red cat: Mint a madár

Tartalom: "Harrynek kutyául nem volt kedve kinyitni a szemét. De komolyan. Pedig hallotta ő a folyosón közelgő lépteket. És persze, hogyne hallotta volna ajtajának nyikordulását! De most nem volt kedve a sétához sem. Csak…"
A történet 15-20 évvel Dumbledore halála után játszódik, és egyfajta lehetséges jövőképet mutat.
A jellemek, karakterek nem fedik tökéletesen a Rowling által kitaláltakat, bár ez 20 év után valószínűbb, mint hogy változatlanok lennének. És lévén nem én vagyok az írónő, nem enyémek a jogok sem, illetve fizetni sem fog nekem a történetért senki (még ha akarnám se ;).
A bétázást köszönöm Avalonnak.
Jó olvasást kívánok!
Korhatár: 16
Kategóriák: Általános
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Ron Weasley, saját szereplő
Műfajok: akció, kisregény
Figyelmeztetések: erőszak

Szerző megjegyzése: A 'Madár' fent volt Merengőn is, most mégis kicsit másként, átformálva, remélhetőleg jobbként olvashatjátok, hála Avalon találó hozzászólásainak. Remélem, hogy ottani szerény, ám lelkes olvasótáborocskámat még érdekli a folytatás (az elmúlt fél évnyi szünet ellenére), és persze azt is, hogy rajtuk kívül is színesítem párotok napját. Köszönöm, ha elolvasod!

1. Mint a madár

„Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.”
(Ady)

Harry Potter egy sötét cellában ült, és furcsa, céltalan vonalakat rajzolgatott ujjával a porba. Amikor elhagyta a varázsvilágot, agyának legrejtettebb zugában sem rémlett fel a gondolat, hogy a sorsa ilyen éles kanyarral, ekkora változást rójon rá. A „másik világ” - ahogy magában nevezte – ünnepelt hőséből és legnagyobb reményéből a 767-es rab. Egy MUGLI börtönben. Az agyában gomolygó ködön át felrémlett egy gondolat: végre a „normális” emberek között van, ahogy Vernon szokta hangoztatni. Sőt még ebből is ott, ahová mindig is odatartozónak tekintették ebben a sötét világban. Fegyenc…
Nem tudta behatárolni, mikor jutott el a megértésig, onnan pedig a beletörődésig.
Az egész Draco pálcájával kezdődött. A belőle száguldó smaragdzöld fénysugár ugyanis pontosan Hermione mellkasában enyészett el. Amikor a fiatal lány összerogyott, Harry agyára vörös köd ereszkedett. Míg Ron barátjuk kitekeredett testéhez omlott a földre, ő kimondta azt a varázsigét, amivel kapcsolatban megfogadta, hogy csak a Voldemort elleni, végső harcában fog használni.
- Avada Kedavra! – üvöltötte pálcáját lendítve.
Az ezután beálló valószerűtlen csendben szinte lassított felvételként nézte végig a szőke mardekáros zuhanását. Hangos puffanással ért földet, széttépve ezzel a megtörhetetlennek hitt csendet. Szeme üvegesen meredt egyenesen rá. Halott volt.
És Harry abban a pillanatban nem tudta megmagyarázni magának érzéseit. De nem is akarta.
A rohadék megölte Hermionét! És – halálfalóként ki tudja, még hány embert… Akkor odalépkedett a testhez, és nem épp finom mozdulattal feljebb rúgta karján a talárt.
Igen! A Sötét Jegy.
Azután megérkeztek az aurorok, na és persze Minerva McGalagony. A Roxfort igazgatónője, aki nem maradhatott ki semmiből, ami a Kiválasztottal történt. Pffh.
Mindkét halálesetet hivatalosan is megállapították, Dragon Malfoyt bűnösnek találták többrendbeli gyilkosságban, illetve bizonyított halálfaló tevékenységében. Testét az Azkaban mellett földelték el, hiába tett meg minden tőle telhetőt Narcissa Malfoy. A család egzisztenciája lényegesen csorbult, mióta egyre több vád érte őket - az emberek féltek.
S hogy hangzott a Harry James Potterre kiszabott bírói ítélet? Felmentették.
SŐT! A sajtó ünnepelt hőse lett. „A hű barát”, „Halálfaló-irtásban is az élen”, „A Fiú, Aki Mindent Bevet”, és hasonló, ostobábbnál ostobább szalagcímek díszítették a napi- és hetilapok hasábjait.
Harrynek ekkor lett elege.
Írt egy levelet a gyászoló Ronnak, egyet McGalagonynak, és ott hagyta az egész tönkrement életét. Csupán egyetlen szívességet kért mindkettőjükről: hogy hagyják békén. Hogy soha ne keressék.
Sajnos, a halálfalókat hiába is kérte volna erre, így hát nem is írt nekik…
A „Nagy Fogócskának”, ahogy tisztább pillanataiban gondolt rá, végül is Manhattanben lett vége. Ott, egy szűk kis sikátorban megküzdött a nyomára bukkant három, fekete csuklyás rabszolgával - és nyert.
Nyert egy még mélyebben lévő helyet a Pokol valamelyik bugyrába: immár négy lélek mondhatta a túlvilágon közvetlen gyilkosának.
És – ahogy ő akkor érzékelte, isteni, jogos büntetésként – azonnal megérkeztek a mugli rendőrök is. Őrizetbe vették, és ő nem védekezett. Nem akart még több életet tönkretenni! Azok az emberek… családapák, férjek és fiúk voltak, várták otthon őket a szeretteik. Ami neki soha nem adatott meg.
Ugyan máig sem tudták megállapítani, pontosan miben is haltak meg a különösen öltözött férfiak, Harryt mégis tizenöt év börtönre ítélték. A vádlott ugyanis bűnösnek mondta magát, a további vallomást pedig megtagadta. Úgy érezte, itt az alkalom, az idő a vezeklésre.
És bár ezt a börtönt - a varázslókéval ellentétben - nem dementorok őrizték, volt egy hasonlóan szörnyű ellenség: a Magány. Ebben a szigorított fegyintézetben minden rabot külön cellában helyeztek el.
Az ablaktalan négy fal, az egybefolyó napok pedig egyre tompultabbá tették őt, és a fokozatos leépülés olyan észrevétlen volt számára, hogy ma már nem tudta volna megmondani, volt-e valaha másmilyen. Nem ez a csont-bőr árnyalak volt-e mindig is? Ez a koponyaszerű arc?
Elrettentően hasonlított Siriusra. Már nem a szülei esküvői fotójáról integető keresztapjára, hanem arra a Sirius Blackre, akinek a képmásával sok évvel ezelőtt ki volt plakátolva az egész angliai varázsvilág.
Ezekre a dolgokra azonban nem gondolt. Letöltendő idejéből már csak két hét volt hátra, de ő még erről sem tudott. Képtelen volt a napok számon tartására…
Ebben a pillanatban felnézett, mert kinyílt a cellája ajtaján lévő alsó lyuk, és egy tálcát csúsztattak be rajta siető kezek.
A vacsora. Vagy reggeli. Vagy ebéd.
Az mindegy.
Minden mindegy.