Balsejtelmek

Lassan teltek a hetek, de nem következett be változás Perselus Piton állapotában. A gyógyítók végleg feladták a reményt, hogy a férfi még valaha is fog emlékezni, ők csak annyit tehettek érte, hogy testileg gyógyították meg. Bár a végkifejlett nem lett tökéletes, még mindig jobb volt, mint gondolták, mikor a súlyosan sebesült tanárt beszállították. Pitonnak el kellett fogadnia, hogy soha többé nem fog tudni bot nélkül közlekedni, mivel a jobb lábán valami ismeretlen sérülés hátráltatta a kezeléseket.  

- Legalább ezentúl nem fog minden diák megrémülni, ha te végigmész Roxfort folyosóin, vége a talársuhogtató mutatványnak – jegyezte meg egy alkalommal Hermione, mire a férfi egy lesajnáló pillantást vetett a nőre.  

- De a tekintélyemnek nem, attól még meg tudom félemlíteni őket – vetette oda a boszorkánynak, mire az elnevette magát. 

- Persze, ha úgy rájuk mosolyogsz „bíztatóan”, mint a legutóbbi RAVASZ-on. nagyon hatásos módszer – mondta Hermione, s közben könnyeit törölgette. 

Perselus megsértődve fordult másik oldalára, de valójában nem az fájt neki, hogy a nő nevet rajta, hanem, hogy nem emlékezett a történetre, pedig az állítólag nem is olyan régen történt.  

A nyár gyorsan elszállt, s Hermione egyre gyengébbnek érezte magát. Szinte egy szemhunyásnyit sem aludt, állandóan a kórház, a gyermekei és a Főnix rendjének főhadiszállása között ingázott – hátha megtudtak valamit a férje támadóiról -, időnként pedig a Roxfortba is ellátogatott. A könyvtárban szinte minden kötetet elolvasott, ami memóriavesztésről szólt, hátha talál valami gyógymódot. 

A boszorkány egyre gyakrabban volt kimerült, de nem bírt volna addig aludni, amíg tudta, hogy férjének szüksége van rá, hogy újra ráleljen önmagára. Ráadásul Gabrielnek is szüksége volt az anyjára, de azt továbbra sem merte elmondani a gyereknek, hogy mi történt az apjával. Celeste hiába próbált meg nevelőanyja segítségére lenni mindenben, azzal nem sokat segített a nőn. Szeptembertől pedig a Mágusakadémia növendéke volt. A lány természetesen nagyon aggódott az édesapja miatt, de anyja kifejezett kérésére augusztusban a Minisztériumban dolgozott, hogy tapasztalatokat szerezzen.  

Celeste ekkoriban ismerkedett meg egy Muriel Black nevű nővel, akivel együtt dolgozott. Muriel körülbelül Hermionéval volt egy idős, hosszú, szőke haja, és élénkzöld szemei voltak, bőre olyan fehér volt, mint a mesében Hófehérkének, s ajkai penge vékonyak. A lányt nagyon emlékeztette valakire kolléganője, de nem tudott rájönni, hogy kire. Ms. Blacket majd minden héten meglátogatta egy férfi, kicsivel idősebb lehetett, mint Muriel, fekete hajú, kék szemű férfi volt. Celeste nem tudta kije a férfi a nőnek, csupán a keresztnevét hallotta párszor: Antos.  

Az ifjú Piton-lány valójában nem kedvelte sem kolléganőjét, sem annak látogatóját, nem tudta mire vélni, de akárhányszor egyszerre volt jelen mindkét személy, bőre libabőrözött, ő maga remegett. Szörnyű balsejtelmei voltak a párról, de nem merte megosztani senkivel sem érzéseit. Éppen emiatt nagyon örült, mikor végre eljött az ősz, és vele együtt a Mágusakadémia. 

Hermione újra és újra meglátogatta férjét a Szent Mungóban, bár látogatásai minden egyes alkalommal tovább gyengítették a nőt lelkileg és testileg egyaránt. Piton látta a nőn a kimerültséget, de az valamennyi alkalommal letagadta, bár szeme alatt a vastag fekete karikákat nem tudta eltüntetni. Számára mégsem ez a kín okozta a legnagyobb bajokat, sokkal inkább megviselte, hogy próbálkozásai mit sem érnek, egyre inkább kétségbeesve konstatálta, nem fogja visszakapni a férjét. Igaz, ezt a balsejtelmét nem osztotta meg senkivel.  

Perselus Piton hasonlóan érzett, tudta, hogy valószínűleg soha többé nem fog emlékezni semmire, ami pedig egykor oly boldoggá tette. Aggódott, és nem csak maga miatt, hanem feleségéért is, és gyermekeiért, mert tudta, ha ő nem fog újra emlékezni, ez a három ember boldogságába is kerül. Sokszor saját magát is meglepte, hogy érdekli mások érzései, de valahol a szíve mélyén tudta, nagyon fontos ezeknek a személyeknek.  

Gyakran azon kapta magát, hogy a hónapok óta tartó emlékidézés hatására meg akarta ismerni a gyermekeit, de nem volt benne biztos, hogy jót tenne azzal akár a lányának, akivel már oly sok mindent átéltek, akár a fiának, aki csak a szerető apjára emlékszik.  

Még ennél is furcsábbnak tartotta azt az érzést, mely szerint, ha Hermione jelen volt, hevesebben dobogott a szíve, he hozzáért a bőréhez, bizsergett a teste, ha megcsókolta, visszacsókolt volna. Lassan – annak ellenére, hogy továbbra sem emlékezett semmire – újra beleszeretett a nőbe.  

