|
12. fejezet
12. Iskolakezdési akció
Marta távozása után minden más lett. Illetve, nem minden, de attól még pocsék volt. Anyának is, meg nekem is ugyanolyan rossz hangulatunk volt. Mintha hiányozna valami az életünkből!
Ahogy Marta mondta - kis ferdítéssel -, már csak három hét volt Roxfortig. Az izgalom, mely először elfogott, most valahogy nem akart előbújni, pedig fix, hogy jobban jártam volna!
Szóval, a szülinapomat követő reggelen álmosan ébredtem, a megszokotthoz képest korán. Lehetett vagy 8 óra!
- Anya! - szóltam be a konyhába.
Odabent nem volt senki, csak a szokásos üzenet hevert az asztalon. Anya dolgozik, kaja a hűtőben, legyek jó, satöbbi. Nagyszerű! Mit csináljak én itthon egyedül?
Ám ekkor eszembe jutott valami! Illetve... valaki!
Felmentem a szobámba, felöltöztem - meg elintéztem az ilyenkor szükséges tennivalókat -, majd a kalitka felé fordultam. Ja, igen! Tegnap elküldtem Noxot... De miért nem ért még vissza? Lehet, hogy elkapta valaki? Rossz ötlet volt elküldeni? - tépődtem magamban. Mi a fenét csináljak?
Nem tudtam, mi tévő legyek, ezért egy ideig csak ültem az ágyam szélén. Ám mivel ez sem vezetett megoldáshoz, felpattantam, és megint elkezdtem járkálni. Pótcselekvés. Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok, vagy ha netalántán erősen agyalok valamin.
De ez sem segített. Már nagyon aggódtam Noxért! Ekkora kerülőt nem tehetett! Elhatároztam, hogy megkeresem. Tudom-tudom! Szobafogság! De amiről anya nem tud, az nem is fáj neki! - nyugtatgattam magamat, és teljes pompámban – azaz még fésülködtem is! - kiléptem a házból, ezúttal a főbejáratot használva.
Ahogy Perselusék háza közelébe értem, elfogott valamiféle jeges borzongás: félelem! Na ne! Marta néniék megfertőztek! De csak nem akaródzott közelebb menni. Lehet, hogy Anon otthon van. Vagy nincs, de Perselus sem! Vagy nincs is itt Nox, mert elment vadászni, és nem akart hazajönni! Előfordult már, hogy napokra kimaradt!
És ennyiben is hagytam a dolgot. Nem leszek így griffendéles! - csóváltam meg fejem, majd visszavonultam a házba.
Miféle elfoglaltságot találhat egy lány, ha egyedül hagyják egy nagy, otthonos házban, ahol még gyerekszoba is van?
Hát biztos nem olyat, mint amilyet én választottam! Egész délelőtt a seprűmmel voltam elfoglalva, és egyre csak bújtam a különböző szaklapokat, amiket régebben járattam. Már majdnem magam is szakértővé váltam, a lapokból már mindent kívülről tudtam, mikor is rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább!
Már nagyon aggasztott Nox eltűnése, mert valami azt súgta, ez más, mint a többi!
Olyan szinten bosszantott a tehetetlenség, hogy már majdnem megint nekivágtam, hogy ha kell, akár nyers erővel is visszaszerezzem a baglyom!
Persze, megint pont jókor történik meg a csoda:
- Na végre! - szóltam szemrehányóan, de nagy kő esett le a szívemről - Hol jártál idáig? Tudod, hogy aggódtam?!
Ere válaszul csak tompán – de bűnbánóan! - huhogott egyet. Ekkor vettem észre a csőrében tartott levelet. Tehát Perselus válaszolt. Klassz!
Elvettem tőle a borítékot, feltörtem a varázst, kivettem a pergament és olvasni kezdtem.
Láttalak az ablakból, bocs, hogy nem engedtem vissza a baglyod, de amíg itthon volt, nem mertem megkockáztatni.
- Még, hogy nem merte!
