|
5. fejezet
5. Mozi
Nem hiába mondta apám: stramm kiscsaj vagyok, sokat kibírok! Az agresszivitásomat tőle örököltem, a ˝drága, jó lelkemet˝ pedig anyámtól. Szegény, azóta sem tudja, hogy’ elrontott…
- Aú! Megvesztél? – kiáltottam fel, mikor Perselus le akarta venni a kötést. Csakhogy, az a nadrágommal és a pólómmal is össze volt tűzve… Hülye! Nyisd ki a szemed!
- Bocs, ezt nem vettem észre…
- Akkor elárulnád, hogy mit néztél az utcán, mikor megállítottál?
- Az utcalámpa nem adott elég fényt!
- Én is ezt mondanám… - hagytam félbe a mondatot, minek hatására Perselus arcán nagyon - nagyon enyhe pír jelent meg. Most vagy dühös, vagy igazam volt, vagy ˝képtelen feltételezésnek˝ tartja…
- Ha nem akarod, hogy segítsek, akkor én elmegyek. Szia!- indult el sértődötten.
- Jaj, dehogy is! Bocs, tényleg… Gyere vissza!
És megfordult. Ugyan nem jött vissza, de legalább megállt.
- Tudod - szólalt meg nagy sokára-, nekem egy cseppet sem hiányzik a szekálásod.
- Ha megígérem, hogy nem piszkállak ilyesmivel, itt maradsz?- egy kicsit eltöprengett, majd:
- Itt.
- Reméltem is! – mosolyodtam el - Na! Én leszedem a kötést, te meg…
- Kitisztítom a sebet, és eltűntetem – fejezte be helyettem.
- Legalábbis, én így gondoltam.
- Rendben – sóhajtotta, és kinyitotta a gyógyszeres szekrényt.
- A zöld üvegben!- szóltam, mire egy pillanatra hátrafordult a jó öreg ˝nem mondod komolyan!˝ tekintettel.
- Bocs… - hajtottam le a fejem. Nemsokára elővette a zöld üveget, majd egy pirosat is.
- Az mi? - kérdeztem remélve a reménytelenben.
- Sebtisztító! - nézett rám értetlenül. Jaj, ne!
- Óh, az igazán nem szükséges! - próbálkoztam, de nem jött be. Naná! Perselus nem az a fajta, akit csak úgy le lehet beszélni bármiről is!
- Nem aggódsz magad miatt? - kérdezte, és elkezdte letörölni a sebet. Rohadtul csípett, de hát mit lehet tenni? Legalább megpróbálja elterelni a gondolataimat a fájdalomról…
- Nem annyira, mint… - felszisszentem - … mint mások.
- Nyugi… - csitítgatott, majd megkérdezte: - Miért nem szóltál róluk?
- Nem tudtam, hogy…
- De, tudtad. Szóval? – Sóhajtottam. Hát téged nem lehet átverni!
- Nézd, ha miattuk kerültünk volna, később érünk haza, és bajba kerülsz! Így viszont…
- Így viszont te kerültél bajba! Nem hiszem, hogy olyan nagy szörnyűség történt volna, ha mégis kerülünk. Különben is! Mi az, hogy ˝később˝ érünk haza? Így is késő van, nem?
- De nem annyira… - motyogtam magam elé. És persze igaza volt.
- Mindegy! Megtörtént, és most itt vagyunk! Kár rágódni rajta – zárta le a vitát – Kész.
- Akkor, most eltünteted?
- Talán. Bájitallal nem olyan biztos, mint varázsigével, de hátha sikerül…
- Oké…- vettem el a felém nyújtott poharat, és kiittam.
- Fúj! Borzalmas íze van!
- Ez vele jár! – mosolygott Perselus.
- Tapasztalat?
- Többek közt. Miért?
- Mert észrevettem, hogy mindenről tudsz mondani valamit. Amikor felálltunk, azt mondtad, hogy először rossz, de aztán megszokom. Te jártál már így? - kérdeztem rá nyíltan.
- Hogy?- tettetett értetlenséget.
- Tudod, hogy’! Késeltek már meg?
- Utcán? Nem!
- Nem így értem – magyaráztam, majd hozzátettem: - Reggel láttam a kezed, de az nem ugyanaz. Komolyabb sérülést okozott már?
- Mi ez? Kihallgatás? - csattant fel. Tehát igen. Tudtam…
- Nem - válaszoltam egyszerűen, de úgy, hogy tudja: ezzel már meg is válaszolta kérdésem.
- Haza kell mennem - vette célba a hátsó ajtót.
