|
7. fejezet
7. Jószomszédi viszony
Persze előbb hozzánk mentünk, nehogy Perselus bajba kerüljön.
- Tessék! Száraz és puha - nyújtottam felé egy törülközőt.
- Kösz... - vette át, majd mindketten alapos szárítkozásba kezdtünk.
- Mi legyen a holnapi program? - kérdeztem közben.
- Legyen holnapi program? - nézett nagyot - Nem volt elég mozgalmas ez az utóbbi két nap?
- Nem kell rögtön rosszra gondolni! - válaszoltam. És ezúttal őszinte voltam.
- Gondolod, hogy jó ötlet bármit is tenni? - kérdezte egy rövid sóhaj után.
- Én személy szerint nem akarom unatkozással tölteni a nyarat - jelentettem ki.
- De ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül galibát is kell okoznod!- figyelmeztetett Perselus.
- Tudom. Éppen ezért kérdeztelek meg téged, hogy mi legyen holnap! - vezettem rá a lényegre.
- Tehát, ha én most ajánlok valamit, akkor azt is fogjuk csinálni?- vágott bele merészen.
- Feltehetőleg... - bólintottam tétován. Ugye most nem akar megszívatni?
Perselus sunyin elmosolyodott. Kezdtem megijedni!
* * *
Másnap kómásan ébredtem. Ahogy felültem, simán lefejeltem az asztal sarkát.
- Aú! Hogy az a szétrohadt, szúrágta...
- Mi van? - nézett fel álmosan Perselus. Ez meg mit keres itt? És én hol is vagyok pontosan?
A padlón. Eddig világos, de azon belül?
- Te meg hogy’ kerülsz ide? - kérdeztem nem túl udvariasan. Összeráncolta szemöldökét, és megdörzsölte a szemét.
- Asszem... - kezdte volna, de egy ásítás közbeszólt - Ha minden igaz, itt aludtam. Asszem... - ásított még egyet.
- Igen? - most, hogy alaposabban körbenéztem, rájöttem, hogy a nappaliban ülök a földön - Mit is csináltunk utoljára?
- Öhm...
- Értem. Azon kívül?
Megdörzsölte tarkóját. Arra még emlékszem, hogy röhögtem valami hülyeségen, de hogy aztán mi történt...
- Az utolsó, amire emlékszem, hogy hulla fáradt voltam, és te a kanapén aludtál.
- Felkelthettél volna! - szóltam kissé szemrehányóan.
- Hogyan, ha én is elaludtam? - támadt vissza.
- Mindegy... Eszünk? - váltottam témát.
Reggeli után felvánszorogtam a szobámba, és megpróbáltam emberi külsőt kölcsönözni magamnak. Perselus odalent várt rám. Anya sehol, Perselus szüleiről semmi hír... Hol voltak ezek tegnap?
- Te, hova is mentek a szüleid tegnap? - kérdeztem leérve a lépcsőn.
- Nem tudom - felelte őszintén. Vagy megjátszott őszinteséggel, a fene se tudja. Tegnap eléggé elbizonytalanodtam őt illetően!
- Hm... Engem igazán zavar, hogy nem verték fel a környéket utánad kutatva - vallottam meg.
- Mi?
- Nem az lenne a leglogikusabb, hogy amikor hazajönnek, ezerrel elkezdenek keresni?
- Az lenne logikus - válaszolta higgadtan.
- De?
- Nincs de.
- De hát akkor... Hol vannak?
- Nyilván otthon - mondta, és már igazán kezdett zavarni mérhetetlen nyugalma.
- Nem értem... - ráncoltam homlokom.
- Valamit be kell vallanom... Tegnap... ˝Megkért˝ valamire.
- Ki? Apád? - kérdeztem gyanakodva.
- Nevezd, ahogy akarod... - dörmögte, de aztán egy sóhajt követően mégis válaszolt: - Igen, ő.
- És mi volt a feladatod? - itt összeesküvés van készülőben, úgy látom...
- Megfigyelés, bizalomba-férkőzés... Csupa olyasmi, mint a muglik titkos ügynökeinek - ezúttal nem mosolyogtam a poénon.
- Micsoda? - kérdeztem elhalón.
- Sajnálom, hogy nem szóltam, de... Tegnap nemigen lehetett téged meggyőzni bármiről is!
Nem szóltam semmit. Türelmesen várta válaszom, én pedig tudtam jól, hogy addig áll itt, amíg ki nem nyögök valamit.
