|
6. fejezet
6. Szabadon
- Egy perc, és késel! - jegyezte meg bosszantó nyugalommal a hangjában.
- Nagyszerű… - motyogtam szinte oda se figyelve.
- Mi bajod van?
- Semmi. Vagyis… amit a levélben írtam.
- Hadd emlékeztesselek, hogy a leveledben csak annyit írtál, hogy "beszélnünk kell!"
- Tudom, de… A baj az, ami miatt beszélnünk kell.
- Ne húzd az időt!
- Anya nem akarja, hogy veled barátkozzak! - böktem ki nagy nehezen.
- De hát ez teljesen érthető - nézett rám értetlenül.
- Mi?!- totál ledöbbentem. Már ő is kezdi?
- Nézd! Te nem olyan vagy, mint én! Én Piton vagyok! Egy halálfaló fia, egy újabb szolga… Ezzel szemben te?
- Ne gyere te is ezzel a ˝nem olyan, mint én˝ ˝nem olyan, mint ő˝ maszlaggal! Kiborítotok!
- Nem érzed úgy, hogy ez az igazság?
- Nem! - vágtam rá kapásból. Erre csodálkozón felhúzta szemöldökét, és máris elbizonytalanodtam. Lerogytam mellé a padra, és megpróbáltam az észérvekbe kapaszkodni.
- De hát… Te is csak ember vagy! És nem muszáj Halálfalónak lenned! - néztem rá esdeklőn.
- Tudod, hogy ez nem így megy - válaszolta szelíden.
- Igen, tudom… - törődtem bele.
- Gyere - állt fel -, menjünk be!
Felém nyújtotta kezét, amit én készségesen elfogadtam, majd felhúzott a padról, és elindult a bejárat felé. Elszontyolodva követtem. Én vagyok az egyetlen, aki nem így látja a dolgot? Nehogy már!
- Most is alszol - állapította meg.
- Mi?
- Erről beszélek… - mosolyodott el gúnyosan.
- Bocs, de meg kell még emésztenem a hallottakat…
- Felesleges ezzel vesződnöd. Van még rá időd.
- Na ja… - dörmögtem.
- Kérsz teát? Vagy valamit? - váltott témát. Meglepetten kaptam fel a fejem. Ja… Hiszen most ő a házigazda!
- Kösz nem - feleltem, és szétnéztem. Most először igazán. De fura… Tökre másnak képzelnék egy feketemágus lakta házat!
- Mit nézel annyira? - kérdezte még mindig mosolyogva Perselus. Gyorsan elkaptam tekintetem a csillárról, és szégyenkezve kinyögtem egy Bocs-t.
- Mi legyen? - kérdeztem aztán.
- Hogyhogy mi legyen? - kérdezett vissza.
- Hát, hogy mi legyen ezután? Én nem akarom megszakítani veled a kapcsolatot!
- Ez kedves tőled! - gúnyolódott.
- Perselus, én komolyan beszélek! Te vagy az egyetlen barátom, te is tudod!
Nem felelt. Átláthatatlan álarca mögé bújt, s csak egy gúnyos félmosolyt és egy csillogó szempárt láttam magam előtt. Minden pasin ennyire nehéz kiigazodni, vagy csak én fogtam ki a legrosszabbat?
- Ez ellen semmit sem tehetünk - szólt nagy sokára.
- És te, gondolom, nem is akarsz tenni semmit…
- Nem sokat tehetnék - tárta szét a karját.
- Ugyan, menj már! Nem vagyok hülye, lehet velem nyíltan beszélni!
- Akarod, hogy nyíltan beszéljek? Oké, akkor jól figyelj! Soha senkit sem engedhetek a közelembe, mert ha ne adj’ Isten nem felel meg a ˝szülői követelményeknek˝, máris futhat az életéért! Hát hiányzik ez neked? - emelte fel hangját.
- Nézd, én nem félek… - kezdtem bele higgadtan, de közbeszólt:
- Mert felelőtlen és vakmerő vagy! És mindezt a lehető legnegatívabb értelemben!
- Ez szép volt! Köszönöm! Ez legalább nyílt beszéd volt! Mondd azt, hogy nem akarsz többet látni, és már itt sem vagyok!
- Jaj, ne drámázz!
