Szerző megjegyzése: G kérésére semmi trailer. Olvassa el szépen mindenki:) Köszönet Minának és minden kedves hölgy olvasónak kitartó szeretetéért és hűségéért! Boldog nőnapot, így utólag is! Draco és Pollux Malfoy

6. fejezet

Hermione halkan kopogott az ajtón, mely mögött a Szent Mungó egyik külön szobája rejtőzött. A fiatal boszorkány már tökéletesen ismerte itt a járást, hisz 8 hónapja szinte minden héten legalább egyszer ellátogatott ide. Mikor nem érkezett válasz, egyszerűen benyitott. A nyugatra néző ablakokon épp akkor kezdett kíváncsin bepislogni a nyugvó nap, melynek sugarai lágyan cirógatták az ágy mellett elbóbiskolt férfi vörös fürtjeit.
- Charlie – tette a férfi vállára a kezét Hermione, miközben lágyan megrázta őt. – Charlie, ébresztő.

Hermione nézte, ahogy a férfi testén finom remegés fut végig, visszatérve az álmok földjéről. A nő szinte sajnálta megzavarni, hisz a valóságban akkora fájdalom várt rá. Ám ekkorra már egy zöld szempárba nézett közvetlenül. Hermione agyán átfutott, hogy ha a szem a lélek tükre, akkor ez a lélek már többet szenvedett, mint bárkinek is szabad volna. Olyan nagy volt ugyanis a fájdalom azoknak a feneketlen zöld szemeknek a mélyén, hogy egy percig úgy érezte, el tudna veszni bennük.
Ekkor Charlie megdörzsölte az arcát és olyan könnyed mozdulattal állt fel a kórházi székből, mintha az utóbbi órákat nem is ezen, hanem tollpihék közt töltötte volna.
- Szervusz Hermione. Örülök, hogy látlak - mosolyodott el a férfi, bár ez a mosoly mostanában már sosem érte el a szemeit, kivéve, ha Madisonnal volt… - Ugye, milyen szép napunk volt ma is? Pedig… - ahogy Hermione együtt érzően megérintette a karját, megakadt benne a „minden rendben van” lemez. Lemondóan felsóhajtott, majd gyorsan elfordult, hogy a fiatal nő ne láthassa a szemében formálódó fájdalom jelét. – Elmegyek valami harapnivalóért. A szomszéd utcában van egy jó kis bár. Te is kérsz valamit? – kérdezte még mindig háttal állva a lánynak, kezét a kilincsre szorítva.
- Nem, köszönöm. De te csak levegőzz egyet. Én addig itt maradok Lunával.
Mivel Charlie már a hangjában sem bízott, így csak biccentett, és már csukódott is mögötte az ajtó.



- Szia Luna. Hogy vagy? Tudom, hogy rég nem voltam, de engesztelésül hoztam egy csokor tűzliliomot egyenesen Neville kertészetéből. Tudom, hogy szereted – mondta Hermione az ágyban fekvő nőnek, mintha az hallaná. Mintha a tudata nem más valóságban vándorolna. – Olyan jó lenne, ha most beszélhetnénk! Rád mindig számíthattam, mikor Ginny és Harry, meg Ron távol voltak egy-egy küldetésen… Hiányzol! Ha látnád, milyen szép Mady és, hogy én mekkora bajban vagyok – buggyantak ki a lány szeméből az első könnycseppek, amik már hetek óta gyűltek a felszín alatt.


Luna Lovegood és Charlie Weasley Albus Dumbledore temetésén találkoztak először. A sárkányidomárt valahogy azonnal megfogta a lány furcsán bolondos komolysága a legelképesztőbb témákban is. Talán többet aggályoskodott volna a köztük lévő korkülönbség miatt, ha akkor nincsenek akkora nyomás alatt, amit a gyász csak tovább fokozott. Ezért inkább csak örült a sors kegyének, hogy ennyi fájdalom közepette neki ajándékozta ezt a szerelmet.
Az egybekelésük igazi háborús esküvő volt. Semmi nagy felhajtás, csak egy szolid parti a Grimmauld téren a Rend tagjaival, melynek akkor már Luna is az ügynöke volt jó egy hónapja.
Lupin adta össze az ifjú párt, akiknek az arcán ugyanaz a boldog mosoly tükröződött, mint a mögöttük álló barátokén és családén. Hálásak voltak, hogy néhány órára elfelejthették a kint tomboló háborút, és elhihették, hogy jönnek még jobb idők.
Mikor Remus oda ért, hogy: „megcsókolhatod a menyasszonyt”, már Mrs. Weasley sem tudta tovább visszatartani magát és potyogó könnyek közt, de boldog mosollyal ölelte át a férjét. Arcáról tisztán le lehetett olvasni az: „Én ugye, előre megmondtam, hogy így lesz” kifejezést. Persze ezt kétévnyi „túl fiatal hozzá”, „túl korai még” előzte meg.
Az a nap azonban tökéletes volt. Hermione nem is emlékezett, hogy látta volna valaha így mosolyogni Charlie-t, mint most, amikor tekintete mindenhová követte Lunát. Akkor azt kívánta, bár egyszer rá is nézne így majd valaki.
A háború döntő csatája előtt árulta el Luna Hermionénak, hogy talán babát vár. Ők ketten akkor lettek jó barátok, mikor Ginny egyre több önálló küldetésre ment és gyakran elkerülték egymást.


