3. EMLÉKEK

– Stella Spiridon, te nem vagy normális!!!

A fiatal nő fel – alá járkált a kis manzárdszobában, amely Maya néni vendégszobája volt, és bár apró, de minden kényelemmel ellátott. Izgatottságában végül a tükör elé ült, és kefélni kezdte dús, fekete haját. Semmire nem emlékezett abból a párbeszédből, amit a vacsora közben folytattak, csak valakinek a bársonyos hangjára és mélyreható pillantására. Még amikor végül a vacsora után a hallban ismét kettesben maradtak, akkor is ebben a bódult állapotban volt.

– Stella! Stella! – hallotta végül azt a bársonyos hangot.

– Igen! – nézett fel és tekintete a fekete tüzű szemekkel találkozott.

– Nem hallod, már másodszor szólítalak? Mi van veled, fáradt vagy?

A lány zavarában valami válaszfélét dünnyögött, amit igennek és nemnek is lehetett értelmezni.

– Azt kérdeztem, hogy felkereshetlek–e a napokban, vagy csak udvariasságból mondtál igent, amikor Maya néni meginvitált. Gondolom, most még maradsz egy ideig Angliában.

– Igen, …

– Szóval, igen? Akarod, hogy meglátogassalak?

– Persze, hiszen még annyi mindent kéne mesélnünk egymásnak.

– Jó, akkor a napokban felkereslek, pontos időpontot nem tudok mondani, mert olyan kötelezettségeim vannak, amelyek bármikor elszólíthatnak. Szóval akkor a napokban találkozunk.

És választ sem várva, hirtelen magához húzta a lányt, megkereste a száját és megcsókolta a szokott alaposságával.

–Jó éjszakát – köszönt el, és amire a boszorkány felocsúdott, csak fekete talárja suhogó szárnyát látta, aztán az is eltűnt.

–Jó éjszakát, Sev… – suttogta a lány.

Stella ledobta a kefét. –Hogy viselkedhettem ilyen ostobán…

Vágyott rá és régóta várta, hogy találkozhasson a férfival, de hogy ennyire elveszítse a fejét és így kiadja magát!

– Istenem, képzelem, most miket gondolhat rólam! – kiáltotta a tükörképének. Ahogy a tükröt bámulta, észrevett benne egy kis képet, amelyet eddig meg sem látott. Most felállt és közelebb lépett, hogy megszemlélje az ovális keretben levő miniatúrát. A kép gyönyörű, fiatal boszorkányt ábrázolt, akinek derékig érő, hosszú szénfekete haja volt és halványlila ruhát viselt. Nagyon sápadt, komoly arca és nagy fekete szemei voltak. Hosszú, vékony ujjú kezében valamit tartott, de ez nem volt jól kivehető.

Kétség sem fért hozzá, hogy a kép kit ábrázol. –Na, még ez is –  sóhajtotta Stella. Még egy pillantást vetett a képre: Bocsáss meg – suttogta, aztán óvatosan leemelte a falról és a fiókba tette. Feldúlt lelkiállapotában az volt az érzése, hogy a kép őt figyeli és olvas a gondolataiban.

Gyors léptekkel az ablakhoz ment és feltépte szárnyait. A hideg, decemberi levegő mellbevágta, és bár az enyhe, mediterrán éghajlathoz volt szokva, ez egy cseppet sem zavarta. Úgy érezte, a hideg levegő segít lehűteni zavaros érzéseit.

Gondolatban visszapergette az elmúlt éveket, amióta elhagyta Angliát. Voldemort hatalomra kerülése után végleg visszaköltözött apai rokonaihoz Görögországba.

De minden ott volt benne, minden, ami köztük valaha is történt, mélyen felvésve lelke lapjára, túl mélyen ahhoz, hogy valaha is le lehessen törölni onnan anélkül, hogy mély, felfakadó sebek ne keletkeznének a nyomában.

A réges-régi, együtt töltött, érett gyümölcsillatú nyarak emléke, azé a nyáré, amikor az iskolai szünetben rá kellett döbbennie, hogy gyermekkori pajtása már nem az, aki volt, hanem szinte észrevétlenül átalakult másvalakivé. Akinek már nem állta a pillantását, elpirult sötét tekintetének a tüzében, és nem merte többet megérinteni, megfogni a kezét. Ismeretlen érzések ébredtek benne, amelyek egyszerre voltak gyönyörűek és ijesztők…

Szinte még most is érezte az erős szívdobogást, mint akkor, amikor Piton először csókolta meg ott a kertben, a fa alatt. Olyan vadul vert a szíve, hogy attól tartott a fiú is meghallja. A heves borzongást, ami első ölelkezéseik alatt fogta el, ott a hátsó traktusban, az a velőig, csontig markoló gyönyör, amit csak Piton közelsége tudott kiváltani benne. Senki más, azóta sem… és ennek az imént tanúbizonyságát nyerhette, ha eddig talán kételkedett volna.

