1. fejezet - Kínzó álom
vizike: Piton karjaiban
Első fejezet: Kínzó álom
- Hermione, tudnod kell, hogy mélyen együtt érzek veled – mondta az ősz hajú férfi.
- Köszönöm – mondta a lány, majd hosszú pillanatokig gőzölgő teájára meredt, mintha a bögre mélyébe dobhatta volna minden fájdalmát.
- Édesapád megkért, hogyha bekövetkezne a halála, ezt adjam át neked. – azzal Dumbledore egy szép csomagolású dobozt tolt Hermione elé, tetején egy levéllel.
- Ismerte az apámat? – Hermione döbbenettel vegyes csodálkozással nézett hol a dobozra, hol az igazgatóra.
- Elég jól – ismerte be a varázsló – Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni.
- Hogy mondta? – kiáltott fel a lány, kirúgva maga alól a széket, ami aztán hangos csattanással a földre borult.
- Hermione, az édesapád megkért, hogy erről csak akkor beszéljek neked, ha ő ne adj Isten, meghalna. Sajnos ez most megtörtént, így szomorúan, bár nyugodt szívvel beszámolhatok neked a családod nagy titkáról.
- Nincs benne semmi titok, egyszerű mugli család.
- Igenis van benne titok, mivel édesapád az egyik leghatalmasabb aranyvérű család tagja volt.
Hermione eljutott abba az állapotba, hogy köpni - nyelni nem tudott, nemhogy valami értelmeset mondani. Alig egy napja vesztette el a szüleit, erre jön az igazgató, aki mindenféle badarságot beszél. Méghogy az apja aranyvérű varázsló?! Ha nem lett volna ilyen lelkiállapotban, akár el is nevette volna magát.
Szó se róla, imádta az apját, ahogy az anyját is, de tisztában volt vele, hogy egyiküknek sincs mágikus képessége.
- Nagyon vicces igazgatóúr – mondta keserűen, majd felállni készült.
- Hazudtam én neked valaha is, Hermione? – az öreg szeme kedvesen, mégis fájdalmasan csillogott. A lány belátta, az igazgató valóban mindig igazat mondott neki, de az, hogy az apja varázsló, méghozzá aranyvérű, egyszerűen hihetetlenül hangzott.
- Akkor én miért nem tudtam róla?
- Édesapád egy mugli asszonyt vett el, ami az ő családjában megbocsájthatatlan bűn volt, kitagadták. Ezt követően jött Voldemort rémuralmának időszaka, apád, mint aranyvérű tökéletesen illett volna a halálfalók közé, de nem akart beállni. Végül a muglik közé menekült a családja és Voldemort haragja elől. Nevet változtatott, nem varázsolt soha többé és békében élhetett édesanyáddal.
- De miért nem használta a varázserejét tegnap? Hiszen varázsló volt! – Hermione csalódottsága haragba csapott át. Hiszen akkor nem kellett volna meghalnia az apjának és az anyja sem feküdne a Szent Mungoban!
- Fenn akarta a tartani a látszatot. Ha kiderülne, hogy félvér vagy, még a mostaninál is nagyobb veszélyben lennél, hiszen azzal a tudással, ami a fejedben van és azzal az erővel, ami benned lakozik, Voldemort a szolgái közé akarna venni, ha kell erőszakkal is.
- Hát ez nagyszerű. Melyik családról is van szó?
- A Madisonokról.
- Róluk nem olvastam.
- Már több évtizede úgy hiszik, hogy kihalt a család, ezért nem olvashattál róluk.
- Értem. – Hermione lehajtotta a fejét, hogy az igazgató ne lássa lassan, de biztosan gyűlő könnyeit. Ezen kívül szégyellte is magát a kirohanásáért, hiszen Dumbledore csak segíteni akar! – Sajnálom.
- Mit?
- A viselkedésemet, nem szoktam ilyen... lenni, ne haragudjon, kérem.
Dumbledore felállt, magára terítette a sok apró csillagtól csillogó talárját, majd a pityergő Hermione mellé lépett, kezét a lány vállára tette.
- Semmi baj. Hermione, a veszteségek csak erősebbé teszik az embert, mégha fájdalmas is elveszteni azokat, akiket szeretünk. De gondolj bele, itt van egy hatalmas család, akik mindenben a segítségedre lesznek, és nagyon szeretnek.
Azzal az igazgató kiment a konyhából, Mrs Black portréjának éktelen visítozása jelezte, hogy a házat is elhagyta, Hermione pedig gondolataiba merült.
