4. CSAK EGY ÁLOM  

Nagyon késő volt, amire Piton visszaért roxforti szobájába. Cseppet sem érezte magát fáradtnak.

Óvatos mozdulattal egy asztalkára helyezte a kis, női alakot formázó szobrot. Majd leült és sokáig merengve nézte, de gondolatai messze jártak. Egyre másra a mai este eseményeit forgatta magában, s bármennyire nem akarta ezt, el kellett ismernie magának, hogy a lány igen nagy hatással van rá. Hiába gondolta, hogy az elmúlt esztendők keserű emlékei kitörölték az emlékezetéből, még mindig ott volt a lelkében. A zöld szemekből áradó bizalom és melegség előtt védtelennek érezte magát.

És a lány hajának az illata, selymes bőre, forró, puha ajkai és az a szenvedély, ahogy visszacsókolta… Piton megrázta a fejét, és csodálkozva állapította meg, hogy ezúttal sokkal kevésbé ura érzelmeinek mintsem azt gondolta volna. A kagylóhoz lépett és hideg vízzel lemosta az arcát, hogy lehűtse felkorbácsolt indulatait.

– Szedd össze magad, nem veszítheted el a fejed, most szükséged van a józan eszedre. Ura kell légy érzelmeidnek!

Ha Piton valaha is naplót vezetett volna, most fellapozhatta volna, hogy ráleljen annak a régi, téli éjszakának az emlékére, az ódon házban mindenütt fahéj és sült alma illata terjengett. De soha nem tett ilyet, nem volt rá igénye. Voltak dolgok, amelyeket még önmagának sem vallott be. És az emlék magától is előúszott, mindig is ott volt valahol lelke mélyvizein, a sötétben meghúzódva, varázstintánál erősebb nyomokat hagyott benne, és most a felszínre került felkavarva elméje nyugodt, sima tavát.

Olyan volt ez a kimerevített pillanat, akár a mugli fényképeken, a bizalom magától, szinte észrevétlenül született meg köztük, mint maga a közelgő Fény születésének az ünnepe, mint egy fénypont. S a lány távozása után egyre sűrűbbé és áttekinthetetlenebbé vált a sötétség. Olyankor mindig ehhez a világító kis fényponthoz nyúlt vissza. Annak a téli éjszakának az emlékéhez, amikor a rájuk hulló sápadt holdfényben suttogva, hajnalig beszélgettek. Mint egy szelencébe zárt drága, ritka kenet olyan volt ez az emlék, amit csak nagy ritkán és óvatosan nyitunk fel, nehogy elpárologjon.

Aztán már nem látszott a fény sehol, mert túl erős volt a vonzereje annak az útnak, ami arra csábította, tudta pedig, hogy ott lakozik a sötétség, de úgy vélte, hogy talán nem is annyira fenyegető, vagy nem is olyan fekete, csak bársonyosan, puhán elnyel.

Amikor már sehol sem volt remény, a Sötét Nagyúr megmutakozott a maga legborzasztóbb valójában, és nem látszott visszaút, csak az Azkaban kapui dördültek visszhangosan vagy talán hangtalanul.

Akkor is ez a kis fénypont ott volt elrejtve lelke egyik legtitkosabb zugában, és felviláglott, mint egy szentjánosbogár. Stella emléke, nagy, tiszta, őszinte szemeivel, ahogy testestől-lelkestől megnyílt előtte, megmaradt: „Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, Olyan a szenvedély, mint az alvilág.”

Később az évek sodrásában, arra már gondolni sem mert, hogy ezek után ő még valaha is Stellához közeledjen. Ő, aki minden testi-lelki szennyben megmártózott, nem mocskolhatja be őt, nem érintheti, mit, a közelébe se mehet.

Maradt a magány nyugalmas vagy kevésbé nyugalmas óráival, örülhet, hogy még él, és nem az Azkabanban rohad, mint mások.

Meg volt róla győződve, hogy Stella akárcsak gyermekkora többi társai elfelejtette, s ha meg nem, hallani sem akar róla, hiszen nagyon jól tudja ki és mi volt, mit tett.

Miért is keresné az ismeretségét egy ilyen csinos, tehetséges boszorkány?

De a mai találkozásuk után, már korántsem volt ebben olyan bizonyos. Hiszen Stella nem érkezett üres kézzel, készült erre a találkozásra.

A hold még fenn járt, későn pirkadt. Ahogy álmatlanul feküdt az ágyában, a hold sugarai rávetődtek a kígyós istennő szobrára.

Mintha megmozdult volna, lassan leszállt talapzatáról, majd egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem ember nagyságúvá vált. Ekkor megfordult és feléje közeledett. Piton döbbenten ismert Stellára a szobor arcvonásaiban.

–Jöjj, Severus, olyan régóta várlak – szólította meg és fekete szemei karbunkulusként csillogtak.

És ahogy egyre közelebb jött, Piton dermesztő hideget érzett.

–Ne, ne közelíts! Mit akarsz? – kiáltott rá, de a hideg teljesen átjárta a testét. Kinyújtotta a kezét, és megpróbálta elérni a pálcáját. De ekkor felébredt, és még kábultan körülnézett a szobájában. Kint már megvirradt, nyugtalan álma közben lecsúszott róla a takaró és ő egészen átfázott. Kiverte a hideg verejték: Mi a fene volt ez? – gondolta, a kígyós istennő szobra ott volt a helyén, ahol az éjjel hagyta.