Szerző megjegyzése: Egy kis olvasnivaló az ünnepre...

7. fejezet

Draco amint meghallotta a lépcsőn elhaló lépteket, felkapta a kis asztalról a kristály angyalt, mely kitárt szárnyaival nézett fel rá, és hozzá vágta a kandalló márványához.
A szobor száz és ezer darabban hullott a padlóra, vissza - visszaverve a kandallóban lobogó tűz fényét.
Draco remegve állt ott. Képtelen volt megmozdulni, mintha egy Petrificus Totalus találta volna telibe. Percek teltek el, mire a légzése ismét nyugodt és csendes lett. Akkor megfordult és egyenesen felrohant a szobájába kettesével szedve a lépcsőfokokat.
Az utóbbi hetekben annyira próbálta kerülni Hermionét, hogy szinte már az erőfeszítésbe is teljesen kimerült és, emellett a biztonság kedvéért, még a Minisztériumban is túlvállalta magát. Erőfeszítései mindenesetre sikerrel jártak. Az elmúlt három hétben jó, ha kétszer látta a nőt – jutott eszébe, miközben elkezdte ledobálni magáról a ruháit – így védve magát. Ugyanis soha többé nem akarta látni azt a félelemmel vegyes elutasító tekintetet, ami akkor reggel a lány arcából felnézett rá. És ő még azt hitte, révbe ért végre - suhant át az arcán egy ironikus mosoly.
Jelentett egyáltalán bármit is Hermionénak az az este? – gondolta át már sokadjára, ahogy belépett a zuhanykabinba. – Mert őszintén szólva már nagyon elege volt ebből a szeret, nem szeret játékból.
A hátára és fejére csapódó forró víz azonban nem csak a testét, hanem a gondolatait is megtisztította. Érezte, hogy oldódnak ki a hátában a görcsös izmok, amint a falnak támasztotta a tenyereit. Éppen ezért nem is hallotta az ajtó nyikordulását a szobája felől.

Hermione, mint ketrecbe zárt vadmacska járkált fel- s alá sötétbe borult szobájában, miközben fejben újra átgondolta a lenti eseményeket és rájött, hogy a férfinak igaza volt. Ő, aki kiállt minden halálfalóval, retteg, hogy megtegye azt az utolsó lépést a férjével, akit szeret? Még nem is tudatosult benne, hogy mit tesz, mikor már be is nyitott Draco ajtaján.
A szobát csak az ablakon beleső csillagok, és a kandalló lágy fénye világította meg nagyrészt, kivéve a fürdő előtt. Ott, a zöld leveles inda mintázatú szőnyegre, meleg fénypászma hullott a résnyire nyitott ajtóból. Hermione tett néhány tétova lépést a számára idegen szobában, mikor majdnem elvágódott egy kupac valamiben. Ahogy lehajolt, már látta, hogy Draco ruhái hevernek a földön szerteszét. Felvette a fehéren világító inget és az arcához emelte. Érezte rajta Draco citrusos kölnijének illatát és még valamit. Valami olyan illatot, ami csak Draco, semmi mesterséges, de mégis arra készteti az embert, hogy olyan mélyen beszívja, ahogy csak lehet.
Lassan felállt, kezében még mindig fogva a ruhadarabot, és szélesre tárta a fürdőbe vezető ajtót. Az ing a küszöbre hullott a kezéből, ahogy Hermione tett egy remegő lépést befelé, miközben nem tudott elszakadni az elé táruló látványtól.