Amikor átsuttogták az éjszakát a fenyőillatú, karácsonyi dekorációktól roskadozó régi, vidéki kúriában, és egymás karjaiban aludtak el hajnalfelé.

Stellát, magát utólag meglepte, hogy mi mindent mondtak el egymásnak, magukról, álmaikról, féltve őrizgetett családi titkokról, olyasmikről, amiket még a hozzájuk legközelebb állók sem tudtak talán. A bizalom önmagától, szinte észrevétlen született meg köztük, a sok együttöltött óra alatt, s akár a közelgő Fény születésének az ünnepe, beragyogta magányos létüket és felolvasztotta róla a ráfagyott, kérges rétegeket.

De ezt az álomszerű karácsonyt már nem követte a meleg, napsütötte nyár. Eljött a nyár, feketébe öltözve, gyilkos, lélekölő sugarakkal, nem melengető, arany sugárzással. Nem életadó meleggel, hanem olyan sugárzással, ami mindent feléget, kiöl minden életet, reményt és sivatagi pusztaságot hagy maga után. Élettelen, fehér, pergő homokszemeket, amerre a szem ellát.

Stella önmagát látta, ahogy krétai házuk fehér, kemény padlójára borulva zokog, zokog végeérhetetlenül és Kalliopi hiába próbál lelket verni belé. Na és, ha fekete mágus? Én szeretem, akkor is szeretem. Nem bírta, nem akarta elhinni, hogy az a férfi, akit a szívébe zárt azonos lenne a feketecsuklyás, gyilkos hordával. Hiszen ő tudta, érezte, hogy nem olyan…

Az a számára is képtelen ötlete támadt, hogy ha beszélhetne vele, akkor talán minden másképp alakulhatna… De így csak messziről riadtan, összeszoruló lélekkel figyelte, hogy kedvese a halálfalók közé keveredett. Nem mert többet közeledni hozzá, a férfi pedig nem kereste többé a társaságát, mint ahogy senkiét sem a régi ismerősei közül.

A csigaház bezárult és Stella nem beszélt többet arról, amit Piton iránt érzett. Nem volt értelme és bizalma sem. Ugyan ki értené, hogy ő egy fekete mágust szeret, s ami még szörnyűbb, egy halálfalót…

Később még néhányszor megfordult Angliában, de csak távolból, fájdalmasan figyelte a számára oly fontos férfit, és próbálta kitalálni, hogy mi az a borzalom a lelkében, ami erre a lépésre késztette. Hisz Severus nem olyan, nem lehet olyan, mint azok a szörnyű varázslók, akik a Sötét Nagyurat követték.

A lelke mélyén végig tudta, hogy Piton nem olyan, mint amilyennek kifele mutatja magát és amilyennek a felületes szemlélő számára tűnhet. Tudta, hogy képes szeretni, és képes érzelmekre, és éppen lelke sérülékenységét rejti e hideg maszk alá.

Így senkitől sem búcsút véve visszatért Kréta környékére, idős nagyanyjához, messze a borzalmaktól és Pitontól.

A távoli, aprócska szigetre csak kósza hírek jutottak el a háborúról, de ezek is épp elég szörnyűek voltak. De nem tudta feledni az angliai vakációkat és Pitont. Sokszor riadt fel hideg verejtékben úszva, mert az álmodta, hogy a varázsló meghalt vagy az Azkabanba került a halálfalókkal.

      Aztán teltek az évek, Stella sokat utazott, elég szép örökség várományosa volt, így bejárta Egyiptomot, Dél–Amerikát, a régi, mágikus birodalmak színhelyeit, annak a tudásnak a bölcsőhelyeit, ami őt a legfőképp foglalkoztatta. Csak Angliát kerülte  … felejteni próbált…

Az utóbbi időszakban azonban egyre gyakrabban jöttek a baglyok Maya nénitől, aki nagyanyjának jó barátnője volt, és ő maga is még jól emlékezett rá gyerekkorábból. Ezekben Maya néni mindig szerét ejtette, a sokféle pletyka és a legújabb mágikus növényápolási módszerek mellett, hogy beszámoljon unokaöccséről, aki a család utolsó tagja volt, és aki csak tanít évek óta, valósággal eltemetkezett Roxfortba, akiben Dumbledore annyira megbízik, és aki annyira egyedül van. Stella valósággal itta ezeket a sorokat…

És most itt van, teljesült a vágya, találkozott Pitonnal, sőt több is történt, mint amire számított ,… és mégis vagy éppen ezért, nincs nyugta…

És ráadásul mindezek akkor történnek, amikor Voldemort újból visszatért és bármikor megtörténhet a legrosszabb …Vajon mit tartogat a jövő?

Már hajnalodott, amikor sikerült álomba zuhannia, de álmai ugyanolyan nyugtalanítóak voltak.