Kösz, hogy annyi mindent írtál, nem baj, hogy elfelejtettél! Így legalább nem lesz gond a szülőkkel.
- Neked nem baj! De én irtóra szégyellem magam! - mordultam fel megint.
Azt hiszem, jobb, ha nem játszunk tovább a tűzzel. Roxfortig ˝tegyünk némasági fogadalmat!˝ Vagyis, ne írj, ne keress! Majd a pályaudvaron vagy a vonaton találkozunk! Addig is vigyázz a hülyeségekkel!
Perselus
- Milyen kedves! Vigyázzak a hülyeségekkel? De hát milyen hülyeséget követhetnék én el a szobafogság ideje alatt?- Mondjuk átmenni Pitonékhoz egy bagolyért?
Megrántottam a vállam. Mindegy! Az indulásig kibírom a jó kislány szerepét!
Azzal elraktam a levelet, és eldőltem az ágyon. Hm... Unatkozom! Ki kéne találni valamit! De nem jutott eszembe semmi.
Végül ott kötöttem ki, hogy a fenevados könyvemet bújtam. Érdekes és nehéz olvasmány volt. De hősiesen túltettem magam rajta!
Aztán, mire észrevettem magam, már este volt, és anya megjött.
- Szia anya! - köszöntöttem jól nevelten.
- Szervusz, kicsim - mosolygott rám fáradtan.
- Miért nem hosszabbítottad meg a szabidat?
- Áh, most minden embere szükség van a minisztériumban - legyintet.
- Aha. Kérsz egy kis kávét? Vagy eszel valamit?
- Mi ez a nagyfokú segítőkészség? - nézett nagyot.
- Csak jókedvem van - rántottam meg a vállam.
- Aha. Tegyük fel, hogy elhiszem. Akkor, hoznál egy csésze kávét? - szemtelenkedett. Nocsak! Marta néni jó hatással volt rá!
Bevittem neki a nappaliba a kért löttyöt, majd melléheveredtem a kanapéra.
- Te, anya! Mikor megyünk az Abszol útra bevásárolni?
- Holnap - ásította - Holnap délelőtt. De nem tudom, miért vagy így bezsongva, nemrég jártál ott!
- Igen, de nagyon szeretem azt a helyet!
- Hát, nem tudom, mi olyan izgalmas benne...
De a témát nem nagyon folytattuk. Anya korán lefeküdt, hogy kialudja magát holnapra, én meg bámultam a plafont olyan hajnali háromig, mikor is sikerült végre elaludnom.
* * *
- Na, ébredj már! Mindjárt indulunk!
- Mi? Hova? Ne már! Alig aludtam! - nyavalyogtam félálomban, és a fejemre húztam a párnát.
De anyát sem lehet olyan könnyen levakarni! Lehúzta rólam a takarót, és kinyitotta az ablakot, minek hatására a friss reggel zsibbasztó zsivaja teljesen betöltötte a szobámat. Madarak, autók, munkába igyekvők beszélgetése... És persze Nox, aki nem akart megmaradni a kalitkájában!
- Na, jó! Meggyőztél! - másztam ki, és gépiesen mosakodni kezdtem.
Mikor visszaértem a szobámba, eltátottam a számat! Végre! Végre nem piros!Hála az égnek!
- Anya! Mikro vetted ezt a talárt? Nagyon köszi! A zöld a kedvenc színem!
- Akkor öltözz végre fel! - kiáltott vissza anya, és hallottam, ahogy lesiet a lépcsőn. Gyorsan magamra kaptam a talárt, majd követtem.
- Gyere! Egyél egy falatot, aztán indulás!
Megreggeliztünk, majd a kandalló elé álltunk, és anya levette a virágcserepet a párkányról.
- Na! Most te mész előre, én meg vigyázok, hogy minden rendben menjen! - szólt, és felém nyújtotta a cserepet. Belemarkoltam a porba, majd beszórtam egy keveset a kandallóba. Fellobbantak a már jól ismert zöld lángok, és én beléptem.
- Az Abszol útra! - mondtam ki jól érthetően.