- Rendben – törődtem bele, és kikísértem.
- Szia! - köszönt el, hátra sem nézve.
- Szia… Holnap találkozunk?
- Nem tudom… - válaszolta halkan, azzal távozott.
* * *
Mikorra anya hazaért, én már az ágyban feküdtem. Még szerencse, hogy ma sokáig volt bent, mert ha véletlenül meglátja a sebet, akkor… De nem történt semmi. Reggelig kibírom!- bíztattam magam.- Reggelre eltűnik –ha minden jól megy-, és nem lesz vele több gondom!
Még most is csodálkoztam, hogy ilyen könnyen megúsztam. Komolyan! Akár mélyebbre is mehetett volna az a penge! Mi lett volna akkor? Tuti, nem úsztam volna meg élve! Így is csak épp szerencsém volt! Hogy az a Füge mekkora idióta...- és ezzel a nem túl szép gondolattal merültem el az álmok tengerében.
Későn ébredtem. Még épphogy délelőtt volt. Álmosan lecammogtam, és megpróbáltam kilátni a fejemből. (Az olyanokat, mint mosakodás, fésülködés abszolút kihagytam)
- Szia, kicsim! Jól aludtál? - kezdte az én mindig vidám anyám.
- Jól - dörmögtem.
- Látom… - csóválta meg fejét - Éhes vagy?
- Meglehetősen! –élénkültem fel egy kissé.
- Akkor menj mosakodni, készülődj el, és aztán gyere le! A kedvencedet főztem…
- Csak nem…?
- De bizony!
Erre felpattantam és kirohantam a konyhából. Fel a lépcsőn, be a szobámba és hasra a padlón.
- Átkozott sárkány! - kaptam fel az állatkát, és az ágyamra dobtam. Utána persze megsajnáltam szegényt- teljesen új volt! Akkoriban kezdték gyártani őket, és ő még az elsők közt volt…
Szóval, miután kiengeszteltem - szelídebb példány!-, lekaptam a köntösöm, és vadul öltözködni, mosakodni kezdtem. Jó tíz percet rohangásztam a fürdő és a szobám közt, míg végül úgy döntöttem, készen állok!
- Na, had lássam azt a túrógombócot! - ültem asztalhoz.
Nem tudom, honnan szereztük a receptet, de a mi házunkban különlegességnek számított. Talán Marta nénitől van? Ő utazott sokat…
- Nos? Hogy ízlik? - kérdezte anyám szelíden.
- Hm… Nagyon finom!
- Reméltem is… Szeretnélek kiengesztelni, amiért nem voltam veled már egy jó ideje!
- Ugyan! Nem fontos! Jól elvagyunk mi, Perselusszal!
- Éppen ezért… Nem szeretném, ha vele barátkoznál.
- MI?! Miért? - akadtam ki. Még az evést is abbahagytam.
- Nézd, kicsim! Ő egy Piton! Aranyvérű családból származik, hatalmas öröksége és háza van! Minden tekintetben más, mint te! Mint mi…
- De hát… Ő az egyetlen barátom! Anya, nem akarhatod elvenni tőlem!
- Csak két hónap - vagy még annyi se -, és ott leszel Roxfortban! Ott majd annyi barátod lesz, amennyit csak akarsz! Ott a tieid közt lehetsz!
- De, anya…
- Értsd meg! Ő…
- Nagyon is értem! Te nem hiszed el, hogy ő más! Ő nem olyan! Ő nem lesz Halálfaló!
- Honnan tudod?
- Én megbízom benne -jelentettem ki, és felálltam az asztaltól - Ha te nem, nekem úgy is jó. De én a helyedben örülnék, hogy jóban vagyok vele. Addig legalább nem lesz semmi bajunk…- azzal kimentem a kertbe anyám megilletődött tekintetétől kísérve.
Nem jött utánam, és én örültem ennek. Te ezt nem értheted! Perselus tegnap megmentette az életem! Ha Johnny is ott van, lehet, hogy már nem élnék! Vagy ha nem tisztítja ki a sebet, el is fertőződhetett volna! Ha nem támogat haza, nem kapok gyógyszert – legalábbis nem elég hamar -, és lehet, hogy rosszul sült volna el a dolog!
Akárhogy’ is nézem, Perselus tegnap sokat tett értem… A tegnap történteket már egészen más színben láttam. Elég meleg helyzet volt!
Döntöttem: átmegyek hozzá, és bocsánatot kérek. És ha nem hajlandó szóba állni velem, akkor menjen a fenébe!
És már indultam is. Kicsit izzadt a tenyerem, de nem tágítottam elhatározásom mellől.