Meglepő, sőt megrázó volt az új információ, de furcsa mód gyorsan megnyugodott. Ha minden igaz, amit Dumbledore elmondott neki, márpedig miért ne lenne az, akkor ő félvér, nem sárvérű és a szülei bátorságának köszönheti az életét.
A gondolat mélyen meghatotta, mire egy újabb könnycsepp gördült le az arcán, hogy egészen a szája sarkáig folyjék.
Végül, ezernyi gondolattal a fejében kiitta az utolsó korty teáját, majd felállt. A konyhából kilépve megpillantotta az egész Weasley famíliát, Harryt és Pitont.
Arról, hogy a vén denevér mit keres ott, halvány fogalma sem volt, egészen addig hidegen is hagyta a dolog, míg a férfi a szemébe nem nézett. Az éjfekete szemekben nem volt gúny vagy bántás, csupán együttérzés és valami kedves bátorítás.
Sokáig vizslatta a férfi tekintetét, arcát, de semmi olyat nem talált rajta, ami megadta volna a válaszát arra, miért ilyen Piton.
Eközben Perselus Piton Hermione fájdalommal és erővel teli szemei láttán elcsodálkozott, csodálatot érzett. Meglepte a lányból áradó határozottság, kitartás, ezt mindig hiányolta magából.
A tény, hogy a lány ilyen nyíltan bámulja, kissé szórakoztatta, de amikor Mrs Weasley kedves szavai megtörték a szemkontaktust, gyorsan felvette jól ismert, fagyos álarcát.
- Nagyon sajnálom drágám. – ölelte át az asszony a fiatal lányt. Majd eltolta magától, kedvesen megszorította a vállát és rámosolygott.
Ron és Harry részvéttel pillantottak rá, majd a vörös hajú fiú hirtelen elmosolyodott:
- Képzeld, te és Harry is itt maradtok a Black házban.
- Ez remek – mondta Hermione egy halvány mosollyal. Pár perc múlva azonban magára maradt, a két fiú ment segíteni az ikreknek, Mrs Weasley főzni, Mr Weasley a Minisztériumba, a többiek meg ki tudja hova.
Levelét szorongatva kiválasztotta a legkényelmesebbnek tűnő fotelt, majd leült, lassú mozdulatokkal feltörte a boríték viasz pecsétjét.
A pergament széthajtva megpillantotta apja szép írását. Mindig is csodálta a férfit az írásáért, hiszen az ő kora béli férfiak mind olvashatatlanul írtak.
Drága Kislányom!
Minden jel arra mutat, hogy Dumbledore professzor kénytelen volt beavatni a több évtizedes titkomba. Bocsánatot kell tőled kérnem, hogy nem tudhattad az igazat, de minden a te védelmed, biztonságod érdekében történt így.
A dobozban találni fogsz egy nyakláncot, több száz éves a medál, ez az egyetlen örökségem a családomtól. Anyám és apám megszállottan hitték, hogy csak az aranyvérűeknek van hely ebben a világban és mindent meg is tettek annak érdekében, hogy ez így is legyen. Ők maguk nem álltak Voldemort szolgálatában, de azt tervezték, hogy én majd hű szolgája leszek.
Én, pedig nem értettem egyet az eszméikkel, sem anyámékéval, sem Voldemortéval. Ezek természetesen majdnem ugyanazok voltak, de anyámék elképzelése szerint egy aranyvérű lányt kellett volna elvennem. Én már akkor szerelmes voltam édesanyádba, így az esküvőm napján fogtam magam és megszöktem a szülői házból.
Természetesen voltak informátoraim, akik elárulták, hogy apám dühében a fél kastélyt szétátkozta. Ezen rendkívül jól szórakoztam, csakhogy Voldemort emberei a nyomomra akadtak, így végül a muglik közé vonultunk, ahová tökéletesen beilleszkedtem édesanyád segítségével. Viszont soha többé nem varázsoltam, nem is tehettem volna meg, hiszen a családi mágia segítségével anyámék egy pillanat alatt ránk bukkantak volna.
Hát ennyi volna a nagy történet.
Ami pedig az erőnket illeti, valóban hatalmas, vetekszik Voldemortéval.
Remélem, megtalálod a boldogságot az életben és háborítatlanul fogod élni azt. Szeretném, hogy tudd, a Sors nagy szerepet szánt neked ebben a háborúban.
Most veszélyes, félelmetes idők következnek, de kérlek, te légy bátor és kitartó, hogy véget érjen Voldemort hatalma.
A barátaidat és a tanáraidat becsüld meg, rájuk mindig számíthatsz.
