|
7. fejezet
Szerző megjegyzése: Egy kis ámokfutás, némi riadalom, majd Hermione nagy pillanata, mint királykisasszony, aztán jönnek a kérdések, amikre megvannak a begyakorolt válaszok, és a bálnak sajnos nem nyugodt körülmények között lesz vége.
7. fejezet
Piton kelletlenül kezdett öltözködni alagsori lakosztályában. Fekete nadrág, fekete ing, fekete cipő, fekete talár. Odakint meg kánikula… Miért is találta ki, hogy feketében fog járni? Legalább a haja lenne világosabb, hogy ne forrjon fel az agya olyan hamar. Ha nem döntené porba a tekintélyét, kiszőkítené, de az meg olyan lenne, mint Lockhart… A fene bele… Így aztán, ha már fekete hajjal áldotta meg a sors, egy szalaggal összekötötte a tarkóján, hogy legalább az ne melegítse.
Magára kanyarította legvékonyabb talárját, amit talált, és elhagyta a lakosztályt. Határozott lépéseinek ütemes koppanása visszhangot vert az üres folyosó falain. Senkivel sem találkozott, amíg fel nem ért az előcsarnokba, ahol még mindig érkeztek a kastélyban elszállásolt vendégek, hogy elfoglalják szobáikat. McGalagony rendíthetetlenül vezényelt az érkezőknek, hogy ki merre menjen.
Kilépett a hatalmas ajtón, és rengeteg embert látott a parkban gyülekezni. Remek, gondolta magában, felismerve néhány mágust és boszorkányt, akikkel nem kívánt találkozni sem, nemhogy beszélgetni. Elindult az emelvény felé, amely előtt már rengeteg szék volt elhelyezve, és úgy döntött, hogy előveszi közismerten remek modorát, és hideg, szúrós tekintettel nézett mindenkire, aki csak két méteres körzetben volt. Ezzel sikeresen elérte, hogy senki nem mert hozzászólni, sőt, sokan még távolabb is húzódtak.
Mégsem úszhatta meg, hiszen Harry, miután a háború véget ért, már nem hunyászkodott meg volt tanára előtt, és bármikor bátran megszólította, vagy mondta meg a véleményét. Valamilyen rejtélyes oknál fogva, a professzor őt, és csak őt tegezte hármójuk közül, és a mai napig sem értette, miért, bár neki valahogy nem jött olyan könnyedén az ilyen bizalmas megszólítás.
- Üdvözlöm, professzor! – köszönt a férfinak.
- Harry! – fordult felé Piton. – Hol hagytad a társaid? – kérdezte, mikor látta, hogy a fiú egyedül van.
- Ginny a gyerekekkel van a tónál, Hermione még a faluban, Ront még nem láttam ma – felelte körülnézve Harry, társait keresve.
- Nyilván Miss. Grangerrel van a faluban, nem gondolod? – tette fel kicsit gúnyosan a kérdést a professzor.
- Nem hinném, uram – nézett rá furcsán Harry.
- Miért? – kérdezte a férfi. – Együtt élnek, nem? Akkor meg az a természetes, hogy együtt vannak a faluban.
- Nos, nem, uram – válaszolta a fiú kicsit vonakodva, mint aki nem tudja, mondhatja-e, amit akar, vagy sem.
- Mit nem, Harry? – fordult ismét a fiú felé megvillanó tekintettel. Kezdett kijönni a béketűrésből.
- Nem, uram, nincsenek együtt a faluban – magyarázta Harry –, és nem, uram, nincsenek együtt sehol máshol sem. Ron és Hermione már régóta nincsenek együtt.
- Miket beszélsz, Harry? – hüledezett a professzor. – De hát, mikor történt? Nem is lehetett hallani róla…
- Nézze, uram… – kezdte a fiú, láthatóan zavartan – a lényeg, hogy már nincsenek együtt, de az okot majd Hermione vagy Ron elmondja, ha akarja. Nekem nincs jogom kiteregetni a dolgaikat, és ha lenne, akkor se tenném, tudja jól.
- Persze, nem is azért kérdeztem, csak meglepett a dolog – gondolkodott el Piton a hallottakon, miközben újra a tömeget kezdte figyelni.
- Uram, gondolom, nem kell mondanom, hogy amit az imént mondtam, bizalmas, tehát nem szeretném, ha ezt valaki más megtudná.
- Nyugalom, Harry, nem én vagyok a helyi Pletyka-kör vezetője – méltatlankodott a professzor, de további gondolatait már nem tudta kifejteni, mert hirtelen meglátott két közeledő, nevetgélő fiatalt. Dracót és Hermionét, amint egymást átkarolva lépkednek az emelvény felé, egyenesen az ő irányába. Nem is tudta, hogy mit gondoljon, de nem is maradt ideje belemerülni a gondolataiba, mert egy hangos üvöltés szakította félbe őket.
- Malfoy! – üvöltötte Ron, és már le is ütötte a gyanútlan fiút.
- Ron – sikította Hermione, amikor Draco elterült, de volt kedves újra ütésre emelte a kezét –, hagyd békén!