- Már ne is haragudj, de ez a dolog nem rajtam múlik.- váltottam át halk üzemmódba.
- De nem is rajtam - felelte ugyanúgy.
- Akkor?
- Egyelőre minden marad a régiben, és aztán majd kitaláljuk, mi legyen. Így megfelel?
- Rendben. De…
- Nincs semmi de! Majd lesz valahogy.
- Oké… - válaszoltam, és nagyon reméltem, hogy nem lesz ebből baj. De legfőképpen azt reméltem, hogy Perselus tudja, mit csinál! Mert, hogy készül valamire, az biztos…
- Tehát? - kérdeztem inkább.
- Mi van?
- Nincs itthon se az én anyám, se a te szüleid.
- Vagyis?
- Vagyis most bármit megtehetünk! - mondtam, és gonoszul elmosolyodtam.
- Idáig értem… - nézett rám nagy komolyan.
- Nem érzed úgy, hogy ki kéne használni az alkalmat?
- Öhm… Nem!
- Ne már! Tényleg nem szeretnél meglógni a tudtuk nélkül?
- Ugyan minek? Mi olyan jó abban?
- Hogyhogy mi? Az, hogy titokban tartjuk; hogy nem ellenőriz senki; hogy nem vagyunk másokra utalva!
- Nehogy szabadságharcot indíts!
- Nagyon vicces! De ha nem akarsz velem jönni, akkor megyek egyedül!- azzal sértődötten felhúztam az orrom és elindultam az ajtó felé.
- Most azt várod, hogy megállítsalak, igaz?
- Őszintén? - fordultam ismét hozzá - Igen.
- Remek! És mi van, ha hagyom, hogy elmenj? - kekeckedett.
- Mondom, akkor elmegyek - egyedül! Elvégre, engem elengedtek moziba… - és már léptem volna ki az ajtón.
- És megint megkéselteted magad? - szólt vissza az ajtóból. Megfordultam.
- Ha megvédesz, nem! - mosolyodtam el gúnyosan. Te jó ég! Már tanulok is tőle?
- Ne számíts rám! Nem leszek mindig ott - válaszolta még mindig nyugodtan.
Vagyis, lefordítva: amíg nem történik változás, barátok maradunk, sőt, még el is kísér, de nem tart ez örökké, tehát vigyázzak, mit csinálok, mert minden perc drága! - legalábbis én így képzeltem.
- Akkor jössz?
- Mi mást tehetnék?
Erre csak egy mosoly volt a válaszom. Semmit, mert én úgyse hagynám! Milyen kis gonosz tudok lenni néha…
* * *
Az első gondolatom az volt, hogy rászedem Perselust, és tényleg a mozi irányába megyek, de aztán meggondoltam magam. Hiányzik egy újabb égetés, ami után úgyis én kerülök ki vesztesen? Pedig milyen jó móka lett volna…
- Szerintem ezúttal kerüljük el a parkot –szólalt meg váratlanul.
- Magam is így gondoltam… - bár konkrét ötletem még nincs. És akkor megint jön a kérdés: merre menjünk? Ha már sikerült Perselust elrángatni, legalább használjuk ki a lehetőségeket!
- Jó, a következő a tervem: elindulunk a játékterembe, és ha netalántán összefutnánk Seanékkal, akkor spuri vissza! Mit szólsz?
- Nem nagy terv, szerintem ezt ott helyben is ki tudtad volna találni - húzta el a száját.
Látszott, mennyire nem akar lelépni otthonról… De hát, ez a nagyfokú kötelességtudat!
- Hát, ha van jobb ötleted… - hagytam függőben a mondatot.
Persze, a vége az lett, hogy Perselus néma beletörődéssel követett, egészen a játékteremig.
- Na ne! Miért pont ma? - kérdeztem elkeseredetten. No igen... A játékterem tatarozás miatt mától egy hétig zárva... Hogy a fene esne belé!
- Ezt hívják pechnek... – mosolygott Perselus gúnyosan. Azt várod, hogy most visszafordulunk? Akkor ezt megszívtad...
- Mit vigyorogsz? Nincs még vége a napnak! Még csak kilenc lesz... – mosolyodtam el én is gonoszan.
- Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte némi unalommal a hangjában.
