5. fejezet
5. „A MÉLYBE ZUHAN, S NEVE IS
UTÁNA…”
„Senki sem halt meg, senki sem
született.
Nincs halandó, ki érintené merné
Kérosz szent talaját éles kapával,
Hogy ott nedvdús növényt teremjen a föld,
Vagy nemes ércet hozzon napvilágra.
Kit kíváncsiság vagy kapzsiság emészt,
Fehér sziklák közt súlyos vadként mordul
Sértve Labirintus Úrnője csendjét,
A mélybe zuhan, s neve is utána.”
/Ptolemaiosz-kori papirusz/1
– Hát …, ez nem hangzik túl biztatóan. – szólt Piton, letéve
kezéből a tekercset és a boszorkányra nézett.
– Nem sokkal elutazásom előtt találtam a szentély elrejtett tekercsei
között.
– És Te ide akarsz meghívni engem? Ez a hölgy nem tűnik túl
barátságosnak…
– Ej, Severus, hiszen tudod, hogy ez a túl kíváncsi muglik elriasztására
szolgált.
– Egen, el tudom képzelni, hogy milyen módszerekkel…
– Komolyan úgy teszel, mintha csak a te családodban lettek volna fekete
mágusok…
A fekete mágia – sejlett fel benne, és lopva a férfi komor arcára
pillantott. Ó, igen Stella nagyon is jól emlékezett, még a gyermekkorából, nem
csak a férfinak és családjának voltak ilyen emlékei.
Boszorkányok és mágusok a felmenői között, halkan, félelemmel vegyes
megvetéssel kiejtett nevek. Eleinte pusztán csak védekeztek. A muglik növekvő
értetlensége, ostoba gyűlölete iránt, ahogy azok egyre inkább elfordultak a
mágikus világtól, megvetették, majd létét is tagadták. Sértett gőgjükben a
mágusok egyre inkább bezárkóztak, elszigetelődtek. Ó igen, édes volt a bosszú,
olyan könnyű volt visszaütni. Még esélyük sem volt a védekezésre. Hiszen
nagyságrendekkel nagyobb erővel álltak szembe.
És ők annyira eltávolodtak a varázstalan világtól, hogy lassan a létük is
feledésbe merült.
–Voltak nálunk is bőven, – tette hozzá keserű nevetéssel – talán csak
szüleim és nagyanyám, aki felnevelt, voltak normálisak.
És felhő futott át finom vonású arcán, mint mindig, ha halott szülei
jutottak eszébe.
– Nálunk meg az anyám és a Maya – néni, akit ismersz – morogta összevont
szemöldökkel a férfi.
A lány ijedten gondolt a fiókba zárt képre, és lopva körülnézett a
szobában, hogy a férfinak vajon feltűnt a hiánya. De a bájitaltan-tanár a
gondolataiba merült.
– Valójában azt szeretném megtudni, – folytatta Stella, hogy mikor
következett be az a pillanat, amikor már a szentély léte is titokká vált.
Ugyanis eredetileg köztudomású volt a kígyós istennő szentélyeinek léte. Gyakran
muglik is felkeresték problémáikkal tanácsokat, gyógyulást remélve. A beavatott
mágus közvetítette számukra az istennő tanácsait. Akkor még nem volt számukra
titok a mágikus világ léte. A görög hódítás után a mágikus világ egyre inkább
bezárkózott, attól tartva, hogy a tudás nem odaillő személyek kezébe
kerül.
A kígyós istennő szentélyei közül a legtitkosabb a labirintus szentélye
volt, ide muglik sohasem, csakis mágusok léphettek be. S közülük sem
mindenki.
Szóval az igazi adeptusok lassan visszavonultak és annak, hogy a görögök
hallottak ugyan róla, de már nem értették a kígyós istennőről szóló tanításokat,
az a bizonyítéka, hogy megteremtették a maguk Athéné–istennőjüket, akinek a neve
Athana nevének torzult változata, és a neki megfelelő mítoszokat.