- Szóval, valószínűleg ezért nem keresnek ma - tette hozzá, mintegy bíztatva engem, hogy mondjam ki, amire gondolok.
- Miért nem tetted meg, amivel megbízott? - kérdeztem. Perselus tegnap mindent csinált, csak a bizalmamba nem férkőzött! Meg hogy megfigyeljen... Röhögnöm kell!
- Nem érte meg - felelte egyszerűen.
Nem válaszoltam. Lehet, hogy ebből még botrány lesz! Hacsak nem játssza meg magát Anon előtt is ugyanolyan jól, mint előttem!
- Köszönöm - mosolyogtam rá végül. Az ő szája is megrezdült, és láthatóan nagy kő esett le a szívéről.
- Tehát? Mi legyen ma? Olvassunk, vagy nézzük, ahogy nő a fű? - kérdeztem kihívóan.
- Nem egészen erre gondoltam. Először is visszamegyek, és adok némi életjelet magamról, aztán... Még kigondolom - rándította meg vállát. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem azt mondta: hazamegy, hanem hogy vissza! Kicsit megsajnáltam, ami azt illeti...
- Oké... - azzal kikísértem. Remélem, ezúttal is megússza!
* * *
Kimentem a kertbe, és leültem a fa alá. De azt még mindig nem tudom, hogy merre van anyu! Jó, nyilván dolgozik, de... hazajött egyáltalán?És ha hazajött, miért nem ébresztett fel minket?- ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, míg meg nem untam, és fel nem másztam a fára. Ezt is apától örököltem! Irdatlan rossz gyerek volt kiskorában!
Odafent aztán a magaslati levegő kitisztította a fejem, és elfeledtem minden gondom. Egy ideig semmire sem gondoltam, de aztán valahogy eszembejutott Roxfort. Vajon tényleg olyan óriási és szép, mint amilyennek anyáék mesélték? Hú.. annyira várom már! Kíváncsi vagyok, melyik házba kerülök!
Igazság szerint leges-legbelül úgy éreztem, a Mardekár lesz az én házam, de először mindenki izgatottan találgat, akkor is, ha már megpecsételődött a sorsa. Engem is érdekelt, hogy’ zajlik a beosztási ceremónia, és szívesen vizsgáltam végig tulajdonságaim, hogy kikövetkeztessem, melyik házba is jutok.
Persze mindig más jött ki! Egyszer harcos amazon voltam, aki mindenkivel bátran szembeszáll; máskor évfolyamelső, prefektus és a ˝legkiemelkedőbb tanuló az utóbbi tíz évben˝. Szóval, mindig más. De hát, ki tudná eldönteni magáról, milyen is valójában?
Hát, én se’ tudtam...
De továbbléptem a gondolatban: vajon Perselusszal mi lesz? Egyértelmű, hogy mardekáros lesz! De vajon ez a barátságunk közé áll-e majd? Eltöprengtem ezen egy ideig, de végül hanyagoltam a témát. Tök király lesz együtt menni Roxfortba! Legalább lesz, akit már ismerek! Meg egyébként is: állandóan lesz közös témánk, nem az lesz, hogy csak ülünk és egy mukkot se tudunk kinyögni! Tök király lesz...
* * *
Láttam Perselust kilépni a házból, de nem szóltam oda neki. Kíváncsi voltam, vajon megtalál-e? És persze észrevett amint elhagyta a kerítésüket.
- Ezen már meg se lepődöm - csóválta meg fejét, és megvárta, míg lemászok.
- Próbáltad már valaha? - érdeklődtem barátian.
- Nem vágyom rá...
- Na jó, térjünk a tárgyra! Mi volt odaát? - váltottam fecsegésről információszerzésre.
- Hát, nem sok - rántotta meg vállát.
- Apád otthon volt?
- Nem.
- És anyukád... nem kérdezett semmit?
- Csak amit feltétlenül meg kellett tudnia.
- Vagyis?
- Hol jártam, mettől meddig, mit csináltam, miért nem szóltam haza... Ilyenek.
- Nem értem. Apád neki nem szólt? - vontam fel szemöldököm.
- Már miért szólt volna? Meg van győződve róla, hogy az ˝asszonynépben nem lehet megbízni!˝
- Aha... Érdekes felfogás! - morogtam, mire Perselus arcán megjelent szokásos, bosszantó mosolya.
- Most meg mi olyan vicces?
- Te.- felelte egyszerűen.
- Oh, és megtudhatnám, miért?