A hatalmas tömeg egy pillanat alatt elcsendesedett a jelenet hatására, és mindenki döbbenten figyelte az egyoldalú ökölcsatát. Harry és Piton kaptak észbe először, és már ugrottak is a hármas felé. Harry elkapta Ront, aki megpróbált kiszabadulni a fiú szorításából, míg Piton először Hermionét rántotta el a veszély közeléből, majd Draco mellé térdelt. A fiú arcát elborította a vér, és már teljesen eláztatta az ingét is. Közben a hátuk mögött Ron még mindig üvöltött.
- Te mocsok – tajtékzott a fiú –, hogy mertél a közelébe menni?
- Ron, fejezd ezt be – próbálta csitítani Harry, kevés sikerrel.
- Engedj el, Harry, engedj el! – kapálózott eszeveszettül – Te is ellenem vagy?
- Ron, nincs senki ellened – felelte Harry –, de nem engedlek el, amíg meg nem nyugszol!
Draco lassan éledezni kezdett, majd a fájdalom hatására fintorogni akart, de azzal csak tovább fokozta törött orrának fájdalmát. Kezét az arcához emelte, hogy megérintse sérült testrészét, de Piton elkapta a csuklóját félúton.
- Ne – szólt halkan a fiúhoz. – Mindjárt rendbe hozom, csak meg akartam várni, hogy magadhoz térj.
Elővette pálcáját, Draco arcára irányította, hogy összeforrassza a törött csontokat. A fiú lehunyt szemmel várta meg, amíg keresztapja rendbe teszi az orrát, majd érezte, hogy eltünteti a vért is az arcáról.
- A szemétláda – motyogta Draco –, így nekitámadni az embernek. Elég rendesen elengedte az öklét, az biztos…
Piton felsegítette Dracót, majd Harry és Ron párosa felé fordult. Az ifjú Weasley még mindig ki akart szabadulni a fogságból, és látszott hogy Harry egyre nehezebben tudja kordában tartani.
- Mr Weasley, megmagyarázná, ami történt? – kérdezte vészjósló tekintettel a professzor.
- Nem tartozom magának magyarázattal – ordított lassan berekedve Ron volt tanára arcába.
- Lehet, hogy nekem nem, de Dracónak mindenképpen – felelte hidegen Piton. – Nem tett semmit, amivel kiválthatta volna a haragját.
- Nem tett semmit? – kezdett most már hisztérikussá válni a fiú hangja – Még hogy nem tett semmit? Maga minek nevezné, ha a kedvesével egy másik férfi sétálna ölelkezve?
- Mr Weasley, amennyiben ennyire magánjellegű a problémája, nem hinném, hogy ekkora nyilvánosság előtt kellene rendeznie az ügyet – húzta fel a szemöldökét a férfi –, és nem kellene Miss. Grangert, Mr Malfoyt és saját magát kellemetlen helyzetbe hoznia. Már amennyiben valóban arról van szó, amiről beszélt…
- Igenis arról van…
- Nem! – hallatszott határozottan Hermione hangja, ahogy közelebb lépett. – Nem erről van szó! Ron és én már több, mint két éve nem vagyunk együtt. Az ok most lényegtelen. Minden jogom megvan arra, hogy azzal járkáljak, akár ölelkezve is, akivel akarok.
- Miss. Granger – akarta Piton félbeszakítani, de a lány nem engedte.
- Ne, professzor, hadd fejezzem be – nézett rá a férfira, majd visszafordult Ron felé. – Soha nem voltam híve a nyilvános jeleneteknek, te is tudod, de ha így akartad, Ron, hát legyen. Eddig nem fogtad fel, hogy nem akarok már tőled semmit, de, talán ha ennyi ember előtt mondom, megérted. Hagyj engem békén, kérlek! Örökre… – azzal hátat fordított, és Dracót kézen fogva elindult a kastély irányába.
- De Hermione – kiáltotta kétségbeesetten Ron, és utolsó erejével kiszakította magát Harry szorításából, hogy a távozó pár után vesse magát.
Már emelte a pálcáját, hogy hátulról Dracóra támadjon, amikor hirtelen két kéz kapta el a vállait, megtörve ezzel a lendületét. Harry és Piton tartották a karjánál fogva, és már csak dühösen nézhetett a távolodó alakok után, amíg el nem nyelte őket a tömeg.
- Nyugodj meg, Ron – szólt halkan Harry, és a kapu felé fordult a fiúval, aki szemmel láthatólag teljesen összetört.
- Elbírsz vele, Harry? – kérdezte Piton. – Megnézném Dracót és Miss. Grangert…
- Persze, menjen csak… később találkozunk.
Piton elengedte Ron karját, és egy utolsó figyelmeztető pillantást vetve rájuk, hátat fordított, és ő is a kastély felé igyekezett.
- Gyere, Ron – húzta a kapu felé Harry az elgyötört fiút.
- Harry, miért csinálja ezt velem? – kérdezte zavart tekintettel. – Miért csináljátok ezt velem?
- Ne törődj most ezzel…
- De törődök vele, Harry! – csattant fel, miközben elérték a kaput, és elhagyták a birtokot. – Egyetlen balul sikerült este… egyetlen átkozott baleset, és mindenki elfordult tőlem! A saját anyám sem áll velem szóba! Nekem is fáj…
- Ezt már megbeszéltük… Az a baj, hogy nem látod be, hogy valóban a te hibád volt, és nem látod be azt sem, hogy Hermione nem tudja ezt elfelejteni neked. Talán még most sem dolgozta fel, de remélem, tévedek.
