Szerző megjegyzése: És íme a harmadik. Egyszerre kettő, hogy ne unatkozzatok! Úgyis olyan rövidkék szegények. :)

3. Ophelia

„Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni,
S az álmom: az Isten.”
(Ady)

Harry aggódó rázogatásra ébredt. Nem volt ez az érintés tolakodó, inkább csak érdeklődő. Kinyitotta a szemét, és egyenesen a fölé hajoló ápolatlan idős nő arcába bámult.
A világ egy kicsit forgott körülötte, így felkelés helyett megpróbált rájönni, hol is van tulajdonképpen. A nő szemöldökét ráncolva méregette, majd távolabb húzódott és letelepedett mellé a járdaszegélyre.
Járdaszegély!
Felnézett: az ég vörösen izzott az elbukó napkorong vérében fürödve. Neki pedig erről minden eszébe jutott: a tegnap, hogy vége a börtönéveknek, hogy újra szabad…
- Helló. – hallotta maga mellett a rekedtes alt hangot – Hogy vagy?
Harry lassan felült. Szándékoltan nem nézett a háta mögé: agyának legmélyebb és legporosabb sarkába próbálta száműzni a képet, amit a táj arrafelé mutat. Rácsok, és csak rácsok mindenütt. És élve eltemetett emberek.
- Kösz, jól. Maga kicsoda? – kérdezte inkább, és elhatározta, hogy a börtönéveket szépen el fogja felejteni. Persze tudta azt, hogy ez teljesen soha nem lesz lehetséges, hiszen tizenöt évet az ember nem törölhet ki csak úgy az elméjéből… Illetve dehogy nem – gondolta savanyúan -, erre jó az „Exmemoriam!” – Abban azonban biztos volt, hogy tudja: ezt a varázst soha nem végezné el magán. És néhány esetben még határozottan hasznos is lehet a tapasztalat, amit ebben az intézményben összegyűjtött. Most úgy érezte, sikerült az önismeret legfelső szintjére jutnia, megismerni a megismerhetetlent… az emberi lélek rejtett bugyrait.
Az előbbi mély hang zökkentette ki a gondolataiból:
- Ophelia Jeansrey szolgálatodra… Most szabadultál, mi? Mennyit ültél? – Harryt megdöbbentette ez a nyíltság. Ki ez a nő?
- Iiigen… hölgyem. Tizenöt évet – válaszolt mindkét kérdésre.
- Jajj, ne hölgyezz itt engem! Tegezhetsz. Egyébként én itt lakom a közelben – Harry bizonytalan tekintetére hozzátette: - Hajléktalan vagyok.
Tehát a nő egy csöves. Remek. De mért rázta fel? Mért nem ment el mellette, mint valószínűleg többen is, a nap folyamán?
- És csak úgy idejön… mármint idejössz… egy férfihez, akiről sejted, hogy most szabadult?
- Nem tűntél veszélyesnek, főleg ha arra gondolunk, hogy aléltan feküdtél a földön.
- Értem. Háromrendbeli gyilkosságért voltam bent – Nem tudta eldönteni, mi ösztökélte arra, hogy megossza ezt a nővel. Talán a reakciójára volt kíváncsi. De az is lehet, hogy egyszerűen el akarta üldözni magától.
Ophelia egy pillanatig a maga elé bámult, majd a szemébe nézett:
- És te tetted?
Harry meglepődött. Ez a nő a legjobbat feltételezi róla!
Fájt kimondani, de úgy érezte, ez a legkevesebb, amit későbbi életében is megtehet vezeklésképpen. Még annyi év börtön után is van miért. Malfoy… Érte nem volt börtönben. Érte nem vetette meg gyilkosát a világ. Ő még ott dörömböl valahol a túlvilágon. Bosszúért, vagy legalább büntetésért! Valamiért, örökké.
- Én.
A nő a halk válasz nyomán megfordult, így már nem szemben, hanem egymás mellett ültek az egyre hűvösödő alkonyban. Kellemes volt ücsörögni, a járda betonja errefelé még órákig okádja magából a meleget napnyugta után is. Hiába, a negyvenfokos hőség nem múlik el nyomtalanul! Semmi sem múlik nyomtalanul…
Csak hallgattak, néztek maguk elé. Harryben pedig kezdett körvonalazódni egy gondolat, s mintegy visszhangként meghallotta a következő kérdést:
- És most mihez kezdesz?
- Visszatérek oda, ahol régen éltem. Tudnom kell, mi történt – a tétova gondolatok konok hangsúllyal, és immár bizonyosságot sugározva hangosítódtak ki. Állán megfeszült egy izom, arca szilárd határozottságot tükrözött. Igen. Visszamegy… varázslónak.
Ophelia értően bólogatott. Arca egyértelműen mutatta érzelmeit. Persze, értelek. A kényszerből elhagyott család, barátok, hitves vagy gyermekek várnak. És óh, de szerencsés vagy, hogy várnak! Engem már régóta nem vár senki.
Ha tudná, mekkorát téved! Ugyan ki várná még, hogy visszatérek? El is felejtettek már… Harry komor gondolatai ellenére úgy döntött, ideje cselekedni.
- Én… azt hiszem, megyek. Ezt szeretném neked adni, nekem nem lesz rá szükségem.
Azzal zsebébe nyúlt, és kivette belőle az összes aprót, amit ruháival együtt visszakapott.
- Neeem. Ha nekem adod a pénzedet, miből fogsz eljutni haza? – mosolyodott el halványan a nő. Úgy gondolta, ez csupán a régóta elszigetelten élő ember naivsága: nem emlékszik, hogy az utazáshoz pénz kell…
- Ne aggódj. Gyalog megyek… Ha tudnád, milyen jól esik majd sétálni, menni előre, amíg csak akarok! Fogadd el. Ahova megyek, ott van pénzem.
Ezzel a másik tenyerébe csúsztatta a maroknyi pénzt, a nő pedig csak nézte hitetlenkedve. Több heti élelem árát tartotta a kezében.
Harry gyengén megszorította a vállát búcsúzásképp, majd felállt, és elindult.
- Ég veled, Ophelia… Remélem, jóra fordul még a sorsod.
Nem fordult hátra. Nem látta a nő könnybe lábadó szemeit, nem hallotta a sóhajtásnál is halkabb szót: „Köszönöm.”
Csak ment, és ekkor már hallotta. Hangosan zengett utána: Köszönöm!
Elmosolyodott, visszafordult és intett egyet búcsúzóul. Érezte, hogy többé nem fogja látni ezt a jólelkű lényt. Nem tudta, neki mi a keresztje, nem is kérdezte. Nem akarta még egy másik élet romba dőlésének történetét is magában hordozni. Szomorú históriának ott volt neki a sajátja, ami elég is.
Ha nem túl sok.
De vannak még a világon önzetlen, jó emberek! Igaz, az életük romokban…
Aztán befordult egy sarkon, eltűnve ezzel a rá tekintő szemek elől, és – dehoppanált.