Hermione megpróbálta lebeszélni róla, hogy velük menjen, de nem sikerült. Arra sem volt képes, hogy rávegye, hogy mondja el a hírt Charlie-nak, mert Luna tudta, hogy a férje úgyis megakadályozná, hogy velük tartson. Így nem volt mit tenni, másnap együtt indultak harcba.
Reggel még egyikük sem gondolta, hogy azon a mezőn fog eldőlni minden, de mégis így lett. Mikor már elcsendesült a csata őrülete, Hermione önkéntelenül is ismerősök után kezdett kutatni a földön fekvők közt. Nem ismerte volna be, de nagyon megkönnyebbült, mikor újdonsült férjét élve pillantotta meg. Hisz ki akar alig egy hónap után megözvegyülni? A férfi alig 5 méterre állt tőle, de nem rá, hanem a lány háta mögé nézett.
Hermione, ahogy megpördült tudta, hogy baj van. Luna állt ott, előtte egy halálfaló pálcát szegezett rá. Hermione szinte azonnal cselekedett, de elkésett, mert egy harsány kék fényű átok már hátrataszította a szőke boszorkányt.
Draco majdnem ugyanakkor ért a fekvő lányhoz, mint ő, nem is bajlódtak az addigra kereket oldó mágussal. Hermione szíve a torkában zakatolt. Rettegett, hogy Luna pont most, diadaluk hajnalán meghalhat. Rettegett, hogy esetleg elvesztette a babát. De a rosszabbnál-rosszabb lehetőségek elképzelését megszakította a földön fekvő fájdalmas mocorgása.
- Luna! – sikkantotta el magát Hermione és sírva borult a lányra.
Látszólag nem volt semmi baja. Hónapok teltek el anélkül, hogy az átoknak bármily hatását felfedezték volna. A gyógyítók szerint mind ő, mind a baba tökéletesen egészségesek voltak.
Mindenki boldog volt, Charlie-val sárkányt lehetett volna fogatni.
Luna a 8. hónapban volt, mikor megkérték Dracót és őt, hogy legyenek a kicsi keresztszülei. Úgy tűnt, már Charlie-nak sincsenek ellenvetései Dracóval szemben.
Mikor eljött a szülés napja az egész Weasley család, Mr. Lovegood és még Dracóék is izgatottan toporogtak a Szent Mungó várótermében. Nem vallották volna be, de mind tartottak tőle, hogy esetleg valahogy mégis hatott az átok a babára.
Ahogy nyílt az ajtó és Charlie hófehér arca jelent meg a szárnyak közt, mindenki várakozásteljes mosollyal lépett felé. Ez azonban hamar eltűnt, ahogy a férfi szemébe néztek. Mrs. Weasley volt, aki végül a fiához sietett.
- Mi a baj? A baba…? – kérdezte félve. Charlie csak a fejét rázta.
- Kislány és egészséges, de Luna… - Draco a férfi mellé lépett és lenyomta az egyik fotelba, mielőtt remegő térdei felmondták volna a szolgálatot. Charlie egy pillanatra kezébe temette az arcát és annak rejtekéből kezdett beszélni. – Ahogy Madison megszületett, Lunát valami kék fény vette körül és mire eltűnt ő már nem volt magánál. A gyógyítók még próbálkoznak, de
szerintük ez annak az átoknak a késleltetett hatása, amitől valahogy Madison megóvta, eddig – az utolsó szót már dühödten nyögte.