Becsöngettem. Vártam. Csöngettem. Vártam. És ezt még vagy hússzor, de nem jött ki senki.
Ekkor kezdtem csak igazán félni. Lehet, hogy mégis elkéstünk tegnap?
Hát, ezen már kár rágódni! Ahogy Perselus mondaná…
* * *
A délutánt a szobámban töltöttem. Egyfajta lázadásként, mivel odakint hétágra sütött a nap, és anya nem szereti, ha valaki ilyenkor bent kuksol. Habár, éppen elég volt az a szóváltás is… És mivel ezzel elintézettnek tekintettem az ügyet, hát mégis kiléptem a fényárba - persze anya tudta nélkül, így hivatalosan tényleg a szobámban töltöttem a délutánt.
De volt dolgom bőven! Mérgesnek lenni anyura, aggódni Perselusért, és izgulni további sorsunkon. Alaphelyzetben csak a ˝további sorsunkért˝ kell aggódni, de a tegnap enyhén szólva mozgalmas volt!
Épp fenn ültem a kőkerítésen, mikor egy bagoly szállt mellém - csőrében egy levéllel.
Izgalom nélkül nyitottam ki, és nem lepődtem meg, mikor Perselus aláírását találtam meg a lap alján.
Az levélben ennyi volt:
Megtaláltam az üzeneted.
Este nyolckor elmennek a szüleim. Gondolom, az anyukád ma is sokáig dolgozik, próbálj meg átjönni!
Perselus
- Hát, ezt is elintéztük! - fordultam a bagoly felé, de az már nem volt ott. Mindegy!
Lepattantam a kerítésről, és bementem. Anya nem volt a konyhában, úgyhogy inkább a lépcső felé vettem az irányt. Felmentem és megálltam anya ajtaja előtt. Halkan bekopogtam rajta, és az szinte azonnal kinyílt.
- Szervusz! Valami baj van? - kérdezte gondoskodón.
- Én… csak… - dadogtam jól ját szva a ˝zavart kislány˝ szerepét.
- Bocsánatot szeretnél kérni? - mosolyodott el. Ismer már…
- Hát… igen.
- Gyere be! - invitált, majd csevegő hangon így szólt: - Apád is ugyanilyen nehezen bánt a szavakkal. Hasonlítasz hozzá, csak te örököltél belőlem is valamit!
- Ezt jó hallani… Figyelj! - váltottam témát - Szeretnék este moziba menni. Megengeded?
- Tudhattam volna, hogy ilyesmire megy ki a játék! - csóválta meg a fejét. Mielőtt folytathatta volna, gyorsan közbeszóltam, kiszámítva a megfelelő időt, a megfelelő hangnemet:
- De arra gondoltam, hogy te is jöhetnél!
- Oh!- lepődött meg terv szerint - És mikor kezdődne a film?
- Nyolckor, vagy talán egy kicsit hamarabb… - próbálkoztam.
- Hát, ha nem jön közbe valami, lehet róla szó… - kezdte, és én elvesztettem minden reményemet - Ó, mégsem! Megígértem Davidnek, hogy rendszerbe szedjük azokat az iratokat!- Éljen!
- Ó, a francba! - mérgelődtem. Tehetséges vagyok! - És ez biztos?
- Sajnálom, kicsim, majd máskor – simította meg arcomat.
- Na jó… De azért én mehetek, ugye?
- Persze…
- Jó, köszi! - öleltem át, majd elhagytam a szobát. Na, ezt is elintéztem!
Gyorsan visszamentem a szobámba, megírtam a választ Perselusnak, és… A francba! Kellene egy bagoly is…
Kicsit eltöprengtem, aztán rájöttem, hogy az előző trükköt most is megcsinálhatom.
Kilopóztam a kertbe, átmásztam a kerítésen, onnan előreosontam, a kukára tűztem a cetlit, majd nagy csörömpöléssel feldöntöttem. Remélem, most is neki kell feltakarítania! Azzal eliszkoltam. Ha az előbb bejött, akkor most is sikerülnie kell!
Nem is csalatkoztam - hamarosan megjött Perselus válasza:
Negyed kilenckor hátul a kertben, a padnál!
Perselus
- Bőbeszédű… - állapítottam meg, aztán elégettem a leveleket. Nem kellenek bizonyítékok!
* * *
Az istenit! - káromkodtam el magam gondolatban. Hogy’ lehetek ilyen hülye? Majdnem elaludtam!
Hát igen. Nyolc óra 10 perc. Ideje elindulni a moziba!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