A láncot viseld, mint családod jelképét és légy büszke édesanyádra és rám.
Szerető édesapád
Hermione a lánc és a medál után nyúlt, majd a finoman megmunkált ezüstdarabot a szintén ezüstláncra fűzte. A medál közepén egy semmihez sem hasonlítható kerek ékkő csillogott, megbabonázva Hermionét, aki amint hozzáért, megnyugodott. A kő mellett fonom, kacskaringós vonalak futottak, mintha átölelték volna az ékkövet.
Halvány mosollyal a nyakába akasztotta az ékszert, majd elmerült gondolataiban.
Mi lenne az, mit a Sors neki szánt, mint feladatot? És létezik egyáltalán a Sors? ÉS ha igen, miért vette el az ő szüleit?
Gyermeteg gondolataival, szinte kislánynak érezte magát, aki ijedten bújik meg egy kényelmes, meleg fotelban. A tény nem zavarta, tekintettel ara, hogy a fotel védelmet nyújtott számára, legalább a képzeletében, hiszen védtelennek érezte magát.
- Jól vagy? – hallatszott egy mély hang. Hermione ijedtében majdnem leesett a fotelről, ebben a tettben csak az állította meg, hogy a hang tulajdonosa elkapta a derekát.
- Oh... Bocsánat, csak megijedtem. – pirult el, amikor megmentője szemébe nézett. Hirtelen kellemetlenebb, kínosabb dolgot nem is tudott volna elképzelni, minthogy bájitaltan tanára karjában kössön ki. Piton végül feszengve visszasegítette a lányt a párnák közé, ahonnan ő akaratlanul is, de kiugrasztotta.
- Jobban érzed magad?
Hermione szeme meglepetésében hatalmasra tágult. A tanár tegezi.
- Öhh... igen, köszönöm. Ön hogy van?
- Köszönöm, jól.
- Hogyhogy nem a laborban van? – Hermione a ház pincéjében elhelyezkedő, dohos, sötét pincére gondolva megértette a tanárt. Azonban nem tudott napirendre téri a felett, hogy a tanár tegezte.
- Kivételesen nincs semmi dolgom. – tárta szét karját a férfi. – De te miért gubbasztasz itt?
- Nem gubbasztok, olvastam.
- Értem. Mrs Weasley lassan elkészül a vacsorával.
- Nem vagyok éhes.
- Pedig állítólag krumplifőzelék készült fasírttal - mondta elgondolkozva a férfi.
- Az a kedvencem... – mondta Hermione, majd leesett neki, a tanár nyilván tisztában van az étkezési szokásaival.
- Mindig három tányérral eszel, a többi ételből csak eggyel, esetleg kettővel.
Hermione csak hápogni tudott, mire a tanár jóízűen elnevette magát. A lány döbbenete az őszinte, jókedvű nevetés hallatán egyre nőtt.
„Tud nevetni?” – gondolta, mire a férfi nevetése röhögésbe váltott.
- Bocsánat...
- Semmi gond, de áruljon el nekem valamit. Hová lett a távolságtartó, hivatalos modora?
- A pincében maradt – mondta nagy komolyan, mire Hermione elnevette magát.
- Viccen kívül?
- Nagyon jól ismertem az apádat, a barátom volt – mondta, majd egy nagy levegővétel után folytatta – megrendített a halála.
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Valóban.
Hermione fél óra elteltével sem kapott választ a feltett kérdésre, de nem is bánta. A két fiú kirángatta vacsorázni, az asztalnál, melyet háromszorosára nyújtottak ott ült a legtöbb Rendtag is, még Piton is.
Amikor Hermione a harmadik tányér főzeléket szedte, érthetetlenül elvigyorodtak mindketten.
Piton keveset és lassan evett, mintha még az evésnél is minden mozdulatát megfontolta volna.
A vacsora végére maga Dumbledore is befutott, aki Mrs Weasley unszolására evett három szelet tortát, bár Hermione meg volt róla győződve, hogy az igazgató nem is ellenkezett annyira.
- Köszönöm Moly, nagyon finom volt a torta. – tolta el magától a tányért a varázsló, majd kérdő tekintettel nézett Hermionéra, aki finoman elmosolyodott, majd bólintott: jobban érzi magát.
- Kiskorúak kifelé, gyűlés lesz! – recsegte Mordon, mire Harry, Ron, és Ginny felálltak, majd Hermionét várva megálltak az ajtóban.
- Hermione, te nem jössz?
- Tegnap lettem nagykorú.
