1. fejezet

Kellemes nyári reggel köszöntött Skóciára. Könnyű szellő fújt, néha megmozdítva a fák ágait, és magával vitte a lombok közül kiszűrődő vidám madárdalt a nyitott ablakok felé, hogy felébressze a még alvó embereket.
Az ébredés nem kerülte el azt a kedves kis házikót sem, ami kissé távolabb állt az utca többi épületétől, mintha háttérbe akarna húzódni. A házikó egy szép kert ölelésében rejtőzött, távol a kíváncsi szemektől. Méltósággal hódoló szomorúfűz állt az egyszerű kerítésen belül, lelógó ágait néha meglebbentette a szél. A kelő Nap sugarai végigsimítottak a tearózsákon, és óvatosan ébresztették a kis kert többi lakóját.
Egy vörös macska lépkedett a ház felé némi reggeli reményében, bízva gazdája gondoskodásában. Olykor megállt a selymes fűben, figyelte az alig hallható neszeket, majd folytatta útját a nyitott ablak felé. Mikor az ablak alá érve megbizonyosodott arról, hogy az még mindig túl magasan van ahhoz, hogy egyetlen ugrással elérje, a közeli fa törzsére vetette magát. Gyakorlottan haladt felfelé, és egy-két ugrás után már a megfelelő ágon egyensúlyozott az ablak felé, majd rövid hezitálás után hangtalanul érkezett a párkányra.

Az ablakon kiszűrődő vízcsobogás elárulta, hogy a ház úrnője már a reggelihez készülődik. Hamarosan friss pirítós, vaj és lekvár került az asztalra egy csésze tea társaságában, míg a konyhaszekrény előtti tálkában a cicus is meglelte a kedvére való falatokat.
Fiatal nő ült az étkezőasztal melletti székek egyikén. Hanyagul összefogott gesztenyebarna hajából néhány szabadságra vágyó tincs hullott a vállára. Két kezébe fogva tartotta teáscsészéjét, és annak pereme fölött elnézve a mosogató melletti polcra meredt. Azt hihetnénk, hogy valahol messze jártak gondolatai, de az elmúlt pár év alatt kialakult rutint követve éppen aznapi teendőit rendszerezte. Barna szemei elégedetten és határozottan villantak meg, miután az utolsó feladat is megtalálta helyét a napi programban. Gyorsan megevett még két szelet pirítóst, majd miután eltüntette a reggeli nyomait, a fürdőszobába indult.
Pár perces zuhanyzás után egy törölközőbe burkolózva ment vissza a hálószobába öltözködni. Gyors mozdulatokkal válogatott ruhái között, majd választása egy könnyű anyagból készült, világoskék blúzra és egy hozzá illő szoknyára esett. Az öltözködés végeztével gyorsan megfésülködött, összeszedte a legszükségesebb holmiját, és kilépett a házból, hogy az irodájába induljon. Sietősen a fűzfa takarásába lépett, majd miután biztos volt benne, hogy nem láthatja senki, köddé vált.

- Jó reggelt, Luna! – köszöntötte az irodába lépve az egyik asztalnál ülő barátnőjét.
- Neked is, Hermione! – válaszolt mosolyogva a szőke hajú lány. – Úgy látom, ma te sem tudsz aludni.
- Nem nagyon. Milyen napunk lesz? – kérdezte, miközben saját asztalához ment, és elkezdte kipakolni a magával hozott dolgokat.
- Átlagosnak tűnik – nézte át papírjait Luna. – Már érkezett néhány bagoly, ezeket át kell nézni, aztán értesíteni a címzetteket. Jön néhány új ügyfél is.
- Remek, lássuk akkor a válaszokat – huppant le székébe, és maga elé húzott egy kupac pergament. – Nahát, Mr. Thomson hirdetése igencsak népszerű… Örülni fog, csak győzzön válogatni.
- Igen, és ahogy láttam Miss. Templeton is kapott néhány visszajelzést – felelte Luna, szintén egy nagy halom pergamenben válogatva.

Hamarosan mindketten belemerültek a levelek és hirdetések rendszerezésébe. Az irodára lassan csend telepedett, amit csak a pergamenek zizegése és a pennák sercegése tört meg néha. A kellemes hangulatú helyiséget a hatalmas ablakon beömlő napfény tette még barátságosabbá. Nem volt nagy az iroda, mindössze két íróasztal, néhány, az ügyfelek számára fenntartott szék, és három iratrendező szekrény kapott helyet benne. A falakat képek díszítették, és Hermione asztala fölött volt az iroda sikerének bizonyítéka, egy fényképekkel teleszúrt tábla, melyeken boldogan mosolygó párok integettek.
Az irodához még két kisebb helyiség tartozott: egy mosdó, és egy elbeszélgető szoba, ahol a kényesebb ügyfelekkel folytattak tárgyalásokat.