Az azóta eltelt idők bebizonyították, hogy sajnos azoknak volt igazuk,
akik elrejtették a tanokat, mert az egyetlen szentély, amely fennmaradt, a
labirintus szentélye.
Ma már léte annyira a feledésbe merült, hogy már csak néhány igazi, nagy
mágus tud a létéről, s arról, hogy még vagyunk néhányan, akik ismerjük a titkát,
már szinte senki. Ennek a rejtőzködésnek is megvoltak a maga hátrányai, az
iniciáltak körében megteremtett egyfajta paranoiát és exkluzívizmust.
– Ez aztán ismerős, főként azoknak, akik aranyvérű családokban nőttek
fel.
– Ezért már csak nagyon ritkán és indokolt esetben teremtik meg a
kapcsolatot az istennővel, és az a kommunikáció igen bonyolulttá
vált.
Stella ekkor elhallgatott, úgy érezte túl sokat beszélt, de amíg mesélt,
emlékek keltek életre benne. Fájó, elhallgatott tények. A fekete mágia, ami
elválasztotta, és mégis valahol össze is kötötte őket.
Bár nem úgy, ahogy a varázsló, a lány is megtapasztalta a sötét
varázslatok különös, titokzatos vonzerejét. A tiltott, vonzó ösvény magába
szippantó erejét. Az istennő veszélyes, sötét Hekaté-szerű arcát. A pusztító
Kali-Yuga…
Boszorkányok, fiatal lányok, akik a papnőből istennővé válás csábító
útjára léptek. Néhány lépés volt csak…, de ezt az átalakulást igen drágán
kellett megfizetni.
A labirintus-szentély egyik rejtett folyosóján, egy verőfényes délutánon
megpillantotta ő is az ajtót, ott, a szobor közelében. Ha kétszer fordult balra,
és nem ment tovább a jól ismert fő folyosón, akkor rábukkant. Csak beavatása
után szerzett róla ő is tudomást. El is ment az ajtóig néhányszor, és nagy volt
a kísértés, hogy lenyomja a kilincset. De nem tette…
Az ajtó csak az év bizonyos napszakaiban vált láthatóvá, mágikus ünnepek
előestéjén, amikor egy ráeső fénysugár megvilágította. Akkor beléphetett volna,
ha az ajtóra tekerődő aranykígyót elfordítja s közben krétai nyelven, a
megfelelő varázsigét mormolja. Odabenn az istennő legtitkosabb, sötét fátyol
mögé rejtett arcával találta volna magát szemközt.
E titkok segítségével hatalmas mágikus erők birtokába juthatott volna. De
akik megtették, mind nagy árat fizettek érte. Borzadt hallgatás övezte ezt.
Fiatalon vagy rejtélyes módon vesztették életüket. Az egyik papnő, aki állítólag
híres szépség volt, viharkor a tengerbe zuhant. Soha nem lelték meg a tetemét. A
másikat holtan találták a szentély felé vezető sziklás úton, külsérelmi nyomok
nem voltak rajta.
– Magával vitte Athana – suttogták.
Ő azonban ellenállt annak a csábító vonzásnak, melyet a szinte istennői
hatalom birtoklása jelenthetett volna, túl sok minden történt nemcsak az elmúlt
századok során, hanem a közvetlen környezetében is, nemcsak szülei halála, hanem
a sötét erők feléledése.
Sokszor látni vélte őket, mikor egyedül volt a szentélyben, sok-sok éve
élt, bukott elődeit. Szép, de sötét arcukat fátylak rejtették, csak hideg,
démoni nevetésük hallatszott, ha sokat tartózkodott egyedül a Labirintus
szentélyében.
– Ne félj, gyere utánunk – suttogták krétai nyelven. –Szépséget és
hatalmat nyersz. Mindent elérhetsz, amit csak akarsz. Képessé lehetsz bármire,
bármit megszerezhetsz, amit csak kívánsz…
De ő nem hallgatott rájuk, megkeményítette a szívét, így aztán
elhallgattak, s egy idő után már nem is jelentek meg többet.