- De miért nem tud megbocsátani? Hiszen szeretem!
- Merlinre, nem lehetsz ennyire értetlen! Majdnem elvetted tőle a reményt is, hogy… De hagyjuk – sóhajtott lemondóan Harry.
- Mégis, mit kéne tennem? – ragadta meg Ron a fiú karját – Mit tegyek?
- Menj el, és hagyd békén.
- Nem adom fel, Harry! – keményedett meg Ron hangja. – Nem engedem, hogy mással legyen, mert szeretem, és ő is szeret engem! Mindent meg fogok tenni…
Harry tekintete elsötétült, és hideg, halk hangon szólt a fiúhoz.
- Ron, ha megpróbálod bántani, én…
De Ron már nem volt ott, és Harry csak némán figyelte, a helyet, ahonnan egykori barátja hoppanált.
***
Hermione és Draco sietősen haladtak a kastély felé, bár inkább a lány volt az, aki el akart tűnni a kíváncsi szemek elől. Draco hagyta rohanni Hermionét, de amikor beléptek a teljesen üres előcsarnokba, megállította a lányt.
- Hé, állj meg egy pillanatra! Jól vagy? – kérdezte halkan, még mindig a kezét fogva.
- Remekül vagyok, persze – felelte társa, de arca nem ezt tükrözte.
- Szerintem meg nem vagy jól – jelentette ki a fiú. – Remegsz, mint a kocsonya, és úgy rohantál át a parkon, mint akit üldöznek. Hová siettünk egyáltalán ennyire?
Hermione nem felelt, csak ránézett Draco véráztatta ingére, az eséstől koszossá vált nadrágjára. A fiú követte a pillantását, és most már ő kezdte magával húzni a lányt közös szobájuk felé. Pár perccel később már benn is voltak a kis szobában, és Draco az egyik fotelhez irányította a még mindig zaklatott lányt. Éppen át akart öltözni, amikor kopogtattak, majd a következő pillanatban belépett keresztapja.
- Jól vagytok? – kérdezte azonnal Piton.
- Nekem kutya bajom, de… – fordult Hermione felé – Hermionéról már nem mondható el ugyanez.
- Miss. Granger – lépett hozzá a professzor, miközben egy fiolát dugaszolt ki éppen –, kérem, igya meg ezt!
- Köszönöm, de nincs rá szükségem.
- Ne ellenkezz, Hermione – szólt neki Draco kedvesen, – egy kis nyugtató bájitaltól nem lesz semmi bajod, de hát ezt te is tudod… Idd meg, kérlek!
- Kérem, fogadja el a bájitalt, Miss. Granger – próbált Piton is hatni a makacs lányra. – Engedje, hogy segítsünk…
Hermione ránézett a fiolára, majd tovább emelte a tekintetét a fotel mellett térdelő férfi arcára, belenézett fekete szemeibe, melyek sötéten csillogtak, de csak az őszinte segíteni akarást látta bennük. Felpillantott Dracóra, aki biztatóan bólintott és még egy halvány mosollyal is megpróbálkozott, és Hermione tétován kivette Piton kezéből a fiolát. Újra megnézte egy pillanatra, mintha még egyszer meggondolná, lenyelje a főzetet, majd egy hajtásra kiitta.
Piton elvette tőle az üres fiolát, a zsebébe rejtette, és felemelkedett a lány mellől.
- Biztos, hogy nincs semmi bajod? – kérdezte Dracótól újra.
- Persze, hogy nincs – felelte a fiú –, csak át kell öltöznöm. Megyek is…
Draco a fürdőszobába indult, kezében a váltás ruhát szorongatta. Mielőtt magára zárta volna a fürdőszoba ajtaját, még egyszer ránézett Hermionéra, aki lehunyt szemmel ült a fotelben. Bezárta az ajtót, és vetkőzni kezdett, majd a zuhany alá lépett. Nem egészen így képzelte el, amikor keresztapja meglátja Hermione társaságában, de ezen már nem tudott változtatni. Látta a férfin a megdöbbenést, és tudta, hogy alapos vallatásnak néz elébe. Piton csak azért nem foglalkozott egyelőre vele, mert fontosabb dolga akadt, nevezetesen az ő, és Hermione állapota.
Miközben Draco áztatta magát, a szobában Piton azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna most a lánynak, akit szemmel láthatólag megviseltek a parkban történtek. Egyáltalán, miért jöttek egymást átkarolva, és nevetgélve? De végül is most nem ez a fontos…
- Jobban van, Miss. Granger? – kérdezte a lánytól, miközben ő is leült a szemközti fotelbe.