Hermione Granger merész ötlete alapján indított iroda beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Alig léptett ki barátaival az auror-képző iskola kapuján, amikor újból feléledtek, és minden addiginál magasabbra csaptak a háború lángjai. Mikor Harry Potter és a Főnix Rendje hosszú és nehéz harcok után sikeresen megszabadították a világot Voldemorttól, sokan fellélegeztek. Az addig félelemben és kétségek között élő, olykor magányos és társ nélküli emberek ismét belevetették magukat a társasági életbe, sorra jelentek meg a Reggeli Próféta hasábjain különböző esküvőkről szóló beszámolók.
De nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy megtalálhatta a párját. Ekkor született az ötlet, hogy Hermione létrehozzon egy varázslók és boszorkányok számára működő társkereső irodát Fort William-ben, ahová a háború után költözött. Eleinte nehezen ment az üzlet, az emberek bizalmatlanul néztek a kétségkívül mugli világból származó ötletre, majd amikor szállingózni kezdtek az első sikerekről beszámoló hírek, az emberek felbátorodtak, és Hermione lassan szükségét érezte egy munkatárs felvételének.
Ekkor találkozott Luna-val, aki örömmel vette az ajánlatot, és boldogan vállalt részt a munkából. Az iskola óta eltelt néhány évben a lány, aki álmatag viselkedéséről volt híres, sokat változott, már nem volt olyan réveteg, mint régen. Talán édesapja halála húzta ki az álomvilágból, nem tudni, de tény, hogy Luna Lovegood kinőtte kamaszkori önmagát. Ez lehetett az oka, hogy Hermione is leküzdötte magában addigi kissé ellenszenves érzéseit, és maga mellé vette az irodába.
Mindenféle rétegből kerültek ki ügyfeleik. Legyen az aranyvérű, félvér vagy mugliszármazású, előttük nem voltak különbségek, mindenki ugyanolyan volt: társa vágyó, magányos ember. A nyitás óta eltelt három évben sok köszönőlevelet, vagy épp nászútról küldött képeslapot hoztak a baglyok.

Ilyen kellemes nyugalomban telt a délelőtt az apró irodában, és már lassan ebéd felé járt az idő, amikor egy hatalmas kuvik röppent be az ablakon, finoman leereszkedve az asztalra Hermione elé.
- Lássuk, mit hoztál – szólt hozzá halkan a lány, miközben leoldotta a lábáról a pergament. Nyilván választ várt a bagoly, mivel nem repült el, csak áttelepedett az egyik szék támlájára.
Hermione kisimította a levelet, és elolvasta az üzenetet, majd a végére érve kerekre tágult szemekkel újra és újra átfutotta a sorokat.

- Luna… ezt nem fogod elhinni – szólt meglepett hangon a szomszéd asztalnál ülő lánynak.
- Mi az? Kitől jött? – kérdezte, miközben elvette a felé nyújtott levelet. Gyorsan átolvasta az üzenetet, és ő is csodálkozó szemeket meresztett a rég nem látott, ám jól ismert szálkás kézírásra.
A két lány „ezt tényleg az a valaki írta, akire gondolunk?” pillantást váltott, és percekig szó nélkül nézték hol egymást, hol a levelet.

Draco Malfoy a szobájában üldögélt, és gondolkodott. Azon törte a fejét, hogy hogyan tudna segíteni keresztapjának, hogy kicsivel több életkedvet és érdeklődést mutasson a világ iránt, mint eddig. Egyre sürgetőbbnek érezve a megoldás megtalálását talpra ugrott, és róni kezdte a köröket, a szoba közepét borító hatalmas szőnyegen körbe-körbe.
Ízlésesen berendezett helyiség állt rendelkezésére keresztapja házában, mióta ideköltözött. A helyiség meglehetősen világos volt, hála a padlótól szinte plafonig érő ablakoknak, amiket gyönyörű függönyök öleltek körbe. Magáénak tudhatott egy hatalmas könyvespolcot, ami szinte az egész falat befedte, rajta a varázsvilág és a mugli irodalom remekeivel, szakkönyvekkel, és szórakoztató regényekkel. Nagy, baldachinos ágya mellett díszes éjjeli szekrény állt, rajta az éppen aktuálisan forgatott könyv hevert. Tőle nem messze a ruhásszekrénye kapott helyet, míg a kandalló előtt kényelmes karosszékek, és egy kisasztal várta a beszélgetni vágyókat. Íróasztalán szép rendben sorakoztak a pergamenek, pennák, és néhány tintatartó, különféle színű tintákkal. A szoba legtávolabbi sarkában egy apró ajtó bújt meg, ami Draco saját, külön fürdőszobájába vezetett.