Attól a pillanattól legalább tíz percig a Weasley család vitáját hallhatták, mivel a gyerekek és Harry is maradni akartak, ha már Hermionénak lehetősége van rá. Mire, Mrs Weasley kijelentette, hogy nem fogja a gyerekeit és Harryt a Rend közelébe engedni és szíve szerint Hermione jelenlétét is ellenzi. Erre pedig Dumbledore fejtette ki, hogy ha Hermione akar, maradhat, Mrs Weasleynek nincs beleszólása, hiszen a lány már nagykorú.
Végül Mordon megunta a vitát és egy egyszerű, de ismeretlen bűbájjal kirakta a vitatkozó fiatalokat a konyhából, majd bezárta az ajtót és lepáncélozta.
Elégedett arckifejezésével mosolyra késztetve Tonksot, aki ezúttal fehér hajjal jelent meg.
- Hermione, szeretnél a Rend tagja lenni? – kérdezte Dumbledore az asztalfőre ülve.
- Igen.
- Tisztában vagy a veszélyességével?
- Igen.
- Nem beszélhetsz se Harrynek sem, Ronnak az itt hallottakról.
- Tudom.
- Rendben, ez esetben kérlek, fáradj ide.
Hermione letette a Rend esküjét, melybe belefoglalták a mindenek feletti hűséget, bátorságot, titoktartást és az ártatlanok védelmezését. A lány örömmel lett a szervezet tagja.
Az eskü megkötéséhez két Rendtag kezét kellett fognia, majd elismételni az igazgató által mondott szöveget. A „kézfogásra” meglepő módon Piton és Lupin vállalkozott.
A családi medál mellé kapott még egyet, mely egy főnixtollat mintázott, aranyszínű ragyogással, mely csak a Rendtagok számára volt látható.
A medál útján tudtak vészhelyzetben segítséget kérni, illetve a Black házba hoppanálni, szükség esetén. Bár a házon hoppanálásgátló bűbáj volt, a medál lehetővé tette ennek a pár másodpercre való feltörését.
Az ülés további része Hermione számára eseménytelenül telt, hiszen alig pár perce volt a Rend tagja, így semmi fontos feladatot nem bíztak rá.
Hermione nem mert elaludni, félt, hogy rémálmai kísértenék, így az éjszaka közepén lesétált a Black ház nappalijába, majd ugyanabba a fotelba, melyben délután ült, bevetette magát.
Félt, hogy esetleg elaludna, így felvette a legkényelmetlenebb testhelyzetet, majd a kandallóban játszadozó lángnyelveket figyelte.
Egy pillanatra úgy tetszett, mintha apja arcát formázták volna a szikrák, majd édesanyjáét, de az eszével tudta: mindez képtelenség.
Mosolyogva gondolt vissza a nappali takarítására, mellyel néhány éve alaposan megküzdöttek, hála Sipornak, a házimanónak, aki az égvilágon semmit sem csinált.
Eszébe jutott a talár, amely fojtogatni kezdte Ront, a doxik,, Sirius, Fredék telefüle és az a doboz, amit Ginny kinyitott, mire mindenki elálmosodott... Észre sem vette, de kényelmesen elhelyezkedett, és lehunyta a szemét.
Még vetett egy utolsó pillantást a lobogó tűzre, majd elaludt.
Nem tudta elmondani Dumbledore professzornak a történteket, ahhoz túlságosan kétségbe volt esve, így minden fájó részlet a lelkében maradt.
A konyha ajtaja mögött állva ez eszébe sem jutott, hiszen csak hangokat hallott és hogy a védőbűbáj jelzett: valaki más is a házban tartózkodik rajta és a szülein kívül.
- Nos, mit gondolsz, egy kis Crucio-tól megeredne a nyelved? – szólt a hideg, ördögi hang.
- Nem hinném.
- Hol a lányod?
- Nem tudom – mondta a férfi meggyötört hangon, majd egy perccel később csak a szék csattanása hallatszott.
Hermione felismerte a rettegett hangot, Lucius Malfoy, személyesen. A további zajokból kivette, hogy legalább ketten vannak még rajta és a szülein kívül az apró helyiségben.
Reszkető lábain állva elgondolkozott, mit is tehetne. Talán írhatna Dumbledorenak? Hoppanálhatna a főhadiszálláshoz, onnan pedig segítséget hívhatna?
Riadtan jött rá, hogy a bagoly nem lenne elég gyors, a házra pedig ő maga mondta ki a hoppanálásgátló bűbájt.