- Túl sokat kérdezel a semmiért. De szerintem lépjünk tovább! Ki kell találnunk, mi legyen a hivatalos verzió a tegnap estéről!
- Mi lenne? Elmentünk sétálni, elkapott az eső és te elaludtál, míg én a konyhában próbáltam vizet forralni! Vágtam rá kapásból.
- Nem rossz, de ebbe is bele lehet kötni... - gondolkodott el.
- Tudsz jobbat?
- Egyelőre nem.
- Akkor maradjunk ennél a változatnál! És akkor most jöhet a második napirendi pont: hova menjünk ma?
- Szerintem maradjunk itthon - válaszolta higgadtan. Kicsit megijedtem, hogy ezt ő most komolyan is gondolja, de aztán leesett, hogy készül valamire. Elvégre, tegnap az a sunyi mosoly másról árulkodott!
- És mit tervezel ˝itthonra˝?
- Nem akarsz átjönni hozzánk? - kérdezte felvillantva ˝legelbűvölőbb˝ mosolyát.
- Nocsak! Meghívsz szerény lakotokba? Egy ilyen alkalmat nem hagyhatok ki! - kaptam az alkalmon. Ami persze neki tetszett a legjobban. Most már biztos, hogy készül valamire...
- Most, vagy délután?
- Majd, ha anyám elment.
- Átszólsz?
- Persze - azzal sarkon fordult, és elindult hazafelé.
Kíváncsi vagyok. Vajon mit tervezhet? Tízszer belehalok, mire eljön a délután!
* * *
Ha az ember valamit nagyon vár, gyakran előfordul, hogy nem is úgy történik a dolog, ahogy ő képzelte. Nos, ugyanez esett meg velem is.
Tűkön ültem, alig bírtam kivárni, hogy Perselus átszóljon - de csak nem jött! Már kezdtem azt hinni, hogy átejtett, vagy hogy Anon keresztülhúzta a számításait. Ugyanis szentül meg voltam győződve arról, hogy valami ˝rosszaságon˝ töri a fejét...
De persze, nem volt igazam, ahogy azt Perselus közelében már oly sokszor megtapasztalhattam!
- Na, mit akartál? - kérdeztem megjátszott unalommal.
- Semmi extrát - idézett engem - Egyszerűen csak meg szerettem volna mutatni valamit.
- És mi lenne az? - néztem rá gyanakodva.
- Gyere! - válaszolta, és elindult a lépcső felé.
- Hova megyünk?
- A padlásra! - és eltűnt a lépcsőfordulóban.
Kis habozás után követtem, majd meglepve tapasztaltam, hogy a korlát mellett állva vár. Szorult belé egy kis lovagiasság? Hanyag léptekkel hozzásétáltam, mire szótlanul folytatta útját az egyik ajtó felé.
- Ez a padlásfeljáró. Csak utánad! - hajolt meg színpadiasan.
- Köszönöm! - válaszoltam hasonló stílusban, majd enyhe szorongással beléptem. Lehet, hogy csapda! Nem kéne belesétálnod, bolond leányzó! - maceráltam saját magam - És ha csapda? Akkor majd Perselus kiment!
Hülye vagy? Pont ő terelgetett be ebbe a sötét helyre! - De bizonyára nem saját magától!
Honnan veszed?
- Mi a baj? - kérdezte Perselus komolyan.
- Semmi! - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Akkor miért nem mész fel? - és ekkor kaptam észbe. Amíg saját magammal veszekedtem, észre se vettem, hogy a feljáró előtt ácsorgok. Okos! - korholtam magam, és elindultam felfelé.
Vakító fényesség fogadott odafönt. És persze gatyarohasztó meleg! Ruhám pillanatok alatt hozzám tapadt, de még ez sem tudta elvenni kedvem - a látvány valami csodálatos volt!
- Ez tök király!
- Gondoltam, hogy tetszeni fog! A ˝kedvenc helyed˝ bemutatása után nem volt könnyű valami újjal előrukkolni! - gúnyolódott kedvesen.
- Kösz - mosolyodtam el.
És most jöhet a kérdés: mi olyan csodálatos egy padlásban? Hát majd én megmondom!
Először is az a fény, ami az egészet betöltötte... Mintha maga a mennyország lenne! Aztán ott van az a rengeteg holmi, amit mások csak kacatnak vélnek, ám ennek ellenére sem dobják ki őket, mert mégiscsak emlékek! Teljesen el tud varázsolni egy ilyen hely!
Persze, ez vagyok én. Egy átlagember biztos teljesen hülyének nézne az ilyen hóbortjaim miatt, de nekem ez a hely felért egy földi paradicsommal is!