A nyitott kabinban ott állt, háttal Hermionénak, Draco, miközben a forrón zubogó víz kezdte bepárásítani körülöttük az egész helyiséget. Hermione lassan, a víz folyásával ellentétes irányban kezdte el a szemeivel „végigsimítani” a férfi testét.
Fejét oldalra billentve merült el az erős, hosszú lábak tanulmányozásában, ahogy a megfeszülő vádlin végigszáguldott a víz. Innen feljebb vándorolva, a tekintete a látszólag szőrtelen combokra esett, melyek több évnyi kviddicstől voltak izmosak. Csak ezután kezdte lassan, de rubintvörös arccal végig követni a fenék kerek és kemény vonalát. A háttal azonban valami nem volt rendben. Azonnal nem is tudta megmondani, hogy mi, hisz ugyanolyan hófehér és feszes volt, mint lejjebb, de…
Hermione a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a feltörő sikolyt. Ám vagy nem végzett jó munkát, vagy Draco megérzett valamit, mert hirtelen az ajtóban álló lány felé fordult. Egy percig úgy nézett rá, mint aki délibábot lát, ám gyorsan rájött, hogy előtte ez most a valóság, ahogy a párától Hermione hullámos fürtjei kezdtek elképzelhetetlenül göndör csigákba kunkorodni.
Draco nyugodtan zárta el a csapokat, nem kapkodott, hogy eltakarja magát. Bár mire kilépett a zuhany alól, a lány már háttal állt neki.
- Mi történt a hátaddal? – kérdezte Hermione kissé rekedtes hangon. Még jó, hogy nem kellett ebben a percben Draco szemébe néznie. – Fáj még? – kérdezte a lehető legostobább kérdést. „Okos kis Hermione” –verte fejbe gondolatban magát a lány, de most az volt a lényeg, hogy ne kelljen megfordulnia, míg a férfi úgy áll mögötte, ahogy születése napján a világra jött…
Draco teljes lelki nyugalommal tekerte a csípője köré a zöld, D. M. monogramos törölközőt, de erre a kérdésre összerezzent.
- Semmi közöd hozzá – mondta durván, minden szót külön kihangsúlyozva, miközben a lány mellett a szobájába viharzott.
Hermione, elfelejtve, hogy mennyire kevés „ruha” van a férfin, dühösen csörtetett utána.
- Látod? Pont erről beszéltem odalenn! Mit sem tudok rólad, azt is csak szinte másoktól. Hogy adhatnám át magam egy idegennek? – sütött a fájdalom Hermione szeméből, ahogy végre felnézett Dracóra.
A férfi azonban hátat fordított neki és az egész falat betöltő ablakhoz sétált. Nem tudott a szemébe nézni, nem, ha azt el kell neki mondania.
Percekig csak a fahasábok vidám ropogása törte meg a csendet, mielőtt Draco beszélni kezdett. Ahogy egy mély levegőt vett, az egész hátán, nyakán apró remegések futottak végig, de egyébként mozdulatlanságba dermedt. Mintha gondos kezek egy csábítóan élethű antik szobrot helyeztek volna a hatalmas üvegfelület elé, ezzel is csak szépségét hangsúlyozva.
- Amikor apám azon az átkozott éjjelen haza hoppanált anyámmal, én csak döbbenten álltam felettük. Megbénított a látvány… és meg sem hallottam, mit mond… percekbe is beletelt, mire felfogtam szavai jelentését – nézett ki a hó paplanja alá rejtőző kertjére a fiatal férfi.