Luna, pedig 8 hónapja itt fekszik, és bár nem mondják, de a gyógyítók lassan kezdenek lemondani róla. Nem úgy Charlie, aki azóta feladta az állását Romániában és visszaköltözött az Odúba. Most a délelőttjeit a Minisztériumban tölti a Diplomáciai Kapcsolatok Ügyosztályán Draco partnereként, délutánonként, pedig jön a kórházba, míg Mrs. Weasley vigyáz a kicsire.
Hermione gyűlölte ezt az egészet, hogy látnia kell, ahogy Charlie szeméből egyre fogy a remény és félt, hogy már nincs sok hátra, míg feladja, vagy belebolondul.

- Dracóval három hete alig beszélünk. Tudod, mióta aznap éjjel velünk aludt, nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Akkoriban nem a szerelem pecsételte meg az esküvőnket. Akkor még tudtam, hová tartozom, mi a dolgom, mit érzek. De mostanra… - mondta lemondón – már nem vagyok biztos semmiben – huppant le az ágy mellé Charlie székébe. – Másnap annyira zavarban voltam, annyira nem tudtam, hogyan kellene reagálnom Draco közeledésére, hogy egyszerűen elfutottam. Ostoba vagyok, igaz? Talán akkor utasítottam el a szerelmet. Draco azóta alig szól hozzám. Egyszerűen visszazárkózott magába, de én még nem voltam kész!

Amikor aznap reggel felébredtek, minden tökéletesnek tűnt. Ahogy Pollux zavartalanul aludt, míg háta mögött érezte Draco testét, ami szorosan simult az övéhez; karja, mi a lány csípőjén nyugodott és forró lehelete, ami a nyakát csiklandozta…
- Jó reggelt! – suttogta a férfi.
- Te már ébren vagy? – kérdezte félig döbbenten, félig zavartan Hermione, miközben óvatlanul mocorogni kezdett a férfi ölében.
- Már hajnalban fenn voltam. A Roxfort óta nem tudtam így átaludni az éjszakát. Köszönöm – ezzel egy puszit nyomott a lány arcára, közvetlen a füle fölötti selymes bőrre.
Hermione erre már nem tudott nem reagálni. Lassan Draco felé fordult, miközben a férfi tekintete fogva tartotta a szemeit. Nem tudott megszólalni, nem tudott a férfi arcától elszabadulni. Szinte bénultan figyelte, ahogy Draco felé hajol és megcsókolja. A csók, mint forró láva rohant végig a testén, betöltve minden porcikáját, olyan részeit tudatosítva a testében, amikre eddig figyelmet sem fordított. És akkor elkapta a fejét.

- Mi a baj? – húzta össze a szemöldökét Draco.
Hermione csak a fejét ingatta, átmászott a férfin és berohant a fürdőbe. Ott leült a kovácsoltvas padocskára és halkan sírni kezdett.
„Mégis mi a fene ütött belém? Hisz ott van most az ágyamban minden, amire vágytam. Mi ez a pánik?” – kérdezgette saját magát.
Persze a válasz ott volt, tudta ő jól. Félt, ha most enged, végképp és menthetetlenül beleszeret a férfiba. De mi van, ha elveszíti majd? Ha Draco csalódik benne, hisz még sosem volt férfival…
Hermionénak jó 10 percébe telt, míg le tudott nyugodni, ám addigra Draco helye az ágyban már üres volt és hideg.

- Nagyon elszúrtam, igaz? – sóhajtotta a lány. – Azóta alig látom, folyton dolgozik. Esélyt sem ad, hogy elmagyarázzam. Pedig egy hét és itt a karácsony, mi meg a szeretet ünnepén még beszélni sem fogunk egymással.
Ekkor nyílt az ajtó és Charlie lépett be rajta, magával hozva egy keveset a kinti hidegből.
- Szia – köszöntötte a lány. – Most már ideje mennem. Valahogy mindig karácsony előtt a legnagyobb a hajtás –mondta fáradtan, de mosolyogva.
Ahogy ellépett a férfi mellett, az megragadta a karját és magához ölelte.
- Köszönöm – suttogta a döbbent lánynak – A többiek már szinte sosem jönnek be. Mintha már nem is élne.
Hermione nem tudva, mit kellene mondania, hagyta, hogy Charlie átölelje és ő is végigsimított a hátán. Szinte azonnal a száján érezte Charlie ajkait. A csók elkeseredetten heves volt. Mint egy fuldokló, aki az utolsó mentőövbe kapaszkodva próbál partra jutni, úgy szorította a férfi.
- Draco – suttogta a lány, ahogy egy pillanatra Charlie ajakai elengedték. Hermione hangjában nem volt vád, harag, csak vágy.
A férfi úgy nézett le rá, mint a megcsalt szerető, de bármi is ragadta el, felszakadt a szeméről a homály.
- Bocsáss meg! Bocsáss meg… - kezdett hátrálni a nőtől. – Én nem… csak hirtelen, mintha őt láttam volna benned – hajtotta le a fejét. – De sosem tennék ilyet Dracóval, főleg azután, amit értünk tett.
- Mi? Mégis mit tett értetek? – kérdezte Hermione döbbenten.