–Tudod, hogy kíváncsivá tettél, – mondta kis hallgatás után csendesen a
férfi, félbeszakítva ezzel a boszorkány csapongó gondolatsorát –
egyet–mást tudtam én is a kígyós istennőről, de amiket itt elmondtál, az sok
mindent sejtett…
– Mondj valamit, mikkel foglalkozol? Ne csak én meséljek, milyen a
Roxfortban?
– A Roxfortot most már hamarosan látni fogod a saját szemeddel, mert ha
jól tudom, te is hivatalos vagy a Főnix Rend következő gyűlésére, ami most ott
lesz. Megtudhatnám mit is keresel te ott? Ugyanis Dumbledore engem bízott meg,
hogy odakísérjelek. – nézett kutatóan a lány arcába.
Stella elborult tekintettel mondta: –Tulajdonképpen fogalmam sincs, csak
meghívtak és ennyi. És én nem is tudtam, hogy te is, szóval hogy…
– Hogy én foglak elkísérni? Miért, nem jó?
–Miről is beszéltünk? – kérdezte zavartan Stella, miután szerencsésen
belegabalyodott a mondanivalójába.
– Hát a Roxfortról, – mondta gúnyos hangon a férfi. –És semmi érdekeset
nem tudok mesélni neked róla, csak egy csomó tehetségtelen kölyökről, akik
utálják a bájitaltant. És van egy olyan gyanúm, – tette hozzá csúfondárosan, –
hogy nem én vagyok a kedvenc tanáruk. Különben, ha jól emlékszem, te is majdnem
roxfortos diák lettél.
– Igen, én is megkaptam a levelet, de aztán azon a nyáron történt a
tragédia… Emlékszel, igaz ?
Igen, Piton nagyon is jól emlékezett arra a nyári délutánra, vendégeket
vártak, és ő remélte, hogy Stella is eljön. Mikor egyszerre csak egy középkorú
varázsló hoppanált a kertjükben és feldúlt arccal a szüleit
szólította.
Majd a házból izgatott suttogások zaja szűrődött ki, és kisvártatva az
apja érces hangját hallotta:
– Nem, ilyen véletlen nincs, ez nem lehetséges! Baleset, hát ez nem egy
mugli hajó volt, amelyik hajótörést szenved! Én biztos vagyok benne, hogy
elátkozták!!!
– Stt, Severus, halkabban …’’
– S nagyanyám rögtön hazahívatott Krétára. – rezzentette fel megint
Pitont gondolataiból Stella hangja.
Tudod, hogy sokáig nem is jártam rendes iskolába, nagyanyám maga
foglalkozott velem, és aztán később kezdtem el járni Daidalosz ciprusi
iskolájába. De hát erre még kell emlékezned?
Piton bólintott. – Hogyne, de mesélj csak erről a
Daidaloszról.
Stella arcán az emlékek hatására derűs arckifejezés jelent
meg.
– Ó, hát szerintem egyáltalán nem hasonlít a Roxfortra. Ez egy egész
kicsi magániskola, és Daidalosz maga dönti el a személyes találkozás alapján,
hogy elfogad–e növendékének. Húsz diákja, ha van összesen, különböző korúak és
időszakosan más tantárgyakat tanultunk. Pl. másfél hónapig bűbájtant, másfél
hónapig átváltoztatástant, aztán SVk–t és így tovább. Valószínűleg nagyjából
ugyanazokat a tantárgyakat, mint a Roxfortban, de persze nem várható el egy
személytől, hogy annyi tantárgyat tanítson és értsen. Na meg korosztályonként is
váltakoznak a tantárgyak, a nagyobb diákok esetében a mágiára kerül a
hangsúly.
De én nagyon sokat tanultam nagyanyámtól, az is igaz, hogy ennek
nagyrésze titkos tan.
Cipruson nagyon jó volt, a legtöbb órát a kertben, a szabad ég alatt
tartottuk, és mi mindannyian nagyon jó barátok lettünk. Azóta is tartjuk a
kapcsolatot – nézett fel ragyogó szemekkel a varázslóra.