- Azt hiszem, elmegyek a moziba... – vetettem oda lazán.
- Akkor jó szórakozást! - azzal megfordul, és elindult visszafelé.
- Hé, és ha megkéselnek? - dobtam be merészen. Megállt, és rámnézett.
- Nem féltelek - vonta meg a vállát, mintha igazat mondana. Elmosolyodtam.
- Elkísérsz? Nem filmet akarok nézni, csak azt, hogy mik mentek ma. Anya meg fogja kérdezni, mit néztem és hogy milyen volt...
- Legyen. De aztán menjünk haza! - ˝fenyegetett meg˝.
* * *
A mozi előtt várt rám, míg én bent próbáltam kikönyörögni egy aktuális programújságot attól a fogatlan némbertől... Pedig az a másik olyan kedves! Miért nem ő van itt? Ez nem az én napom...
- Na? - kérdezte Perselus, egy jó félóra múlva, mikor is kiléptem a házisárkány felségterületéről.
- Áh, simán megszereztem! - legyintettem fellengzősen.
- És ilyen rövid ideig tartott?
- Ha-ha-ha! - zártam le a vitát, majd témát váltottam.- Van kedved meginni velem valamit? - kérdeztem.
- Arról volt szó, hogy...
- Igen, tudom! De egy kis üdítő belefér!
- Hova akarsz megint elcipelni?- kérdezte elgyötörten.
- Nyugi, csak egy éjjel-nappaliba.
Megadóan megrázta fejét, mire egy kicsit megszántam. Nem lehet könnyű elviselni engem! De aztán elhessegettem a gondolatot, és ismét felvillantottam elmaradhatatlan mosolyom.
- Na, ne légy ilyen morcos! Tök ártatlan dologról van szó! Egyszerűen csak szomjas vagyok! Ennyi, hidd el! - győzködtem. De nem válaszolt.
Így hát csendes egyetértésben indultunk el Dennis Vegyesboltjába.
Nem tagadom, kicsit zavart Perselus némasága, de nem tudtam, rákérdezzek - e? Végleg megrendült volna irántam való bizalma?
- Itt vagyunk. Bejössz, vagy megvársz kint?
- Várok - választott azonnal. Megvontam vállam - végül is, mindegy!
Beléptem a boltba, és köszönés nélkül célba vettem a hűtőt. Lézengett bent egy-két ember, de ők is nyilván csak a munkaidő jóvoltából tértek be ilyen későn...
Kinyitottam a hűtő ajtaját, és elvettem két üveg valamit. Meg se néztem igazán, mi az, csak arra figyeltem, hogy tényleg üdítő legyen.
Elbattyogtam a pulthoz, türelmesen kivártam a sorom, fizettem, majd távoztam. Ment, mint a karikacsapás! Csak tudnám, mitől félt annyira Perselus...
- Tessék! - nyújtottam oda neki sajátját.
- Már megint rám költötted a pénzed? - kérdezte szemrehányóan.
- Baj? Ha akarod, vissza is vihetem! - fortyantam fel.
- Nem így értettem... És, köszönöm.
- Szívesen! - vigyorogtam rá. Így már mindjárt más!
Leültünk a bolt elé a padka szélére, és lassan kortyolgatva mérgeztük magunkat a cukros löttyel.
Kezdtem magam egész jól érezni. Lágy nyári szellő söpört végig a csaknem kihalt utcán, magával sodorva egy kevés papírszemetet és borúlátásomat.
Az utcát néztem, az előttünk elhajtó autókat, a fák sötét lombját, a kigyúlt utcalámpák pisla fényeit... Teljesen megnyugtatott ez a mindennapos idill! Illetve, nem egészen mindennapos, hisz most nem vagyok egyedül. Most itt ül velem Perselus, akit - tán az ég küldte -, de megkedveltem. És furcsamód, ő sem fordított azonnal hátat nekem!
Elmosolyodtam. Dehogynem fordított hátat! Hisz’ pont így ismertem meg!
Szabadon szárnyaltak gondolataim, nem volt semmire sem gondom. Nem tudom, Perselusban mi játszódott le ez idő alatt, de én határtalanul boldognak és szabadnak éreztem magam!