- Igen, köszönöm – felelte még mindig lehunyt szemekkel. Várta, hogy a férfi mikor kérdez rá, hogy miért is volt Dracóval. De a kérdés egyre csak váratott magára…
- Mondana valamit az iménti jelenetről? – kérdezte e helyett halkan a professzor. – Persze, ha nem akar róla beszélni, nem erőltetem…
Hermione gondolkodott egy rövid ideig, majd kinyitotta a szemét, és egyenesen a férfi éjfekete tekintetébe nézett. A parkban már úgyis beszélt róla, hát most miért ne tehetné? Hiszen olyan aggódónak tűnik volt professzora…
- Elmondtam a parkban a lényeget, de ha akarja, elmondom újra – kezdte. – Több, mint két éve, hogy szakítottam Ronnal, de ő nem fogadja el a döntésem. Azóta is azzal nyaggat, hogy szeret, és hogy ne lökjem el magamtól, és hogy legyünk újra együtt. Erre én képtelen vagyok, de hiába. Leveleket írogat, és már a tavalyi ünnepségen is ezzel zaklatott.
Perselus figyelmesen hallgatta a lány szavait, és tudta, hogy ennél többet most nem várhat tőle. Még nincs készen arra, hogy az okokról beszéljen.
- Bántotta valamivel közvetlenül? – kérdezte a professzor. – Vagy esetleg tett valami olyat, ami nem rá vall?
- Nem is tudom… – emelkedett feljebb ültében Hermione, ahogy elgondolkodott. – Most, hogy így mondja, az utóbbi időben volt egy olyan érzésem, mintha követtek volna, de soha nem láttam senkit. Bár szerintem Ron nem süllyedne idáig.
- Én nem becsülném le az ön helyében, Miss. Granger! – figyelmeztette Perselus. – Veszélyes lehet egy elvakult szerelmes… és Mr Weasley nagyon annak tűnik.
- Nem tudom… Lehet benne valami, de nem akarom elhinni, hogy ilyesmire képes lenne.
- A lakása rendben van mindig, amikor hazaér a munkából? – kérdezte tovább a férfi. – Használ valamilyen riasztó bűbájt?
- Igen, használok – bólintott Hermione – és most, hogy nem töltöm otthon az éjszakát, még erősítettem is rajta, és megérzem itt is, ha valami történne.
- Rendben van – bólintott Perselus. – Kérem, ha valami történik, feltétlenül szóljon nekem vagy Dracónak! Egyedül semmiképpen sem mehet haza!
Hermione válaszolni akart, amikor Draco kilépett a fürdőszobából, immár újra tisztán és frissen. A lányra nézett, majd keresztapjára, és úgy ítélte meg, hogy nagyjából rendben vannak a dolgok.
- Minden rendben, Hermione? – kérdezett rá mégis a biztonság kedvéért.
- Persze, semmi gond – felelte a lány, kerülve Piton tekintetét.
- Azért én ezt így nem mondanám, Miss. Granger – szólalt meg a férfi.
- Mi történt? – kérdezte Draco komoly arccal.
- Sem… – kezdte volna Hermione, de Perselus szavai elnyomták a hangját.
- Miss. Granger az utóbbi időben azt vette észre, hogy valaki követi, és minden jel arra mutat, hogy Mr Weasley az, aki zaklatja.
- Micsoda? – nézett meglepetten Draco Hermionéra – Igaz ez?
- Igen – sóhajtott a lány, és a kezébe hajtotta az arcát.
- De hát mit akar tőled?
- Újra kezdeni a kapcsolatunkat… – felelte elgyötört hangon a lány, amikor kopogtattak az ajtón.
Draco kinyitotta az ajtót, és azon Harry lépett be, arcán feszültség tükröződött.
- Jól vagy, Hermione? – kérdezte azonnal, és barátnőjéhez sietett.
- Igen, azt hiszem…
- Hol van Weasley? – kérdezte Draco a fiúra nézve.
- Dehoppanált, amikor kivezettem a kapun kívülre – magyarázta Harry. – Eléggé zavarodottnak tűnt…
- Nem is csodálom – hallották Piton hangját. – Az a meglátásom, hogy a fiatalember lassan orvosi esetté válik.
- Professzor, kérem – nézett rá Hermione –, ne mondjon ilyet! Én nem akarom elhinni, hogy ennyire súlyos a helyzet…
- Pedig el kell hinned, Hermione – bólogatott Harry is. – Azt hiszem, Ron teljesen megbolondult, már nem képes reálisan gondolkodni.
- Mit mondott, miután mi bejöttünk? – kérdezte Draco.
- Azt kérdezte, hogy mit tegyen, hogy Hermione belássa, hogy ők még mindig egymáshoz tartoznak, és nem fogja feladni, mert nem engedi, hogy mással járjon, mert még mindig szeretik egymást. És mindent meg fog tenni ennek érdekében.
- Ez nem lehet igaz – nyögte Hermione visszadőlve a fotelben. – Miért nem tud az én életem csak egy kicsit is nyugodt lenni?
- Ne aggódj, nem hagyom, hogy bántson – fogta meg a kezét Harry.
- Mégis, hogyan akarsz megvédeni tőle, Harry? – kérdezte Hermione – Tudtommal, pár hét múlva visszamentek Amerikába.
- Azért mi is itt vagyunk – vetette közbe Draco méltatlankodva – és nem fogjuk hagyni, hogy az a félőrült megtámadja, vagy még rosszabb…
- Ezt igazán nem kérhetem, és nem is fogadhatom el – rázta a fejét Hermione. – De köszönöm, hogy felajánlottad.