Az figyelmesen és komolyan nézte.
A ciprusi iskola nem volt igazi benntlakásos iskola, hétvégén
hazamentünk, volt úgy, hogy hosszabb időszakokra is. Nagyanyám miután
elvesztette a szüleimet, nem akart elengedni maga mellől, főleg ilyen messzire,
mint a Roxfort. De mivel muszáj volt iskolába járnom, így kerültem
Daidaloszhoz.*
A boszorkány Pitonra pillantott és kezdett zavarba jönni: –Persze,
biztosan nem tudunk annyit, mint egy roxforti végzős diák, de én nagyon
szerettem az iskolámat és Daidaloszt mai napig is atyaként tisztelem és
szeretem.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent tudsz. Nem mindenkiből
lesz nagy mágus, aki elvégzi a Roxfortot.
– Valószínűleg sok tantárgyból át sem mennék… – nevetett Stella. Egyet
máris tudok mondani: bájitaltan, szerintem még az alapokkal sem vagyok
tisztába.
– Hát, ha gondolod, beülhetsz az elsősök órájára, én megengedem
neked.
– Na, hogy döntesz, hányadikba jössz?
– Hát azt már neked kell eldöntened – felelte kacagva a boszorkány. –Bár
az igazat megvallva, – folytatta hamiskás arckifejezéssel, én jobb szeretnék
különórákra járni. Tudod, már kissé túl idős vagyok az iskolapadhoz.
– Igen…? Hát ezt a professzor még jól meg kell gondolja. Tudod, nem
szokott különórákat adni. Úgyhogy nem hinném, hogy vállalja.
– Hacsak – húzta össze a szemöldökét, nem próbálod meggyőzni!
– Igen? – és mivel lehetne meggyőzni?
– Tudom is én, próbálkozzál!
De ekkor már közel álltak egymáshoz.
– Esetleg, így… –és átkarolta a nyakát a varázslónak, aki magához húzta,
és szenvedélyesen csókolózni kezdtek.
Erős széllökés rázta meg az ablaktáblákat. Piton hirtelen úgy érezte,
hogy elszállt az a megnevezhetetlen érzés, ami az előző pillanatokat oly
könnyűvé tette, és helyét fojtogató, rossz hangulat vette át.
Váratlanul elengedte a lányt. Stella riadtan nézte, hogyan változik meg
és sötétül el a férfi arca.
Ha mondana valamit… Alig egy pár perce még minden olyan csodálatosnak
tűnt.
Torokszorító érzés volt megszólítania, de muszáj volt megtennie, mert azt
látta, hogy ő nem fog megszólalni, és ez a bizonytalanság mindennél szörnyűbb
volt.
–Valami baj van, Severus? – kérdezte nyugodtnak szánt hangon, miközben
érezte, hogy a szíve kiugrik a helyéből.
– Nem, dehogyis – felelte a férfi, és elfordult, mert ő maga sem értette,
mi is történik vele. – Csak mennem kell, már nagyon későre jár.
– Akkor majd eljövök érted, Stella – szólt és egy futó csókot lehelt az
arcára, majd pillanatok alatt eltűnt.
Alig várta már, hogy a friss levegőre jusson, azt sem bánta, hogy a szél
vadul cibálta a talárját.
– Mi a fene van veled? – átkozódott magában. – Miért viselkedsz így ezzel
a nővel? Hiszen fontos neked.
Nem értette, mi ez az iszonyat a lelkében, mely nem engedi, mely fogva
tartja, fojtogatja.
– Igen, hiányoztál. – vívódott tovább – és végighúzta hosszú vékony ujját
az ajkán. – De megtanultam a hiányoddal élni, mint annyi más lemondással… Most
itt vagy és felkavartál bennem mindent, amit el akartam felejteni.
Az ég olyan volt, mint egy elborult tekintet, a felhők eltakarták a
holdat.
|