- Reméltem, hogy hatással lesz rád! - szólalt meg Perselus a hátam mögött.
- Még szép! - vágtam rá - Szabad? - kérdeztem az egyik doboz felé mutatva.
- Nem a miénk! - emelte maga elé védekezően kezét. Tehát igen!
Azzal nekifogtam, hogy feltúrjam az egész hóbelevancot. Először Perselus mozdulatlanul állt, de nyaggatásomra csak odajött hozzám, és törökülésben leült mellém.
- Te nem...
- Nem szokásom mások holmijai közt kutatni!
- De a hallgatózás, bezzeg, a véredben van!
Megcsóválta fejét, majd kényszeredetten belenézett a dobozba.
- Hé!- kiáltott fel meglepetten.
- Mi van? - néztem rá izgatottan, mire kivett egy könyvet.
- Ezek egy máguscsaládé lehettek! Nézd! - mutatta fel a könyvet.
- Ezeregy praktikus bűbáj? Mi lehet ez? - vettem el, és belelapoztam - Hékás, ezek tök jók!
- Találtál valami érdekeset?
- Asszem, igen! Például... Hogyan varázsoljunk pálca nélkül?
- Micsoda? Ezt nem tudják ellenőrizni a minisztériumban?
- Nem tudom, de van itt néhány apróság, amit pálca nélkül is meg lehet oldani, de le van írva, hogy hogyan lehet ugyanazt pálcával megcsinálni!
- Jól hangzik... - gondolkodott el hangosan.
- Ja, például... Van egy levélőrző bűbáj is, meg egy lassító átok... Hű, mik vannak!
- Nem túl sok - nézett bele ő is.
- Nem, ráadásul még kevesebb az, ami érdekelhet is minket!
- Tanuljuk meg őket!
- Mindet?
- Nem, csak azt, ami fontos lehet.
- Jó! Én leírom, hogy hogyan kell pálcával, addig te próbáld ki pálca nélkül!
- Felesleges leírnod, majdnem ugyanúgy kell, csak néhány mozdulat különbözik!
- Nem baj! - álltam fel, és indultam volna a lejáró felé, de Perselus megállított.
- Szerintem, csináljuk nálatok! Nem lenne jó, ha meglátnák az én szüleim...
- Felőlem! - rántottam meg a vállam, majd Perselusszal és a könyvvel elindultunk hozzánk.
* * *
- Nem olyan bonyolult! - kezdte volna magyarázni az egyik bűbájt.
- Neked! - morogtam.
- Ne duzzogj! Meg fogod tanulni!
- Remélem... - azzal újra nekifogott a tanításnak.
Azt hinné az ember, hogy pálca nélkül varázsolni gyerekjáték és roppant jó móka. Csak éppen arra nem gondol, hogy esetleg irtó nehéz! Azt hittem, beleőszülök, mire sikerült megtanulnom egyet a varázslatok közül! Még szerencse, hogy csak egyetlen fejezet szólt a pálca nélküli varázslásról!
- Alapvetően az a baj az emberekkel, hogy azt hiszik, a pálcában van az erő. Pedig ez nem így van! Az csak arra kell, hogy legyen mivel kontrolálni az erőnket!
- Ezt én is tudom. Épp ezért léteznek a mágusiskolák is, satöbbi... De attól még nem kerültem közelebb a bűbájok elsajátításához!
- Ne mérgelődj, sikerülni fog! Idő kérdése az egész.
- Na jó! - sóhajtottam - Akkor holnap!
- Rendben, szia!- köszönt el, majd távozott.
Másnap tényleg sikerült megértenem a varázslat lényegét, és estére használni is tudtam. Ezek után egyre többet kezdtünk el tanulni, és nem álltunk meg annál a fejezetnél! Megbeszéltük, hogy a suliban tovább fejlesztjük magunkat, és mi leszünk az évfolyam legjobbjai!
Na persze! Arra azért még várni kell!
De tagadhatatlanul csábító volt a gondolat...
Egy ideig nem szóltak bele a szülők sem a játszadozásunkba, de sajnos ez sem tartott örökké!
Mint utóbb kiderült, anya akkor este hazajött, és észre is vett minket, de ˝nem volt szíve˝ felébreszteni egyikünket sem, így aludni tért. Az utána következő napokban gyanúsan kedves volt Perselusszal, és igyekezett elkerülni minket. Nem értettem, de két hét múlva fény derült az igazságra!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
