuszogott magához szorítva a már kissé lerongyolódott Macit, mikor Draco csendesen megszólalt. Hermione először nem is volt biztos benne, hogy jól hallotta, annyira elvonta a figyelmét a hátulról hozzá simuló melegség, ami a férfiból sugárzott.
- Maci eredetileg az enyém volt – suttogta, miközben egy tincset Hermione füle mögé simított. – Apám adta nekem még egészen kis koromban. Azután ő és én elválaszthatatlanok voltunk egészen 7 éves koromig. Addigra már nagyjából ilyen rongyos volt szegény. Akkor mondta apám, hogy már túl nagy vagyok Macihoz, és én eldobtam őt apám egyetlen megjegyzésére. Anya, azonban elcsomagolta egy selyempapírba és azt mondta, hogy majd elővesszük, ha nagy szükség lesz rá. Talán majd a fiam, vagy a lányom mellett még jó szolgálatot teljesíthet egyszer, mondta ő – itt egy pillanatra elhallgatott és Hermione meg sem mert szólalni – Akkor este vettem elő ismét és adtam Polluxnak. Azt mondtam neki, hogy ha ő vigyáz Macira, akkor ő is vigyázni fog rá.
Hermione szinte tudattalanul mozdult és fordult Draco felé, majd tétován megpuszilta az arcát és kicsit visszahúzódott, hogy Draco szemébe nézhessen. Ott azonban nem látott elutasítást, csak vágyat. Szeretetre, szerelemre… így lágyan megcsókolta, miközben Draco mellkasából egy mély és régóta visszatartott sóhaj tört fel.
A csók lágy volt és tétova, mint az első szerelem és az első, bizonytalan csók. De nekik most ennyi is elég volt, mert egy szebb jövő ígérete sejlett fel benne. Hermione ezzel az ígérettel a szívében fészkelte be magát ismét a férfi karjai közé, majd aludt el nyugodtan, ki tudja mióta először.