14. Az új család


A rengeteg csónak hangtalanul siklott a vízen, s csak utasaik fojtott beszélgetését lehetett hallani. Mindenki eléggé meg volt illetődve a váratlan vízi túrától, de szorongásuk semmi volt ahhoz képest, amit akkor érezhettek, mikor elértük a kastélyt. Hogy őszinte legyek, én is tartottam egy kicsit a beosztástól, de anya egyszer mesélt róla, és azt mondta, nincs mitől félnem.
- Te, Kerry! Ugye akkor is a haverom maradsz, ha a Mardekárba kerülök? - kérdezte halkan Henrik, mikor csónakunk besiklott egy rejtett járatba a kastély lábánál. Mintha egy kis félelmet vélnék felfedezni a hangjában! - mosolyodtam el gúnyosan, bár ezt a sötétben nem lehetett látni.
- Hát persze! Egyébként, lehet, hogy én is oda kerülök. Ki tudja?
Henrik nem felelt, s közben partot értünk és kiszálltunk a csónakból. Ekkor vettem észre hatalmas vezetőnket, aki egy lámpát tartott a kezében, és ellenőrizte, mindannyian kiszálltunk-e. A feszültséget már szinte törni lehetett, míg felkapaszkodtunk egy ösvényen. Hamarosan elértünk egy lejtőt, majd egy kőlépcsőt. Mind összegyűltünk kísérőnk háta mögött, ő pedig háromszor bekopogott a hatalmas kapun.
A kapu kinyílt és szembetaláltuk magunkat egy szigorú tekintetű, zöld dísztaláros boszorkánnyal.
- Meghoztam az elsőéveseket, McGalagony professzor! - jelentette az óriás.
- Köszönöm, Hagrid, átveszem őket.
A boszorkány kinyitotta a kapu másik szárnyát is, és bevezetett minket az előcsarnokba. Ez tényleg olyan hatalmas, mint ahogy azt anyáék mesélték!
Jobbra a Nagyterem, szemközt a márványlépcsősor. Mi nem a Nagyterembe mentünk, hanem egy olyan apró helységbe, amiben épphogy csak elfértünk. Odaátról hangos zsivaj szűrődött át. Nyilván a felsősök... Bárcsak végre túl lennék már rajta!

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban! - szakította meg gondolatmenetemet a professzor.- Hamarosan megkezdődik az évnyitó lakoma, de mielőtt önök is helyet foglalnának, beosztjuk magukat a Roxfort egyes házaiba. Roxfortos éveik alatt a házuk lesz a családjuk, házuk hálótermeiben alszanak, a ház többi tagjával vesznek részt az órákon. Magaviseletükkel, órai teljesítményükkel házukat gazdagíthatják pontokkal - illetve sújthatják pontlevonással. A Roxfortban négy ház működik: a Griffendél, a Hollóhát, a Hugrabug és a Mardekár. Mindegyik háznak megvan a maga erénye, ám erről majd a Teszlek Süveg mesél bővebben. Minden év végén kiosztjuk a házkupát, melyet az év végére legtöbb pontot elért ház kap meg. Ez igen nagy megtiszteltetés; remélem, hozzájárulnak, hogy házuk részesüljön eme kitüntetésben. A beosztási ceremónia hamarosan kezdetét veszi, az egész iskola jelenlétében. Ha készen állunk a fogadásukra, visszajövök, várakozzanak csendesen. Addig is, igyekezzenek rendbe szedni magukat! - tette még hozzá, majd elhagyta a kis helységet.
- Mi az a Teszlek Süveg? - kérdezte Henrik.
- Ő fogja eldönteni, hova kerülünk! - jelentette ki Karl, a kis mindentudó.
- És mit kell csinálni? - kérdeztem. Anya nem mondta el, mit várnak tőlünk, pedig elég kitartóan nyaggattam!
Sok hasonló kérdés hangzott még fel, de annyira izgultunk, hogy inkább nem filóztunk sokat rajta. Úgyis mindjárt megtudjuk!
Hamarosan vissza is tért McGalagony, és libasorban kivezetett minket a teremből, hogy aztán a kétszárnyú ajtón a Nagyterembe vonuljunk.
Mind csodálkozva bámultuk a termet. A mennyezetet úgy varázsolták el, hogy mindig a kinti eget mutassa (esetünkben a felhők mögé bújó sárga kiflit, és egy-két előtűnő csillagot); a hosszú asztalok fölött ezernyi gyertya égett, és aranyevőeszközök és - tányérok ásítoztak üresen a korgó gyomrú diákság előtt.
Az asztaloknál nem csak a felsőbbéves diákok, de még néhány szellem is helyet foglalt, és - a négy ház asztalára merőlegesen elhelyezkedő tanári asztalnál - a Roxfort összes tanára.
McGalagony a tanárok felé vette az irányt, s mi visszafojtott lélegzettel követtük őt. Úgy sorakoztatott fel minket, hogy a tanároknak háttal álljunk, majd egy támla nélküli, háromlábú széket állított elénk. A székre helyezett egy koszos és elnyűtt süveget, amin több szakadás is díszelgett. Hát ez volna az a bizonyos süveg... - morfondíroztam - Vajon mit kell csinálnunk vele? Ám még ki sem gondoltam, máris megkaptam kérdéseimre a választ: a süveg karimájánál az egyik szakadás kinyílt, és a süveg dalra fakadt.