Csak abban bízhatott, hogy Dumbledore évekkel korábban a házra szórt bűbájai még jeleznek az igazgatónak, addig csak annyit tehet, hogy az időt húzza.
- Engem keres?
- Óóóó, Granger. – Malfoy gúnyosan meghajolt.
- Mit keresnek itt?
- Magát, Ms Granger. Most beszélni fog nekünk a Főnix Rendjéről...
- Nem hiszem. – Hermione összefonta a karját.
- Pedig az apja pont a pálcám irányába esik, és elég csúnya dolgokat tudok művelni.
- Ne mondj neki semmit!
- Fogd be mugli, vagy inkább Madison? – Malfoy felkacagott, láthatóan remekül szórakozott. Hermione értetlenül pillantott hol a halálfalóra, hol a földre rogyott apjára. Azonban nem foglalkozhatott a furcsa szavakkal, Malfoy szája újra kinyílt, míg pálcája az anyját vette célba:
- Crucio! – A nő fájdalmasan nyögött egyet, könnyei kicsordultak végtelen fájdalmában.
- Ne... mondj semmit... – nyögte sápadtan az asszony.
- Tehát hol a Rend főhadiszállása?
- Azt hiszem, én pontosabb információkkal szolgálhatnék. – Dumbledore kivont pálcával közelített a szőke halálfaló felé. Szemei dühösen villogtak, míg felmérte a terepet: a Granger házaspár a földön, Pettigrew és Malfoy kezében pálca, Hermione általuk bekerítve.
- Á, a kedvenc vérfarkasom! – kiáltott fel Malfoy. Lupin a sértés ellenére megőrizte, nyugodt álarcát.
- Apa, állj fel. – Hermione balját a földön ülő férfi felé nyújtotta, majd felállítva maga mögé tolta, bár az apja inkább a lánya elé akart kerülni.
- Adava Kedavra! – kiáltotta a harmadik, türelmét vesztett halálfaló. A zöld átok Lupin felé indult, de a férfi egyetlen lépéssel kitért a fénycsóva elől. Azonban ezzel az egyetlen varázslattal már kezdetét is vette a harc.
Dumbledore és Lupin a legválogatottabb átkokat használták, de Hermione is derekasan küzdött, rengeteg fájdalmas átoktól védve az apját, azonban az anyját nem tudta megfelelően védelmezni, a Pettigrew pálcájából kitörő lila fénysugár mellkason találta, majd az asszony ájultan rogyott össze.
Hermione egy pillanatra megdermedt, az anyja rongybabaként ért a hideg kőpadlóra, majd nem mozdult többé.
Figyelmetlensége miatt nem vette észre, a felé közeledő halálos átkot, így nem tudott semmilyen módon kitérni előle. Riadtan nézte a zöld varázslatot, majd lehunyta a szemét, várva, hogy az a testéhez érjen. Meglepetésére csak annyit vett észre, hogy a kemény fa asztalnak esik, majd anyjához hasonlóan a feje koppan a padlón.
Rettegve nyitotta ki szemeit, majd meglátta a földön fekvő, nyitott szemű apját. A férfi tekintete nyugodt volt, de már nem lélegzett és nem pillantott lányára azzal a hatalmas szeretettel, ahogy Hermione megpillantotta és nem kelt fel. Soha többé.
- Nem! Nem! – Hermione keservesen felkiáltott, majd tehetetlenül apja mellkasára dőlt.
Tudta, az apja nem foga átölelni soha többé, azonban mégis erős, féltő karokat érzett maga körül.
- Nem, nem.... nem... – zokogta erőtlenül.
- Shh... – valaki a hátát simogatta, miközben türelmesen csitította a reszkető lányt.
- Tudja, tudja... – minden erejét összegyűjtve kinyitotta a szemét, pillantását egyenesen egy riadt fekete íriszbe fúrva. Kipislogta szeméből a felgyülemlett könnyeket, majd lassan felismerte az arcot, Piton volt az, bár ugyanolyan görcsösen kapaszkodott a férfiba, mint mikor nem ismerte fel.
- Ki tudja... mit tud? – kérdezte halkan a férfi.
- Tudja... hogy, hogy... nem Granger vayok... Malfoy... tudja, elmondta... apa... anya...tudja... Voldmort...
- Shh... – a férfi magához vonta a lányt, majd karjaiba vette és megindult vele a szobája felé, a a pince hűvös, szeles levegőjébe, majd szinte ájultan vette észre, hová került, de nem érdekelte. Valami édeset érzett a torkában, reflexszerűen nyelt, majd mély álomba zuhant.
|