- Tehát egyelőre nem tehetünk semmit – állt fel Perselus. – Harry, te figyelsz Miss. Grangerre, amíg itt vagy, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Azt hiszem, a mai nap már nyugodtan fog telni, mivel Mr Weasley elhagyta az ünnepséget. Gondolom, a hivatalos résznek már vége, így már csak a vacsora lesz hátra, és a bál, amit át kell vészelni bonyodalmak nélkül. Ha összeszedte magát, Miss. Granger, talán visszamehetnénk.
- Rendben – felelte Harry, majd Draco felé fordult. – hamarabb is kérdezhettem volna, de te jól vagy?
- Persze, kutya bajom – legyintett a fiú. – Különben sem én voltam a fontos most. Nem engem zaklat egy elmebajos.
Harry egy pillanatra meglepetten nézett a fiúra, majd elhagyta a szobát, hogy visszamenjen a parkban hagyott családjához. Piton is az ajtó felé indult, hogy magára hagyja a két fiatalt, de Hermione hangja megállította.
- Köszönöm, professzor!
- Igazán nincs mit köszönnie, Miss. Granger – fordult vissza a férfi. – Később még beszélünk, Draco.
Azzal elhagyta a szobát, és sietős léptekkel haladt a park felé. Fejében milliónyi gondolat cikázott, szinte mind más témában, más-más kérdést felvetve. Talán a vacsora, vagy a bál alatt lesz alkalma váltani Dracóval néhány szót, miért is jött a lánnyal ma az ünnepségre. Érdekes, erről a kérdésről teljesen meg is feledkezett, mióta Weasley randalírozni kezdett a tömeg kellős közepén.
Draco odasétált Piton elhagyott foteljéhez, és lerogyott a lánnyal szembe. Fürkésző tekintettel figyelte Hermionét, aki még mindig nem akart napirendre térni a történtek felett.
- Hermione – szólította meg az elmerült lányt –, visszamegyünk?
- Persze, mehetünk – emelkedett fel a fotelből. – Bár nincs sok kedvem visszamenni. Mit gondolhatnak most rólam? – kérdezte kicsit bizonytalan hangon.
- Mit gondolnának? – vont vállat Draco. – Nem tehetsz arról, ami történt, és nem hiszem, hogy bárki is elítél, amiért nem akarsz egy ámokfutóval élni. Nem tudom, ugyan, hogy miért hagytad ott, de teljesen megértem a döntésedet.
- Hagyjuk az okokat, és a miérteket – kérte Hermione halkan.
- Rendben, nem akartam faggatózni. Egyébként meg kit érdekel, hogy mit gondolnak? Úgysem találkozol szinte egyikükkel sem a következő ünnepségig, addigra meg úgyis elfelejtik.
- Remélem, igazad lesz – indult el Hermione az ajtó felé, Dracóval a nyomában.
A délután további része zavartalanul telt, a hivatalos ceremóniáknak hamar vége lett, és már csak a beszélgetés, az emlékezés, és a gyerekek vidám kacagása töltötte be a kastély parkját. Hermione lassan megnyugodott, és átadta magát a kellemesebb elfoglaltságoknak. Sok régi iskolatárssal találkozott, és szívből örült, hogy ennyi rég látott baráttal beszélhet.
Draco végig mellette volt, ahogy azt játékuk megkívánta, bár már nem érezték olyan nagy szükségét a látványos színjátéknak. A kellemetlen események valahogy felborították az egyensúlyt, és az nem akart visszabillenni a helyére.
Hermione észrevette, hogy Draco olykor a z egyik távolabb álló csoport felé pillant, és ő is odanézett, hogy kit is figyelhet a fiú ilyen érdeklődéssel. Az ő régi évfolyamukból beszélgettek páran, köztük Susan Bones, a volt hollóhátas prefektus. Hosszú vörös hajába néha belekapott a szél, és csinos megjelenése láthatóan megragadta Draco figyelmét.
- Nem illik ilyen feltűnően más nőt bámulni, Draco, ha a partnered melletted áll – dorgálta meg halkan a fiút.
- Bocsáss meg, nem akartam udvariatlan lenni – kért elnézést a fiú. – Tudom, hogy úgy tűnik, hogy hivatalosan együtt vagyunk, és mások ezt félreérthetik.
- Tetszik neked Susan? – kérdezte meg a lány határozottan.
- Csinos – mondta Draco szűkszavúan, amin Hermione jót derült. – Mi olyan vicces?
- Semmi – rázta a fejét a lány mosolyogva. – Azért még kitartasz mellettem ma, vagy este már Susant akarod kísérni?
- Hermione! Én minden híresztelés ellenére úriember vagyok! – méltatlankodott a fiú, kihúzva magát. – Azon kívül én kértelek meg, hogy jöjjünk együtt, tehát nem tehetem meg, hogy félúton lelépek mellőled. Bármi is jut eszembe most, azzal majd csak holnaptól foglalkozhatok, amikor véget ér a mi kis játékunk.
- Ha véget ér…
- Igen, ha véget ér. Ha jól sejtem, a bál alatt Perselus kikérdez majd kettőnkről. Aztán majd meglátjuk mi lesz, a bál után már okosabbak leszünk.