„- Fogd az ikreket és menjetek! Tudod, hol van a zsupszkulcs. Induljatok, de azonnal, Perselushoz!
- Apám, te nem jössz? Ki tette ezt? Én…
- Voldemort. De már nem élnek soká… nem – vigyorgott maga elé olyan módon, ami bárki másnak azonnali belépőt nyert volna a Szent Mungó elmeosztályára
- Akkor én is veled megyek.
- NEM. Azt teszed, amit mondtam – hangja nem hagyott teret a további ellenkezésnek, melyben a jól ismert felsőbbrendűség csengett. Lucius közben felvette feleségét és felvitte a szobájukba.
- Mégis, hová mész? – követte Draco, kínosan ügyelve, hogy ne nézzen anyjára.
- Van egy klub. Ott szoktunk lazítani – szinte köpte a szavakat a férfi – a jól végzett munka után. A Smaragd Szem… ott lesznek – mormogta magának Lucius és ezzel már el is hoppanált.
Draco szinte habozás nélkül követte. Apja mindig azt tanította neki, hogy a családnál semmi nincs fontosabb. Most nem tilthatja meg, hogy ő is bosszút álljon az anyjáért, a családért.”

- Szerencsénk volt, mert csak néhányan voltak ott – szorultak ökölbe a beszélő férfi kezei. – Ha többen vannak, ma már nem élek. Apám éktelen haragra gerjedt, hogy nem engedelmeskedtem, de akkor már nem tehetett semmit. Nem volt rá idő – hajtotta Draco homlokát a hideg, jégkristályos üvegnek. – Bár azt tettem volna, amit mondott…! Mikor visszaértünk néhány órával később, Bellatrix ott állt a csarnokban a pizsamás Castorral és Polluxszal. Talán túszokat akart, nem tudom. De meglephettük. Azt mondta, hogy megöli az ikreket, ha megmozdulunk… Hogy félt apámtól, az biztos. Abban a pillanatban, ahogy Lucius megrezdült és az ikrek szaladni kezdtek felénk, Bellatrix vaktában kimondta a halálos átkot eltalálva Castort, és elhoppanált.
Lucius akkor kezdett el mindent megátkozni maga körül és az egyik hátba talált. Kicsit olyan, mint Harry sebe, csak ezt mintha egy vadállat szántotta volna végig a hátamba. Öt karom, öt ujj… - nyúlt hátra Draco jobb kezével, megérintve a két évvel ezelőtt kapott heg szélét, amelynek durva vonala oly nagyon kiemelkedett az azt körülvevő szépségből. – Innen már ismered a mesét – hanyatlott vissza a keze a teste mellé.
- Sajnálom – suttogta a lány az ágyon ülve, lábait kezével összekulcsolva a melléhez húzva.
- Mit? Engem, a családom? Nincs rá szükség – fordult a szoba felé a férfi.
Hermione tagadón rázta a fejét. – Azt, hogy nem voltam itt már akkor, hogy nem segíthettem neked…
- Bolond vagy? – szelte át néhány lépésben Draco a köztük lévő távolságot, majd megragadta Hermione mindkét karját. – Bolond vagy? – ismételte – Csak téged is elvesztettelek volna - rázás – ami még most is előfordulhat – rázás – mert az az eszement cafka még mindig szabad! – rogyott végül térdre az ágy előtt. – És ez a hátamon mindig emlékeztetni fog a saját ostobaságomra – nyögte elfúló hangon, miközben kezeit az ölébe ejtette, kerülve az ágyon ülő lány tekintetét.
Hermione szó nélkül előbbre csúszott, egészen az ágy széléig, majd áthajolt Draco feje felett és végig húzta a kezét a hegeken. Öt sor, öt ujj… Ahogy a kezei elérték a vállakat, megismételte ugyanezt a mozdulatsort, csak most a karokon lefelé, hogy aztán megfogja a férfi ölében nyugvó kezeit. Ujjait az övéibe kulcsolta és az ágyra húzta őt.
Látta Draco szemeiben a hitetlen kérdést, de ő már döntött. Így mielőtt Draco bármit is mondhatott volna, Hermione hevesen megcsókolta. Mellét a férfi meztelen mellkasához szorította, és még a felsőjén keresztül is érezte annak egyre gyorsuló szívverését. A nő lassan végigsimította Draco hátát, míg ujjai alatt már a törülköző anyagát érezte a hol selymes- hol sebhelyes bőr helyett, így könnyedén az anyag alá csúsztatta a kezeit. Megoldotta azt, miközben az ágyon egymás előtt térdeltek és már csak kettejük egymáshoz érő csípője és medencéje tartotta helyben az egyre zavaróbbá váló darabot.
Ahogy Draco megérezte magán a kutató és simogató kezeket, az arcát Hermione hajának lágy selymébe fúrta, mire a nő apró csókokat kezdett helyezni az akaratlanul is felkínált érzékeny bőrre a nyakon. A hatás nem is maradt el, ahogy a szőke szorosan belemarkolt Hermione mellett a takaróba, és ugyanakkor a medencéjét a lányéhoz nyomta, miközben apró, sóhajszerű hangok törtek fel a torkából.
- Asszony, mit teszel velem? – mormolta rekedten Draco, ahogy két kezére támaszkodva elhúzódott annyira, hogy a nő szemébe nézhessen. A férfi arcán Hermione, már eltéveszthetetlenül látta a vágyat tükröződni és tökéletesen érezte annak jelét a hasánál is egyre jobban formálódni.
- Szeretlek – suttogta, bár maga sem tudta, hogy az érzésekre, vagy a testre gondol.
Draco erre nem válaszolt, csak könnyedén lenyomta a lányt a párnák közé és elkezdte lehúzni Hermionéról a felsőt – altestükkel még mindig megtartva a törölközőt – és elkezdte minden porcikáját akkurátusan végigcsókolni. Mikor ajkait a kulcscsontján futtatta végig, Hermionén kéjes borzongás lett úrrá, ami ívben hátra feszítette az egész gerincét és nyakát is.
Szemei azonban rémülten pattantak fel, mikor azok a csodás ajkak már a köldöke alatt jártak. Hirtelen belemarkolt a szőke fürtökbe és megemelte Draco fejét.
- Nem bántalak, sosem tenném. Egy kicsit fájni fog, de az csak egy pillanatig tart és utána… - ezzel sokat ígérő mosoly villant Draco száján. – Mindenért fizetni kell az életben, de van, ami igazán megéri. Csak bízz bennem! – kérte a férfi, miközben ujjait fel- le futtatta a hasán.
Hermione, pedig bízott benne, mert ez volt, amit akart. Dracóra vágyott és arra a melengető érzésre, amelyet mindenki érez, akit szeretnek. Így ujjai elengedték a még mindig nedves fürtöket és rábízta magát Dracóra. Szívét, lelkét, és mindenét átadva neki…