Teszlek süveg a nevem,
De ne tévesszen meg
Lehet, hogy csak süveg vagyok
De nálad biztos eszesebb.
Tégy a fejedre, de vigyázz:
Látok minden erényt és hibát!
Ha okos vagy, és bölcs
Házad a Hollóhát,
De ha kedélyed jó,
Válaszd a Hugrabug sorát!
Ha bátor vagy, s merész
Griffendélbe mégy
Ha ravasz vagy és agyafúrt,
Mardekár asztala a tiéd!
Mit egykor négyen alkottak,
A négy alapító ős,
Azt én most szétosztom,
Bár tudom, tettem bűnös.
Sötét Idők közelednek,
Veszélyben a világ.
De míg összefogunk, s kitartunk
Nem alszik ki a reményláng.
Újult erő kell a vérbe,
Kitartás és józan lélek.
Csak a gyávák menekülnek,
Kik minden korban csak félnek.
Hajdani ősök éltető álma,
Mely a Roxfortban egyesült,
Nem veszhet el mindhiába.
Megvédjük, mi elkészült.

A süveg elhallgatott, és felhangzott a taps. Bár nem igazán értettem a süveg mondanivalóját, abban biztos voltam, hogy a Sötét Nagyúrra céloz. Olvastam a Prófétában, hogy megnőtt a merényletek száma... Ami azt illeti, féltettem anyát egyedül hagyni, de nélkülem többre menne - egy esetleges támadás esetén -, mint velem!

- Adams, John! - zendült McGalagony hangja. Egy szőke srác kibotorkált a székhez, leült és a fejébe nyomta a süveget.
- Csak ennyi? - suttogtam meglepve Henriknek.
- Mondd csak, hol voltál, amíg a prof. beszélt?- kérdezett vissza.
- Itt, csak...
- Elbambultál - fejezte be helyettem. Közben egy lány is kiment a székhez, leült, de még szinte fel sem vette a süveget, az már meg is szólalt:
- Hollóhát! - Tehát iskolaelső lesz - szögeztem le magamban.
- Anthony, Bradley! - egy feketehajú, félénk srác lépett ki. A fura nevű srácot a süveg a Hugrabugba osztotta, mire ott is felhangzott a taps. Miért ilyen hosszú az a lista?
- Arey, Donna! - egy barna lány, szeplőkkel. Griffendél - foglaltam össze magamnak. Ennyi A betűs van?
- Balazar, Gregory! - Hollóhát. Eddig hányan voltak? - néztem ki óvatosan. Nyolcan, klassz!
- Barth, Adam! - egy karótnyelt srác lépett ki, szőke hajjal és szintén némi szeplővel. Leült, felvette a süveget, az meg rögtön így kiáltott:
- Mardekár! - Remek. Mikor jön már a D?
- Berenard, Tereza!
- Hollóhát!
- Black, Sirius!
- Griffendél! - és így tovább... Engem már nagyon idegesített, hogy ilyen sokáig tart. Gondolatban sokkal gyorsabban lement!