A háború végeztével mindketten egyedül maradtak, így ez tűnt a legjobb megoldásnak, pláne, hogy Draconak nem is maradt otthona a szó fizikai értelmében sem. A régi családi kúriából csak kiégett romok maradtak, miután szülei meghaltak. Voldemort beleunt Lucius folyamatos sikertelenségébe, és miután megtudta, hogy az idősebbik Malfoy a fiát sem volt képes hithű halálfalóvá nevelni, rövidre zárta gyümölcsözőnek nem mondható üzleti kapcsolatát a mágussal.
Draco valahogy megtudta, hogy keresztapja sem igazán az álarcos bandát szeretné hatalmon látni, és tőle kért segítséget teljes titokban. Egyetlen valamirevaló rokona készséggel fogadta őt magához, és támogatta a fiatal fiút, hogy teljesen függetlenné váljon családjától. További segítő kezek nyúltak felé, melyeket ő hálával fogott meg, így a harcok vége felé már nyilvánvalóvá vált, hogy Draco Malfoy elárulta családját, az ügyet és az eszméket, amikért apja igába hajtotta magát, és a Főnixekkel harcol együtt.

Immár három éve, hogy szinte nyugalomban telnek napjaik a házban, ám Draco lassan rájött arra, hogy valami hiányzik keresztapja életéből. Látta, hogy a férfi magányos, ám ő ezt a világ minden galleonjáért sem ismerte volna be. Köszönte szépen az érdeklődést, ő remekül volt így is. Eleinte Draco furcsának találta, hogy a keresztapja nem jár el soha sehová, nem találkozik senkivel, semmilyen ügyben. Nem tapasztalta, hogy lenne bármilyen közelebbi kapcsolata boszorkányokkal. Aztán beletörődött a férfi döntésébe, mondván az ő élete, nyilván ő tudja legjobban, mire van szüksége. De az utóbbi időben mégis erősödött benne a késztetés, hogy tegyen valamit, hiszen még nem öreg, sőt, most van a legjobb korban, semmiről sincs lekésve. Még lehet felesége, gyermekei, szerető családja.

Mindig eljutott idáig, ám a következő lépes csak nem akart jönni. Mégis, hogyan tudna ő ebben segíteni? Magáért nem aggódott, hiszen ő jóval fiatalabb volt, mit keresztapja, és tudta, hogy bármikor találhat magának valakit, ha akar. Ha… Tudta, hogy nyíltan nem mondhatja el ötletét, hogy jót tenne a férfinak egy társ, de valamit ki kellett találnia.
Egyre idegesebb lett, így levetette magát az egyik karosszékbe, és kezébe kapta a Reggeli Próféta aznapi számát, gondolván, talán attól megnyugszik. Lapozgatás közben hirtelen megakadt a szeme egy híren a társasági rovatban.

„Lapunk képes beszámolóját láthatják a hétvégén lezajlott esküvőről, ahol Mr Forest és Miss. Gordon (immár Mrs. Forest) kötöttek házasságot. A pompás eseménynek rengeteg vendége volt, akik jókívánságaikat fejezték ki az ifjú párnak. Kapcsolatuk érdekessége, hogy nem hagyományos módon találkoztak, hanem az egyre népszerűbb Varázs Társkereső Iroda közreműködésének köszönhetik megismerkedésüket, mely Fort William-ben működik. Lapunk úgy tudja, hogy…”

De Draco már nem olvasta a beszámoló további sorait. Egy ötlet kezdett megfogalmazódni benne, bár sejtette, hogy nem nagyon fogják érte megdicsérni. De nem is ez a fontos, mert ha a terv bejön, akkor a többi lényegtelen. Most már csak ki kell dolgozni a tervet, és meg kell valósítani. Az is előny, hogy az iroda valami véletlen folytán Fort William-ben van, pont ott, ahol ők is élnek egy kertvárosi kúriában.
Draco arcán egy ravaszkás mosoly terült szét. Igen, ez neki való feladat, terveket szőni, ravaszkodni, pontosan úgy, ahogy az egy mardekárostól elvárható. Gyorsan íróasztalához lépett, majd miután helyet foglalt, pergament és pennát vett elő, és fogalmazni kezdett egy rövid levelet.
Negyed óra múlva elégedetten olvasta át az irományt, majd lepecsételte a levelet egy sima, jelzés nélküli pecsétnyomóval. Nem akarta felfedni kilétét idő előtt, ugyanis még mindig voltak olyanok, akik előítélettel viseltettek a Malfoy név iránt, és ő nem tudta, ki is vezeti ezt az irodát.