Korom, hamu, porfelhő, és aztán a végállomás: az Abszol út.
Gyorsan félreálltam az útból, és leporoltam magam, mire anya is megjelent az enyém melletti kandallóban. Négy ilyen közkandalló volt, kettő az érkezésnek, és kettő a távozásnak.
- Minden rendben? - kérdezte anya.
- Minden. Hova megyünk először? A Gringottsba?
- Nem, oda felesleges. Hoztam magammal elég pénzt.
Anya, ugye, a minisztériumban dolgozott, de nem keresett túl sokat. Ahhoz azonban éppen eleget, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben. Habár gazdagok nem voltunk, de jól éltünk.
- Akkor, mi lesz az első állomás?
- Szerintem előbb a legfontosabbat intézzük el!
- A varázspálcát! - mondtuk ki egyszerre. Tudtam! Király!
Mindig is kíváncsi voltam, milyen pálca való nekem. Azt tudtam Ollivandertől, hogy a pálca válassza a varázslót, és nagyon érdekelt, miért választ majd engem a pálcám...
Ollivander üzlete nagyon kopott, de én mindig is szerettem. Ahogy beléptünk, meghallottam a csengettyűt. Ollivander ezúttal nem hátul tartózkodott, hanem az egyik polcról erőlködött le egy dobozt egy rozoga széken állva. Volt előttünk valaki, így odébb húzódtunk, hogy kivárjuk a sorunkat.
- Jó napot! - köszönt anya.
- Jó napot! - köszöntem én is. Ollivander felnézett, és viszonozta köszöntésünket, de a gyerek és az anyja mintha észre se vettek volna minket. Pökhendi ficsúrok!
- Nos, akkor próbálja meg ezt, Parkinson úr! - mondta Ollivander, és odanyújtotta a gyereknek a pálcát, amit a dobozból vett ki - Tizenkét hüvelyk, tiszafa, egyszarvúszőrrel.
Az a bizonyos Parkinson intett egyet a pálcával, mire abból ezüstös szálak hullottak alá.
- Nagyszerű! Gratulálok! Akkor csomagolhatom? - kérdezte, bár ez felesleges volt, már el is tette a dobozba, amire rákerült a barna papírcsomagolás is.
- Viszont látásra, Mr. Ollivander! - nyekeregte az anya, majd felhúzott orral kitessékelte a fiát. Ez utóbbi pálcával a kezében, önelégült képpel sétált ki.
- Jöjjenek, jöjjenek! Örülök, hogy látom, Drawn kisasszony! Nem mintha olyan régen találkoztunk volna... - fordult felém mosolyogva, és nekilátott a méréseknek. Kicsit idegtépő volt már, mindig utáltam várni. De aztán szerencsére ennek is vége lett, és jött az első pálca.
- Nyolc hüvelyk, juhar, egyszarvúszőr. Lengesse meg! - megtettem. És mi lett belőle? Hát, semmi, leginkább. Szomorúan adtam vissza az öregnek, de ő már adta is a következőt - Nem baj, nem baj! Itt van ez! Ébenfa, tíz és fél hüvelyk, főnixtoll - Nem volt jó - Tiszafa, sárkány-szívizomhúr, tizenegy hüvelyk - Szintén - Akkor ezt! Ennek biztosan jónak kell lennie! Mahagóni, tizenegy és fél hüvelyk, főnixtoll. Gyerünk, lengesse meg! - megtettem, mire hirtelen zöld és piros szikrákat kezdett el szórni.
- Csodálatos! - lelkendezett az öreg, és kikapta kezemből a pálcát - Furcsa, nagyon hasonlít az apjáéhoz, bár két egyforma Ollivander pálca nem létezik!
- Köszönöm! - vettem át a becsomagolt pálcát. Anya kifizette a hét galleont, majd elindult az ajtó felé.
- Viszont látásra, Mr. Ollivander!
- Egy pillanat! Elnézést, Mr. Ollivander, de... szeretnék kérdezni valamit.
- Nocsak! Kérdezz bátran!