Már nem is figyeltem, csak néztem a mennyezetet, a kísérteteket, a sorban állókat... Egészen addig, amíg Henrik meg nem bökött.
- Mi van? - kérdeztem.
- Mi is a vezetékneved?
- Drawn, miért?
- Csak, mert szerintem nemsokára te jössz! Figyelj oda! - szólt rám.
- Jó-jó!
- Clearwater, Debby!
- Griffendél! - taps, odament, leült. És jött a következő:
- Dandy, Dolores!
- Hollóhát!
- Dincle, Ronald!
- Mardekár!
- Drawn, Caroline! - Mi? Én jövök? Végre!
Idegesen, de határozottan kiléptem a sorból, és odamentem a székhez. Még engem is megleptek határozott lépteim, aztán meg csak néztem, hogy milyen könnyed természetességgel veszem fel a süveget. Mintha elvarázsoltak volna...
- Á, szervusz! Egy Drawn.- hallottam egy vékony hangot.- Lássuk csak... Félig piros, félig zöld...- tűnődött.- Hova is tegyelek?
- Bocsánat, de... mit jelent, hogy piros, meg zöld?
- Hm... Bátorság, vakmerőség... vagy csak felelőtlenség?
- Mondjon már egy házat! - mérgelődtem.
- Biztos, hogy nem akarod hallani?
- De hát, micsodát?
- Okos is, de nem a Hollóhátba való... Hugrabug? Ugyan, ahhoz egy kicsit szemtelen a leányzó!
- Akkor maradt a Mardekár és a Griffendél - gondoltam tovább - Anya és apa házai.
- És, miből van benned több?
- Gonoszság? - tippeltem meg.
- Nem! Bátorság!
- Akkor, Griffendél? - kérdeztem reménykedve, de az álom hamar szertefoszlott:
- Mardekár! - kiáltotta a süveg. Mi?
Holtraváltan álltam fel, és gépiesen elindultam az asztalhoz. Végül is, számítottam erre. Ez csak azért van, mert apa tulajdonságait örököltem... nem anyáét... Ez nyilvánvaló volt... - nyugtatgattam magam, miközben leültem valahova, egy szőke fejű gyerek mellé. A tapsot sem hallottam, csak láttam, hogy összeütik a tenyerüket - Hát, apa is bátor volt, meg minden... de ő sem lett Griffendéles. Biztos ezért nem vagyok én sem... - De miért vagyok én ennyire kiakadva emiatt? Hiszen tényleg számítottam erre!

Közben Lily Evans-t beosztották a Griffendélbe, és ekkor tértem észhez; ahogy a süveg kimondta, hogy Griffendél.
- Adam Barth! - nyújtotta felém kezét a szőke srác - Látom, nem vagy megelégedve.
- Mi? Nem, dehogy! - kaptam észbe, és viszonoztam a gesztust - Kerry Drawn.
- Igen, tudom - mosolyodott el - Az a srác a barátod? - mutatott Henrik felé.
- Igen. Illetve, nem. Csak egy barátom. Miből gondoltad, hogy...
- Láttam, hogy sokat beszélgettek - válaszolta egyszerűen. Megfigyelt?
- Nem, mi a vonaton ismerkedtünk meg, amikor... - és ekkor eszembe jutott Perselus - a vasútállomás óta először. Gyorsan ismét rátapasztottam a szemem a tanári asztal előtt sorakozókra, és szinte azonnal kiszúrtam Perselust.
Nyugodtnak tűnt, ennek ellenére úgy állt ott, mintha egy komoly megmérettetés előtt állna. Mintha épp arra készülne, hogy elevenen megnyúzzon egy tigrist, vagy megküzdjön egy kifejlett hegyi trollal. Arcizma sem rezdült, míg a többiek már tűkön ültek. Lassan kezdtek elfogyni mellőle, így tökéletesen feltűnő volt a nagy foghíjban.
- Figyelsz?
- Tessék?
- Tehát nem - nyugtázta le az Adam nevű gyerek - Az előbb épp azt magyaráztam, hogy milyen jó kviddicsezni.
- Tudom, milyen kviddicsezni!
- Jó, én csak azt mondtam, hogy klassz lenne, ha az elsősök is játszhatnának a csapatban.
- Ja, az tényleg jó lenne... - szontyolodtam el egy kissé, és levettem a szemem Perselusról (aki, persze, a világért sem nézett volna ide!)
- Van saját seprűd?
- Igen, Nimbusz 1001-es. Nem rég kaptam a szülinapomra.
- Sajnos, nekem még nem akarják megvenni. Anya azt mondta, majd karácsonyra... - folytatta a rizsázást. Már kezdtem nagyon unni!
- Lassan vége lehetne már... - nyögtem fel, miután sikeresen elnyomtam egy ásítást.
- Hát, vannak még egy páran...
- Ja... - motyogtam, és ismét a sorban állókra függesztettem tekintetem.

Szerencsére Adam rájött, hogy ilyenkor nem érdemes engem zavarni, és nem szólt többet. Közben egy Amanda Lewis nevű lányt és egy Remus Lupin nevű fiút is beosztottak. Végre! L- nél járunk! Ez az!