Ahogy közeledett az este, a kastélyban elszállásolt vendégel lassan mind eltűntek szobáikban, hogy átöltözzenek a vacsorához, és a bálhoz, ami közvetlenül utána kezdődött. Hermione és Draco is visszavonult készülődni, míg Piton professzor az alagsori lakosztályban pihente ki a délutáni beszélgetőpartnereit.
Draco viszonylag hamar elkészült az öltözködéssel, és a fotelben üldögélt egy Reggeli Próféta társaságában, amíg Hermionét várta. Nem volt türelmetlen, tudta, hogy nem kell sietniük, hiszen fenntartott helye volt mindenkinek az asztaloknál.
Hermione beköltözött a fürdőszobába, és ott készítette el tökéletes toalettjét. Miután lezuhanyozott, felöltötte a pezsgőszínű, vadonatúj estélyi ruháját. Amikor eligazított minden pántot, következett a frizura, amit nem volt nehéz elkészíteni, hiszen már régen kikísérletezte, milyen konty, vagy más feltűzött hajviselet áll neki a legjobban. Gondolkodott ugyan, hogy újítson-e vagy maradjon a jól bevált, laza kontynál, és a néhány szabadon lógó tincsnél, de aztán megmaradt az utóbbinál, és pálcájának mozdulatára már tekeredtek is tincse a megfelelő helyre. Visszafogott, világos sminket használt, ami illett ruhája színéhez. Halvány szemfesték, leheletnyi szájfény, majd zárásként pár csepp parfüm, melynek lágy, könnyed illata körüllengte a lányt. Becsatolta csinos szandálját, és befejezettnek nyilvánította a készülődést.
Elégedetten szemlélte magát a tükörben, majd kilépett a szobába, ahol Draco még mindig türelmesen várakozott. Hermione diszkréten köhintett, hogy felhívja magára az elmélyülten olvasó fiú figyelmét. Draco felkapta a fejét a hangra, majd kikerekedő szemekkel bámulni kezdte partnernőjét, aki egy idő után már mosolygott a fiú reakcióján.
- Megfelel a megjelenésem, hogy Mr Malfoy partnere lehessek a mai estén? – kérdezte körbefordulva a fiú előtt, aki már felállt a fotelből, és közelebb sétált.
- Kétségtelenül jól választottam meg a mai partneremet – vigyorgott Draco magára találva, miközben a lány elé lépett. – Kisasszony, hiába mondanám, hogy ön elragadó, káprázatos és gyönyörű, mind csak gyenge próbálkozás lenne, hogy leírja az ön szépségét – bókolt a fiú komoly tekintettel, amint fejet hajtott Hermione előtt.
- Oh, Mr Malfoy, ön túlzásokba esik – fogadta Draco szavait kicsit pirulva.
- Az teljességgel ki van zárva, de valami még hiányzik, hogy tökéletes legyen az összhatás – mondta, és a pálcájával elővarázsolta a gondosan kiválasztott, legszebb, legtökéletesebb rózsát, melyet keresztapjától kapott meg.
Hermione meghatottan vette át a hófehér virágot lovagjától, hiszen ilyen szépet még soha életében nem látott. Ujjaival óvatosan megérintette a bársonyosan lágy szirmokat, majd felnézett, egyenesen a várakozóan figyelő, acélszürke szempárba.
- Köszönöm – mondta halkan, majd a hajába tűzte a rózsa fejét, pontosan kontya vonalához.
- Tökéletes – fejtette ki véleményét Draco, és lágyan kezet csókolt a meglepett lánynak. – Indulhatunk, hölgyem?
- Igen, uram – mosolygott Hermione, és elhagyták a szobát.
A vendégek az előcsarnokban gyülekeztek, folytatták félbehagyott beszélgetéseiket. Hermione arra gondolt, hogy rajtuk kívül nem jön senki a csarnok felé egyik irányból sem, így valószínűleg nem kerülheti el a nagyjelenetet, amint megjelenik Dracóval a lépcső tetején, majd lassan lépkednek lefelé, a tömeghez.
Sejtése beigazolódott, valóban minden szem rájuk szegeződött, amikor megjelentek a lépcső tetején, és egy pillanat alatt elhalt a beszélgetés moraja. Mindenki elakadt lélegzettel nézte a lefelé haladó párt, akik tökéletesen mutattak egymás mellett. Egy fess fiatalember, aki egy gyönyörű fiatal hölgyet vezet a társaságba. Néhányan összesúgtak, mások mosolyogtak, és magában mindenki azt gondolta, milyen szépek együtt.
Egy pici lányka anyja kezét szorongatva, félve kérdezte, hogy ők-e a királyfi és a királykisasszony a meséből, amit a minap olvastak, mire a közelben állók halkan felnevettek a bájos, gyermeki kérdésen. Édesanyja sejtelmesen mosolyogva válaszolta, hogy meglehet, valóban ők azok, mire a kislány még jobban elkerekedett szemmel nézte a mesebelinek ható párost.
Ezzel szemben Hermione alig várta, hogy végre leérjenek a lépcsőn, és belevesszenek a társaságba ők is. Draco biztatóan rámosolygott, amikor leértek a lépcsőn, és Harryt kiszúrva, átvágtak a tömegen.
- Nahát, Hermione! – ölelte meg barátnőjét a fiú. – Nem találok szavakat! Gyönyörű vagy!