- Nos, ön egyszer azt mondta, hogy mindig a pálca választja a varázslót - vagy boszorkányt -, de én szeretném megkérdezni, hogy... Mégis mi alapján dönti el a pálca, hogy ki a legalkalmasabb hozzá?- nagyon vigyáztam, hogy ne legyek tiszteletlen vele. Remélem nem sértettem meg valamivel!
- Hm, nos ez egy érdekes kérdés. Valójában biztosan senki sem tudja ezt megmondani. A pálcák megérzik az emberek varázserejét, kiismerik a képességeiket, és így el tudják dönteni, ki a nekik való. Kinek valók ők. Amíg az illető nem fogja meg a pálcát, a pálca nem tudja, hogy hozzá tartozik. De abban a pillanatban, ahogy hozzáér... létrejön a kapcsolat, ami összeköti a varázslót a pálcájával.
- Köszönöm, Ollivander úr!
- Nincs mit! Örülök, hogy érdekel!
- Viszont látásra! - köszöntem el, és anya után mentem. Az öreg még kikísért minket, majd visszabújt pálcái közé. Hm... Vajon Ollivandernek is van pálcája? Nyilván, hisz varázsló. És ő csinálta magának? Vagy nincs is, mert neki mindegyik jó lenne, és ő mindegyikhez jó lenne? Furcsa dolog a varázslat...
- Nos, elégedett vagy?- kérdezte anya jókedvűen.
- Viccelsz? Naná! Végre megkaptam a pálcám, és közelebb jutottam egy rejtély megoldásához is! Ennél jobb már nem is lehetne!
- No, akkor irány a Czikornyai és Patza!
Azzal célba vettük a könyvesboltot, hogy első varázslótankönyveimet is beszerezzük. Nem volt nagy tömeg, mivel még csak augusztus eleje volt, de változatlanul széles választékkal csábítgattak a mennyezetig érő polcok. Sajnos, csak tankönyveket vettünk. A könyvek után következett a talár. Áldottam az eget, amiért úgy döntöttek, hogy az egyentalár színe fekete legyen! Bele is haltam volna, ha mondjuk a lányoknak pirosat kellett volna hordaniuk...
- Na, mi hiányzik még? - kérdeztem fél óra múlva, mikor már az utcát róttuk.
- Most jönnek az olyanok, mint teleszkóp, meg üst, meg a hasonlók, aztán irány a patika!
- Hurrá! Végre megnézhetem az újdonságokat! - lelkendeztem, és már előre örültem leendő bájital-hozzávalóimnak.
Sikeresen elintéztük az üstöt, mérleget, teleszkópot, majd elindultunk utolsó, számomra az egyik legkedveltebb állomásunk felé.
- Jó napot! - köszöntünk, mire rögtön odajött hozzánk Doris, a fiatal patikuslány.
- Szia, Kerry! Jó, hogy újra itt láthatlak! Hogy vagy?
- Kösz, jól! Megyek Roxfortba!
- Nagyszerű! Gondolom, az általános hozzávalókért jöttetek - Jó napot, Mrs. Drawn! - biccentett anya felé.
- Szervusz, Doris!
- Esetleg... - néztem anyára kérlelőn.
- Jó, menjetek! - legyintett, és leült egy székre a fal mellett.
- Te, Doris! Mindig patikus akartál lenni? - kérdeztem, mikor már a pocok és hordók között jártunk.
- Nem egészen. Szerettem a bájitaltant, és tanítottam volna szívesen, de később rájöttem, hogy nincs annyi türelmem, hogy egy egész csapat gyereket tanítani tudjak! - mosolyodott el.
- Aha... - reagáltam le értelmesen, majd belevetettük magunkat a gyökerek és gyógyfüvek rengetegébe...
- Na, megvagy?
- Aha, tök klassz volt! Asszem, otthon elolvasom az Ezer bűvös fű és gombát...
- Köszönöm, Doris! - fordult anya Doris felé, majd fizetett, és távoztunk.
- Akkor, irány haza! - mondta anya, azzal utunkat ismét a kandalló felé vettük.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