Nem merte mindezt elmondani neki, nem akarta, hogy csalódást okozzon, hiszen korábbi közös életükből továbbra sem emlékezett semmire. Gyűlölte a tudatlanságot, saját magát a tehetetlenségéért, és támadóit, akik megfosztották a boldogságától. 

- Hermione, beszélnünk kellene! – hallotta a nő a háta mögül Neville Longbottom hangját. 

- Persze, hallgatlak – fordult vissza, és fáradtan a férfira pillantott. 

- Merlinre, mikor aludtál te utoljára? – hüledezett a gyógyító, ahogy meglátta a boszorkány beesett arcát, karikás szemeit. 

- Kérlek, ne kezd te is, éppen eleget hallgatom Ginnytől, meg az összes rendtagtól, hogy pocsékul nézek ki, de egyszerűen sem időm, sem kedvem aludni. Sokkal fontosabb dolgaim is vannak ennél – felelte kissé mogorván, majd enyhébb hangon hozzátette – Ne haragudj, nem vagyok éppen jó passzban. 

- Én mindezt megértem, de kérlek, gondolj arra, hogy azzal nem érsz el semmit, hogy miközben próbálod megmenteni a férjedet, saját magadat pusztítod el. Ráadásul még a tanári munkádat sem adtad le. Mondd csak, észnél vagy te? – dorgálta Neville, de csak egy szemforgatást kapott válaszul.  

- Ne aggódj, rendben vagyok! – mondta kicsit hangosabban, mint szerette volna, majd halkabban folytatta. – Gondolom, nem erről akartál velem beszélni. 

- Nos valóban nem. Arról lenne szó, hogy Piton már hónapok óta itt van, testileg ennél egészségesebb már nem lehet, éppen ezért úgy látja az ispotály valamennyi dolgozója, itt az ideje, hogy a férjedet haza engedjük – magyarázta, mire Hermione még sápadtabb lett, mint korábban volt.  

- Haza? De hát ott van Gabriel, és ha összetalálkozik az apjával, rögtön minden eddigi erőfeszítésem, hogy eltitkoljam előle ezt a szörnyűséget, hiábavaló lesz. Mit tegyek? – kétségbeesetten nézett barátjára, mire az óvatosan megszorította a kezét. 

- Tudnod kell, én voltam az egyetlen, aki nem akarta őt elengedni, mert tudtam, hogy milyen nehéz lenne ez neked. Mi lenne, ha egy ideig a rend főhadiszállásán lenne elhelyezve? – vetette fel az ötletet a gyógyító, de a boszorkány szomorúan megcsóválta a fejét. 

- Sajnos ez nem jó ötlet. Hiszen ismered a férjem, kevés embert képes csak elviselni maga mellett, és a rendben több olyan ember is van, aki az idegeire ment régen is, és mostanában is. 

- Csak nem Mordonra gondolsz?  

- Te is tudod, hogy igen. 

- Akkor mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Longbottom. 

- Kénytelen leszek hazavinni, és a fiúnknak elmagyarázni, mi is a helyzet. Bármennyire is nehéz lesz, Gabrielnek el kell fogadnia, hogy mi történt az apjával. És ki tudja, lehet, hogy Perselusra jótékonyan hatna, ha találkozna a fiával, talán eszébe jutna valami – sóhajtotta, s egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, de arról még egykori iskolatársa is tudta, hogy nem igazi volt.  

- Továbbra sem adod fel, igaz? – Neville hangja mindentudóan csengett. 

- Túlságosan szeretem ahhoz, hogy feladjam. Ha kell, akár meg is halok, de elérem azt, hogy legalább a gyerekeire emlékezzen! 

- Ne mondj ilyen butaságokat! – rótta meg a gyógyító, de Hermione csak keserűen horkantott. 

- Óh, bár tudnád, hogy mennyire komolyan mondom! Érte képes lennék meghalni. 

- Tudod, hogy én melletted vagyok, és úgy próbállak segíteni, ahogy tudlak – mondta Neville, majd magához ölelte a könnyező nőt.  

- Köszönöm, hogy igaz, jó barát vagy – szipogta Hermione, majd elhúzódott a férfitól, letörölte könnyeit, és belépett Piton szobájába, hogy közölje, itt az ideje, hogy hazatérjen. 

- Nem félsz, hogy Gabriel mit fog szólni mindehhez? Hiszen nem mondtad el neki, hogy az apja egy goromba pokróc – felelte cinikusan Piton, mire Hermione megforgatta a szemeit. 

- Akkor itt az ideje, hogy szembesüljön a keserű igazsággal – mondta keserűen a nő, majd tovább folytatta a férje holmijainak összepakolását. – Legalább ezzel elérjük, hogy könnyebben meséljek el néhány történetet. 

- Ezt meg, hogy érted?  

- A merengőbe teszünk majd látogatásokat. 

- A te emlékeidbe? – kérdezte megrökönyödve a férfi, mire újabb szemforgatás volt a válasz. 

- Gondolom, nem mutathatok semmi olyat, amit vagy nem meséltem volna már el, vagy nem olvastad volna a naplódban – válaszolta végül, de nem fordult férje felé. 

- Nem mernék rá megesküdni – suttogta halkan, de amikor Hermione felé fordult, csak megrázta a fejét.  

Fél órával később Piton egy botra támaszkodva hagyta el korházi szobáját, mögötte Hermione pedig egy nagy táskával lépkedett. Az ispotályi kandallókon keresztül pedig távoztak otthonukba, ahol Pitont nem várt meglepetés érte.