A levelet zsebre vágta, majd elhagyta a szobáját, hogy rábízza azt az egyik bagolyra. Keresztapjának volt egy apró bagolyháza, ahol négy bagoly állt mindig rendelkezésükre attól függően, hogy hová és milyen levelet akartak küldeni. Draco úgy ítélte meg, hogy a levél sem nem titkos, sem nem vészhelyzetben küldi, így az egyik átlagos képességű madarat választotta, aki készségesen tartotta oda a lábát, amíg a fiú rákötötte a levelet, hiszen aznap már másodszor vették igénybe munkáját. Mikor Draco elkészült, egy apró huhogás után szárnyra kapott, és eltűnt a délutáni égbolton.
Elégedetten sétált vissza a ház felé, megtette az első lépést, most pedig nincs más dolga, mint várni a választ az irodától. Nem lesz egyszerű mindent titokban tartani keresztapja előtt, hiszen Draco tudta, hogy a férfi hosszú évekig kémként tevékenykedett, de ha meg sem próbálja…
A kellemes idő hatására, és a cselszövés felett érzett örömében úgy döntött, hogy inkább kinn marad a kertben, és élvezi a kora délutáni napsütést. Keresztapja úgyis a laborban van, és valószínűleg nem is kerül elő addig, amíg el nem jön az ötórai tea ideje. Bármilyen körülmények között volt is, ezt az egy dolgot szigorúan betartotta, ahogy az egy vérbeli angolhoz illik, és ilyenkor mindig csatlakozott Dracohoz a kertben, vagy éppen a szalonban.
Draco leült egy kényelmes kerti székbe, és gondolatban már nagyon előreszaladt az eljövendő események tervezgetésében.

Hermione és Luna újra elolvasták a meglepő levelet, és ismét egymás felé fordultak.
- Ugye, nem tévedünk? – kérdezte Luna meglepetten.
- Nem. Megismerem a kézírását ezer közül is – felelte Hermione –, hiszen kaptam tőle elég megjegyzést annak idején.
- Igen, ez igaz – értett egyet a szőke lány, majd kissé tanácstalanul nézett barátnőjére. – Mit fogunk válaszolni?
- Természetesen adunk neki egy időpontot – jött a válasz. – De ez furcsa… Miért írta, hogy kényes természetű az ügy?
- Talán ciki neki, hogy párt keres – gondolkodott el Luna. – Végül is, nem volt soha egy Adonisz…
- Ugyan, ez nem jelent semmit. Gondolj csak Mr Houser esetére. Hát, ha választanom kéne, akkor százszor ő, mint Houser.
- Akkor a múltja miatt? – szőtte tovább Luna.
- Az már inkább valószínű – bólogatott Hermione –, de biztosat csak akkor tudhatunk, ha már beszéltünk vele. Min mosolyogsz?
- Csak eszembe jutott, hogy mit fog szólni, ha megkapja Miss. Walden válaszát – vigyorgott most már a társa. – Ha elképzelem, ahogy az a nő letámadja…
- Na igen – mosolygott kicsit kárörvendőn már Hermione is –, az érdekes jelenet lenne. De nem tehetjük meg, hogy átadjunk egy olyan választ, mint amit Miss. Walden a legutóbb produkált. Etikátlan lenne azok után, amit Mr Kingtől kaptunk.
- Na persze, de azért képzelődni lehet, nem?
- Azt lehet. Az nem árt senkinek – motyogta Hermione és újra a levél fölé hajolt, hogy még egyszer átolvassa.

Tisztelt Ügyintéző Iroda!

Személyes konzultációra lenne szükségem egy kényesebb természetű ügyben. Amennyiben van erre lehetőség, kérem, bagolyfordultával értesítsenek a megfelelő időpontról.

Köszönettel várom válaszukat

- Már csak azt kell kitalálni, mikorra rendeljük be – sóhajtott aggódva Luna. Sejtette, hogy mindenkinek igen kellemetlen lesz találkozni a levél írójával.
Miután befejezték a válaszlevelet, és útjára engedték a türelmesen várakozó baglyot, úgy gondolták, hogy eljött az ebéd ideje. Összeszedték magukat, kitették az ajtóra az ebédidő táblát, majd gyalog elindultak a közeli étterem felé, ahol általában ebédelni szoktak.
Alighogy egy óra múlva visszaértek az irodába, máris egy újabb madár repült be az ablakon. Ezúttal Luna volt, aki átvette a küldeményt, és meglepve tapasztalta, hogy ez a bagoly is letelepedett a szék háttámlájára, jelezve, hogy mindenképpen választ szeretne kapni. Kibontotta a levelet, és egy perccel később sápadtan adta át a pergament Hermione-nak.


Ha már idáig eljutottál, megtisztelnél a véleményeddel?