Mire a nap felkelt, a két szerető már többször is megismerte egymás testét, vágyait és mostanra már nyugodtan aludtak egymás karjaiban.
Hermione az ébresztőóra idegesítő pittyegésére ébredt. Ahogy a szokott mozdulattal lecsapott a kis szerkezetre, távolról sem a szokott eredményre jutott. A tompa puffanást követően egy alvástól mély, de a fejére mért ütéstől kevéssé boldog hang felelt.
- Így még sosem kellett kelnem – nyögte a hang – Ennyire rossz volt az éjszaka? De ha ilyesmire vágysz, este szívesen kikötözlek – közölte a lehető legkomolyabb hangon.
Hermione eddig csak magában kuncogott és épp az előző éjszaka forró pillanatai jutottak eszébe, mikor Draco megtette ajánlatát. A nő rémülten nézett a hamisan csillogó szemekbe. És az is elég volt, hogy megnyugodjon, szinte.
- Oké, oké egy könnyebb kérdés – adta meg magát Draco. – Mindjárt itt a karácsony és mi még nem beszéltünk meg semmit – Hermione tekintete valamiért bűnbánóan csúszott le a férfi arcáról a mellkasára, mire Draco az álla alá nyúlt, hogy ismét a szemébe nézhessen. – Mindketten hibáztunk, de ha innen összedolgozunk… - a ki nem mondott szavakat, a lány egy az orrára, homlokára, szájára és nyakára adott puszival mondta el a férfi.
- Szóval, a karácsony? – tért vissza a kevésbé veszélyes vizekre Hermione, tekintve, hogy egy kicsit később már egyáltalán nem tudott volna Dracóra figyelni, ha az folytatja a kis „játékát”.
- Gyerekként a szüleim hatalmas karácsonyi partikat adtak – nyújtózott egyet a szőke, minek eredményeként a csípőjéig csúszott a takaró. – Engem mindig elkápráztatott a sok csillogó dísz, az égbe törő fa és persze, hogy mindenki ajándékokkal a kezében érkezik – engedett meg még egy csibészes mosolyt, tudva, hogy milyen hatással van a feleségére. – Akkoriban az apámnak az üzleti és egyéb kapcsolatai megerősítéséről szólt leginkább a dolog, de maga az ötlet azt hiszem, nem rossz. Mindannyiunkra ránk férne egy szép, szívmelengető este egy kis rongyrázással megfejelve. Persze, csak a gyerekek kedvéért lenne az egész. - Ja, nem is azért mert már egy hatalmas, fényes karácsonyi parti gondolata is gyerekes örömmel töltötte el Draco Malfoy minden gondolatát. Legalábbis nem a komoly, diplomatáét... - Meghívhatnánk a családot, barátokat és néhány munkatársat is? – cirógatta meg a nő arcát.
- Öhm… persze. De ha így folytatod, még karácsonykor sem leszünk kint az ágyból – csapott játékosan az őt simogató férfi karjára, miközben az arcát uraló mosoly lassan egy elhaló sóhajba csapott át.
- Nem is rossz az ötlet – hajolt fölé Draco, egy ragadozót is megszégyenítő elszántsággal és vadász szenvedéllyel a szemében…

Végül már az ebédidő is eltelt, mire Hermione átment a szobájába, hogy felöltözzön.
- Még jó, hogy szombat van – és, hogy Pollux Billéknél aludt, mivel nem akarta, hogy a tűzvonalban legyen, mikor Dracótól számon kér néhány dolgot – suttogta a saját tükörképének a fésülködőasztal előtt ülve, ahogy végig futtatta az ujjait a nyakán sötétlő foltokon. Ám nem is tagadhatta volna, hogy mennyire nyugodt és elégedett ebben a pillanatban. Rámosolygott a saját arcképére, ahogy eszébe jutott Draco nyugodtan alvó alakja, akit alig pár perce hagyott ott.
Úgy érezte, mostantól már nincs, mi árthatna nekik. Innen minden rendben lesz. De akkor hideg remegés futott át a testén, libabőrössé téve az egész karját, mintha épp akkor lépett volna át valaki a sírja felett. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy karjaival fázósan ölelte át magát.