Lassan kezdtek elfogyni a diákok, és épp a Parkinson nevű srácnál tartottunk – aki persze a Mardekárba került -, mikor hirtelen összetalálkozott a tekintetünk Perselusszal. Persze, rögtön elfordította a fejét, és direkt az ellenkező irányba nézett. Hé, velem ezt nem csinálhatod! - háborodtam fel - Hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk a vonaton, erre tessék!
- Piton, Perselus! - Perselus felkapta a fejét, a hang irányába fordult, és gépies, határozott mozdulatokkal leült a székre és felvette a süveget.
Ami persze azonnal elkiáltotta magát:
- Mardekár!- lanyha taps, majd Perselus felállt, és méltóságteljes léptekkel elindult felénk.
De pechje volt, ugyanis mindenki a legközelebbi helyre akarta leültetni, hogy ne lábatlankodjon - elállva ezzel a remek kilátást a gólyák sorára.
És hol volt az a bizonyos ˝legközelebbi hely˝? Természetesen mellettem!
Perselus megtorpant egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, de gyorsan folytatta útját az asztal felé. Gonosz elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ki kell bírnia a társaságomat egészen a vacsora végéig.
- Szia! Gratulálok! - köszöntöttem, ahogy levetette magát a mellettem levő üres helyre - Kerry Drawn! - nyújtottam kezet.
Lenézően, félig felvont szemöldökkel pillantott vissza rám, majd elfordította a tekintetét a tanárok felé, és úgy vetette oda:
- Perselus Piton - És durván ennyi, amit tőle hallottam egész este.
- Értem... - motyogtam rosszul palástolva letörtségem. Szemem sarkából láttam, hogy Adam szólásra nyitja a száját, de végül úgy döntött, nem mond semmit. Díjaztam ezt a remek ötletét...
Míg én ezzel voltam elfoglalva, addig beosztották az utolsó két P betűset – Pottert és Prewettet - a Griffendélbe. Aztán jött az egyetlen Q-s, Diana Quinn, és két R betűs: Nikol Rockston - Mardekár -, és Daniela Rebecks - Hugrabug.
Mikor lesz már vége? - keseregtem magamban, de persze nem lett. Jöttek az S-ek, a T-k, és két U-s, majd végre valahára a W-sek!
- Westein, Henrik! - szólt McGalagony, mire Henrik kissé remegve kilépett. Fejébe nyomta a süveget, és... Várt. Mind vártunk. Körülbelül három percig, de nekem elég soknak tűnt még ez is.
- Miért kell ennyit várni? - nyavalyogtam tovább. Nagyon izgultam Henrikért! - Ossza be végre ide, hadd jöjjön!
- Hé, nálad is ennyi ideig tartott!- szólt közbe Adam. Jobbnak láttam, többet nem megszólalni...
- Mardekár!- kiáltotta a süveg. Fellélegezhettem!
Henrik boldogan idebattyogott, és látva, hogy mellettem már nincs hely átment a velem szemközti oldalra, és két hellyel odébb helyet foglalt.
- Huh! Na végre! Azt hittem, már sosem jutok el idáig!- sóhajtott fel nekem címezve.
- Örülök, hogy itt vagy! - válaszoltam mosolyogva.
- Hello! Adam Barth! - csapott le rá rögtön Adam. De egy tenyérbe mászó alak!
- Henrik Westein! - nyúlt át az asztalon Henrik. Eközben Megjelent Karl, és leült Henrik mellé.
Beosztották az utolsó elsőst is – történetesen Cassandra Zerdent - a Hollóhátba, és a prof. kivitte a széket.
A tanári asztal felé sandítottam, és láttam, hogy középen maga Dumbledore foglal helyet. Illetve, csak foglalt, mert épp akkor állt fel. Azonnal elhallgatott mindenki.
- Üdvözöllek benneteket a Roxfortban! Engedjétek meg, hogy két szó erejéig feltartsalak még benneteket: Jó Étvágyat!
És ahogy ezt kimondta, meg is jelentek a különböző fogások. Nos, én inkább voltam álmos, mint éhes, úgyhogy nem nagyon ettem - ellenben Henrik rögtön nekiesett a legnagyobb halom kajának. Nem bírtam nézni, hogy fér bele ennyi minden egy ekkora gyerekbe, úgyhogy inkább a kísérteteket figyeltem.
Egy véres köpenyű alak az asztal végén ült, néhány igen jó kedélyű ifjonc társaságában. Hirtelen röhögés hangzott fel onnan, mire többen is odakaptuk a fejünket- de nem láttunk semmi különöset. Henrik felém fordult.
- Ezek dobtak ki a kupéból! - sutyorogta - Malfoy és a bandája: Avery, Lestrange, és az a fekete hajú csaj! Asszem, Blacknek hívják.
- Hányadikosak? - kérdeztem, miközben le sem vettem a szemem a szőke hajú Luciusról. Persze, ismerem őket! Illetve, csak a hírüket... Beképzelt bagázs!
- Hat - vágta rá Karl, fel sem nézve. Ezt meg honnan tudja? És, mintegy válaszul ki nem mondott kérdésemre, hozzátette: - Hallottam, amikor a jövő évi RAVASZ-ukról beszéltek. El vannak szállva maguktól!
Örültem, hogy Karl is ezt gondolja - ez az első, amiben teljes mértékben egyet értünk!
Malfoyék időnként felröhögtek, de egyébként nem sok vizet zavartak. Remélem, nem kerülünk összetűzésbe velük!