- Köszönöm, Harry – mosolygott a lány, majd Ginny felé fordult, aki mélyzöld ruhát viselt, és hosszú, lángvörös haját elegánsan feltűzte. – Ginny, nagyon jól nézel ki! Végre hallgattál arra, amit évek óta szajkózunk, hogy viselj zöldet! Remekül áll neked.
- Köszönöm – mosolygott a barátnője –, Harry nagy nehezen, de meggyőzött.
- Harry – fordult Draco a fiúhoz –, javaslom, vezessük asztalhoz gyönyörű hölgyeinket.
- Támogatom a gondolatot – bólintott Harry, és karját nyújtotta feleségének. – Mehetünk, Mrs. Potter?
- Igen, Mr Potter! – karolt bele Ginny, és elindultak a Nagyterembe, hogy elfoglalják a számukra fenntartott helyeket. Draco és Hermione szintén egymásba karolva, követték őket az elismerő, vagy éppen irigy pillantások kíséretében.
Perselus Piton kíváncsian közeledett az előcsarnok felé. Nem tudott rájönni, mitől lett hirtelen szinte síri csend az előbb még zsongó, zsúfolt előtérben. Amikor felért a pincefolyosóról, és arrafelé nézett, amerre a tömeg, hirtelen megtorpant a látványtól, ami a szeme elé tárult.
Talán a világ legszebb nője lépkedett lefelé a lépcsőn. Alapvetően nemcsak ez volt számára megdöbbentő, hanem a tény is, hogy történetesen a keresztfia vezeti a hölgyet lefelé, ami nem jelenthetett mást, minthogy a mellette lévő tünemény Hermione Granger. Egy pillanatig még benntartotta a levegőt, majd amikor a páros leért a tömegbe, lassan kiengedte, és frissre cserélte. Szüksége is volt rá, hiszen hiába vett már részt számos partin, bálon és fogadáson, ehhez foghatót még nem látott. Azok a nők, akik azokon a puccos estélyeken részt vettek, szintén szépek voltak ugyan, de valami mégis hiányzott belőlük. Talán… de nem…
Perselus nem tudott rájönni, hogy mitől más Hermione Granger, mint azok a nők, és ez felettébb zavaró volt számára. Nem szerette a bizonytalanságot, hiszen már azon is mennyit törte a fejét, hogy kié a kézírás a levélen, amit a társkereső irodától kapott.
Figyelte, amint Hermione és Draco odasétál Potterékhez, és beszélgetni kezdenek, majd nem sokkal később a fiúk karjukat nyújtják hölgyeiknek, és a Nagyterem felé indulnak. Ő maga is elindult a tömeggel az asztalok felé, hogy kezdetét vehesse a vacsora. Hagyta magát sodortatni az árral, miközben lázasan törte a fejét, hogy mi olyan más Hermionéban. Sokáig nem gondolkodhatott, mivel elérte az asztalát, ami történetesen ugyanaz az asztal volt, ahol a gyerekek is ültek.
Köszöntötte asztaltársait, és helyet foglalt az egyik üres széken. Amikor már mindenki elfoglalta a helyét, lehetett látni néhány üres helyet, köztük azt a kettőt is a Hősök asztalánál, ami Ron Weasley és partnere számára volt fenntartva. A sajnálatos incidens következtében a harmadik Hős távol maradni látszott az est további eseményeitől.
A vacsora alatt nem beszélgettek túl sokat, mindenki az ételével volt elfoglalva. A házimanók igen kitettek magukért, hiszen rengetegféle fogás közül lehetett választani, az egyszerűbb ételektől elkezdve az ínyencfalatokig minden volt. Az ételek mellé finom borokat kortyoltak a vendégek, de a legnépszerűbb mégis Madam Rosmerta híres mézbora volt.
Nem mindenki lelkesedett az alkoholtartalmú italokért. Hermione szolidan, csak töklevet iszogatott, és érdekes módon, asztaltársai is csak mértékkel boroztak. Harry és Ginny tudták az okát, hogy Hermione miért tartózkodik ennyire a bortól, Draco és Piton viszont részesültek a lány kioktatásából ezen a téren, és mivel az okokkal nem voltak tisztában, inkább próbáltak Hermione kedvében járni mértékletességükkel.
Hamarosan már a desszertnél tartottak, és lassan emelkedett az alapzaj is a teremben, mivel a gyerekek már inkább játszani szerettek volna, és a felnőttek is újra felvették a vacsora előtt félbehagyott beszélgetéseik fonalát. Amikor már minden asztalról eltűntek a tányérok, szinte mindenki elindult a parkba, hogy egy kis esti séta címén időt és helyet adjanak a terem átrendezéséhez, és a tánctér kialakításához.
Felcsendült a zene a Nagyteremben, és a parkból mindenki befelé igyekezett. Hermione és társai is beálltak a kastély felé igyekvők sorába, és néhány perc múlva már benn is voltak a nagyteremben. A szokásos módon rendezték el az asztalokat, melyek a terem széle mentén voltak elhelyezve, körbe a tánctér körül. A színpadon a varázsvilág egyik népszerű zenekara játszott, és már sokan el is kezdtek táncolni.
Draco is felkérte partnerét, és a lány örömmel nyújtotta kezét, hogy a táncolók közé vezessék.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Draco, magához húzva Hermionét.