Kiittam italom maradékát, felálltam és kidobtam az üveget. Perselus összerezzent, mikor megszólítottam - fel se tűnt neki, hogy elmozdultam mellőle! Szép kis testőr az ilyen! - háborogtam magamban, persze csak hülyeségből.
- Mehetünk? - kérdeztem. Felállt, egy húzásra magába döntötte saját üdítőjét, és – követve példamutató magatartásomat - megcélozta a szemetest.
- Mehetünk - jelentette ki.
Lassan sétálgatva elindultunk hazafelé. Fáradtnak éreztem magam, pedig ma nem történt semmi sem.
* * *
Gondolataimba mélyedve lépkedtem Perselus mellett. Ugyanazt a semmitmondó arckifejezését öltötte magára, amit oly’ szívesen szokott. Nem lehetett leolvasni róla, mire gondol éppen - ez eddig még rendben is volna, na de hogy a szemében se lássak semmit! Totál felháborított, hogy nem láttam át rajta. Ő volt az első, akivel kapcsolatosan teljesen tanácstalan voltam.
Elmélkedésemet egy hatalmas dörgés zavarta meg. Felnéztem: az eget egy villám hasította ketté. Aztán jöttek az esőcseppek. Először csak egy, kettő, de aztán hirtelen nyakunkba szakadt a világ!
Őrültként rohantunk a legközelebbi buszmegálló felé, hogy legyen valami a fejünk fölött, míg eláll az eső.
Persze, mire odaértünk már így is csurom vizesek lettünk, de azért gyorsan a tető alá álltunk. Nem sokat ért az egész, ha figyelembe vettük átázott gönceinket, de hát... Az ember mindig bízik a szerencséjében!
Ami, speciel, ez alkalommal cserbenhagyott. Az eső nem hogy elállni nem akart, de – csak a mi kedvünkért - még hevesebben kezdett zuhogni.
- Nagyszerű! Így is egy merő víz vagyok, de ha még neki is vágunk... - dohogtam, és megpróbáltam menteni a menthetőt: kicsavartam a hajam, és a ruhám, már amennyire ez lehetséges volt.
- Hogy’ érted azt, hogy ha ˝nekivágunk˝ ? Részemről teljesen kizárt, hogy ebbe én kimenjek! - kötötte az ebet a karóhoz Perselus.
- Nézd! - kezdtem magyarázni, de ekkor az ég ismét rázendített. Vártam egy kicsit, majd mikor lecsillapodott, így folytattam: - Szóval! Két választásunk van: vagy elindulunk, hogy még a szüleink előtt hazaérjünk - és ebbe még a törülközés is belefér! - vagy itt maradunk a vihar végéig - de azt nem garantálhatom, hogy hamar lesz!
- Várjunk egy kicsit, hátha elvonul! - vetette fel, de nem tudtam egyetérteni vele.
- Te sem hiszed ezt el, ugye? Fix, hogy még vagy egy óráig zuhogni fog! És akkor még keveset mondtam! - és persze ebbe is beletörődött.
Ily módon felbátorítva indultunk neki, hogy szembenézzünk rémálmaink vizes netovábbjával.
* * *
Mondanom sem kell: nem úsztuk meg szárazon. Illetve, ez evidens, de még el sem indultunk, mikor a természet gondolt egyet, és még egyet csavart az eseményeken: úgy szakadt - ráadásul függőlegesen! -, hogy egy méternél előbbre abszolút nem láttam. Az egész utca szürke volt, és csak a lámpák halvány fényei nyújtottak némi támpontot. Hát, váratlanul ért ez a kis vihar!
Hogy őszinte legyek, még Perselust sem láttam, csak sejteni véltem magam mellett.
Lassacskán kezdett alábbhagyni a hirtelen jött pokol, és mi végre egymásra nézhettünk! No, nem mintha ez lett volna minden vágyunk, egyszerűen csak kipróbáltuk, hogy látunk-e még.
- Megvagy? - kérdeztem, miután elcsitult a vihar.
- Meg - jött a tömör felelet.
- Mindjárt ott vagyunk! - lihegtem, és lelassítottam lépteim. Naná, hogy épp a saroknál kellett elállnia ennek a nyamvadt esőnek! Ennyi erővel maradhattunk volna a buszmegállóban is! De nem akaródzott bevallani Perselusnak, hogy igaza volt...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
