I. A ZÖLD GÖMB

Ostoba, érzelgős mugli ünnepnek tartotta a karácsonyt, mely legfeljebb gyermekeknek való.

„Na, még ez hiányzott.” - dohogott magában, feltűrve kabátja gallérját a sűrű hóhullásban. De most már itt járt a közelben, és szinte öntudatlanul mormolta el a rég nem használt kapunyitó varázsigét a régi, szürkés boltíves ház előtt. A kapu láthatóvá vált és csikorogva kitárult, felfedve egy ócska lépcsőt. Nekivágott a félhomályban a falépcsőknek, melyek szinte minden lépésre feljajdultak.

- Te vagy az, fiam? - kérdezte egy hang, melynek a tulajdonosa még nem látszott. - De mit is beszélek, hisz csak Te lehetsz, csak egy vérrokon törheti meg az ajtóvédő bűbájt.

A varázsló belépett a helységbe, ahol rég elfeledettnek hitt illat csapta meg az orrát, vaníliás sütemény illata. A nehéz bársonyfüggönyt elhúzta egy kéz, és a férfi számára most már teljessé vált az illúzió, a fényárnyban úszó szoba pontosan olyan volt, mint távoli gyermekkorában. Mindenütt nehéz függönyök, süppedős szőnyegek, a dúsan terített asztalon sokkarú ezüst gyertyatartók szórták a fényt a kristálypoharakra, az olajportrék pedig sértett arckifejezéssel pillantottak ki aranyozott képrámáikból.

És a tágas helységben, igen, ott díszelgett - Piton egy pillanatra azt hitte, káprázik a szeme - a karácsonyfa. Mintha csak pár órája lépett volna ki innen mint kisfiú, a karácsonyfa ugyanolyan volt, a mennyezetig ért, millió gyertyával ágain, és a rengeteg dísszel.

Csak a nagynénje hangja riasztotta fel:

- Nahát, fiam, te semmit sem változtál! Még mindig ugyanolyan sápadt vagy, a hajad ugyanolyan rendetlen és még mindig feketében jársz!

A professzor elmosolyodott és közelebb lépett nagynénjéhez:

- Kézcsókom, Maya néni! A néni sem változott semmit! – nézett az idős hölgyre. A meglehetősen magas, szikár hölgy haja olyan volt, mint a most frissen hullott hó, de arcából meglehetősen élénk fekete szemek pillantottak rá.

- Ülj hát le, fiam! Ha nem hívtalak volna, talán még évekig erre fele sem nézel. Biztos vagyok benne, ha nem írom, hogy meglepetésem van számodra, most sem dugod ide azt a nagy orrod! De kíváncsivá tettelek, igaz?

- No, hát lássam, mi az a meglepetés! - mosolyodott el a férfi, és közelebb lépett a karácsonyfához. - Bár - tette hozzá halkabban, - ez is meglepetés, nem gondoltam, hogy Maya néni még készít… hiszen olyan régen nincs már itt gyermek…

- Ez igaz, ti már nagyon régen voltatok gyermekek. És te, Severus fiam, túl korán megszűntél igazi gyermeknek lenni… Ez nem is csoda - tette hozzá sötétebb arccal, - szüleid korai halála, meg ami azután történt… Nem is tudom, hogy tudtad kiheverni… na, de ne beszéljünk most erről - szakította félbe hirtelen magát, Pitonra pillantva.

- Látom, tetszik a karácsonyfám! - terelte el a szót gyorsan, mert a mágus rezzenéstelen arccal bámulta a fát, talán csak sápadtabb volt, mint néhány perce, de lehet, hogy csak a gyertyák fénye okozta ezt a hatást.

- Nocsak, megvan még a zöld gömb - szólalt meg néhány perc múlva a tanár.

- Még emlékszel rá?

- Hogyne emlékeznék - szegezte fekete szemeit a gömbre. Ez elég nagy, első látásra a többitől semmiben sem különböző gömb volt, a szegélyét aranycsíkok díszítették. Talán csak a színe, az a különös mélyzöld árnyalat volt az, ami szembeszökővé tette.

Olyan hatéves forma volt, amikor megtudta, hogy az ajándékokat a szülők rejtik a fa alá. Nagyon kiábrándult lehetett, mert Maya nénje kézen fogta és behozta ide, egy pontosan ilyen fa alá. A csenevész, sápadt kisfiúnak a feldíszített, fényárban úszó fa maga volt a csoda.

- Severus - suttogta a nénje, - az ajándékokat tényleg mi felnőttek készítjük a számotokra, de azért a csodák léteznek. Én most elárulok neked egyet, de meg kell ígérned, hogy senkinek nem árulod el. Megígéred?

- Igen - súgta a kisfiú, nagynénje nagy, fekete szemeibe nézve.

- Látod ezt a zöld gömböt? Ez egy varázsgömb.

- És mit tud ez a gömb?

- Ó, sok mindent! Először is azt láthatod benne, amire vágysz, utazhatsz vele az időben…

A hat éves kisfiú belenézett a gömbbe és napfényben fürdő kertet látott, anyja mosolyogva lépett ki a házból, kezében süteményestálat tartott. A kertajtón zsivajgó gyerekcsapat robbant be, játszani hívták, és ő boldogan csatlakozott hozzájuk.

Majd változott a kép, békés, késő délután volt, olyan békés, amilyenre ő sosem emlékezett a szülei házában. A kertből egy hang őt szólította: 

- Sev! Gyere, várlak!

Az öreg fa árnyékában vékony lányalak állt, kissé ferde vágású zöld szemek csillogtak ki a sötét hajjal keretezett arcból.

’’Stella, megérkezett Stella!’’

De a képek amilyen gyorsan megjelentek, el is tűntek, és ő ott állt a karácsonyfa előtt, s a viaszgyertyák sercegését hallotta és a zöld gömbben gomolygó színeket nézte… Egy pillanatig nem tudta, most emlékeket élt át vagy csak álmodott… Ekkor halk hangot hallott:

- Sev! Itt vagyok, hát nem hallod, hogy hívlak?

Piton behunyta a szemét és megrázta a fejét, hogy elűzze a bűbáj hatását, ám ekkor újból felcsendült az ismerős hang:

- Severus! Hát alszol?

A férfi olyan hirtelen fordult meg, hogy talárja suhogásától néhány gyertyának kialudt a lángja. A küszöbön karcsú, sötét hajú teremtés állt, csillogó zöld szemű.

Piton nem tudta, hogy ez álom-e vagy sem, de az biztos volt, hogy ez a karácsony éj olyan titkos vágyát teljesítette, amelyet még saját magának sem mert bevallani.