Percekkel később már dühösen nézte a saját tükörképét a fals próbababák kirakatában, ami a Mungó bejáratát rejtette. Olyan mérges volt, hogy nem mert azonnal hoppanálni. Át kellett gondolnia, hogy mit is mondott neki Charlie, így észre sem vette, hogy lehullt az első hó.

Épp elkondította a hajnali kettőt az előcsarnokban álló ingaóra, mikor Hermione meghallotta a Draco érkeztét jelző halk pukkanást. Idegesen kisimította a szoknyáját, majd a könyvtár ajtaja felé fordult, ahol pont akkor jelent meg a férfi. Tett néhány lépést befelé, de arcán minden mozdulattal egyre semmitmondóbbá vált a közöny álarca, amit már hetek óta viselt.
Hermione megbűvölten nézte a férfi hajában csillogó hópihéket, melyek a kandallóból áradó meleg hatására olvadozni kezdtek a platinaszőke tincseken. Annyira elmerült a látványban, hogy meg sem halotta Draco kérdését, csak azt látta, hogy mozognak az ajkai.
- Miért vagy még fenn? – ismételte önmagát Draco. – Csak ne mondd, hogy rám vártál, mint egy szerető kis feleség! – lökte oda, nem tudva elnyomni a gúnyt a hangjában.
- Pedig pont ezt tettem. Beszélnünk kell néhány dologról – ahogy meglátta Draco kérdőn felhúzott szemöldökét, hirtelen úgy érezte magát, mintha kisdiákként McGalagony számonkérő tekintete előtt állna ismét. Ha normálisan akar gondolkodni, akkor ezt gyorsan el kell felejtenie – jutott a lány eszébe. – Ma bent voltam Lunánál és ott Charlie elmondta, hogy miket tettél. Elmondta, hogy rengetegszer elvégezted az ő munkáját is, hogy bemehessen a Mungóba, hogy még mindig meglátogatod Lunát és felhajtottad a halálfalót, aki akkor elmenekült… És még mi mindent – rázta meg a fejét, mintha próbálna rájönni, hogy nem felejtett-e ki valamit.
- Na és?
- Na és? Mégis ki vagy te, Draco Malfoy? Hogy bízhatnék benned, ha nem is ismerlek? Ha ilyesmit eltitkolsz…
- Te talán bízol bennem? Hozzád sem érhetek! A feleségem vagy, de még csak azt sem tudod elviselni, ha többre vágyom egy csóknál. Férfi vagyok, nem gyerek! De te csak egy kislány vagy, akinek fogalma sincs erről, nem igaz? – vágta a lányhoz gúnyosan kacagva.
- Kapd be, Malfoy!
- Vigyáz Hermione, vigyázz! – Dracóból eltűnt minden gúny és irónia. Ellenben kék szemeit elsötétítette a düh és még valami, aminek a lány nem tudott nevet adni. Mindenesetre, ha tekintettel ölni lehetne… - Még lehet, hogy egyszer talán szavadon foglak, úgy vigyázz! – suttogta Hermione fülébe, miközben elkapta a lány ütésre emelt kezét.

Bőre szinte lángolt, ahol ráfonódtak Draco ujjai. Percekig néztek csupán egymás szemébe oly mélyen, hogy Hermione majdnem hátra zuhant, mikor Draco hirtelen elengedte.
- Most menj! – mondta a szőke nagyon halkan, de kristálytisztán. Hermione nem is ellenkezett. Csak az ajtóból nézett vissza még egyszer a könyvtár közepén álló férfira, majd sarkon fordult és felrohant a lépcsőkön. Mielőtt a sor tetejére ért hallotta, ahogy valami üveg összetörik, de nem fordult volna meg semmi pénzért. Mintha attól félne, ha megteszi, sóbálvánnyá dermed ő is, mint Lót felesége, látva Isten haragját.