- Remekül, köszönöm – felelte mosolyogva. – Bár a bevonulásunkat kicsit diszkrétebbre terveztem.
- Igen, de ez már így sikerült – bólintott a fiú, miközben éppen Harry és Ginny mellett forogtak el. – Az a kislány aranyos volt…
- A királyfi és a királylány? – nevetett fel Hermione. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még ilyen szavakkal illetnek, pláne nem a te oldaladon.
- Látod, milyen kalandokból maradtál volna ki, ha nem fogadod el a meghívást? – vigyorgott Draco. – Azért elég szépen megbámultak minket…
- Nem csak bámultak, hanem még most is néznek – helyesbített Hermione. – Nagyon kíváncsi leszek keresztapád reakciójára…
- Na, arra én is! Szerintem hamarosan sort kerít a kihallgatásomra.
- Ha esetleg felkér engem táncolni, könnyen lehet, hogy engem is kifaggat – gondolkodott a lány hangosan.
- Ez valószínűleg be fog következni – bólogatott Draco –, annak ellenére, hogy Perselust eddig még nem gyakran láttam táncolni. De tartjuk magunkat a történethez, hogy összefutottunk, kávéztunk, és meghívtalak.
- Rendben – felelte Hermione, amikor megjelent mellettük Harry.
- Lekérhetem a hölgyet? – kérdezte. – Ginnyt elrabolta Fred és George.
- Természetesen – válaszolta Draco, és elengedte Hermione kezét. – Hölgyem!
- Na, mesélj – szólt Harry, amikor Draco már eltűnt a tömegben. – Mit keresel itt Dracóval?
- Semmi különös, Harry – mosolyodott el Hermione –, csak összefutottunk nemrég, leültünk kávézni, beszélgettünk, ő meghívott, én meg elfogadtam. Ennyi a történet dióhéjban.
- Ez érdekes – nézett rá a fiú. – Nincs semmi más a történtek mögött?
- Nincs, Harry – rázta a fejét tagadólag a lány. – Mégis mi lehetne?
- Nem lehet, hogy ő követett? – vetette fel Harry a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta.
- Kizárt dolog – felelte Hermione határozottan.
- Jól van, ha te mondod, elhiszem – sóhajtotta a fiú.
- Nyugodj meg, Harry – szólt halkan barátnője –, Dracóval minden rendben.
- Akkor jó – mosolygott már Harry is, és tovább forgatta partnernőjét a parketten.
Perselus az egyik asztal mellett állva nézelődött. Egyedül maradt, amit nem bánt különösebben, így legalább nyugodtan tudott gondolkodni. Még mindig az előcsarnokban történtek hatása alatt volt, és az egész vacsora alatt alig tudta megállni, hogy ne nézzen Hermione felé többször, mint amit az illendőség megenged.
Egyszerűen elbűvölte a látvány, és nem tudott szabadulni a képtől. Amikor észrevette, hogy Hermione hajában ott díszeleg kertjének legszebb virága, egyszerre volt büszke és csalódott. Büszke volt, mert a számára oly fontos virág méltó helyre került, és csalódott volt, mert nem ő adta a lánynak. De hát hogyan is gondolhatna arra, hogy Hermione érdeklődne utána, amikor ott van Draco, aki fiatal, jóképű, és szemmel láthatóan minden igyekezetével azon van, hogy a lány kedvében járjon. A lány nem bolond, hogy ne a fiatal fiút válassza.
Vajon mióta tarthat a kapcsolatuk? Nyilván nem régóta, hiszen egy hete, amikor az irodában járt, még semmi sem utalt arra, hogy bármi köze lenne a keresztfiához. Ezen kívül nem vállalta volna el a megbízást, ha Draco barátnője lenne.
Perselusnak ekkor bevillant valami: nem látta, hogy a nap folyamán Draco akár egyszer is megcsókolta volna a lányt. Márpedig ha valóban együtt járnak, akkor a keresztfia nem tartózkodott volna egy ilyen gesztustól egész nap. Igaz, volt kettesben elég idejük, de mégis… Ez érdekes…
Itt tartott a gondolatmenetben, amikor észrevette, hogy Harry lekéri Hermionét, így Draco elindult kifelé a táncoló párokat kerülgetve. Itt-ott egy mosoly, egy kedves szó, és a fiú hamarosan a parkett szélére került, közel Perselushoz.
Piton megragadta a kínálkozó alkalmat, és lecsapott a fiúra.
- Draco, beszélhetnék veled? – kérdezte.
- Persze – válaszolta Draco mosolyogva, hogy a férfi ilyen hamar enged kíváncsiságának. – Felteszem, Hermionéról van szó.
- Igen, többek között róla is – bólintott keresztapja. – Meglepett, hogy ő a partnered.
- A magazin miatt mondod vagy más okból?
- Nem a magazin miatt – rázta meg a fejét Piton. – Csak nem gondoltam volna, hogy pont Miss. Grangert hívod meg.
- Nem lehetne, hogy Hermionénak hívd? – kérdezte a fiú. – Olyan kényelmetlen, hogy mindenki Hermionénak hívja, csak te Miss. Grangerezel folyton.
- Ha neked úgy jobb, akkor legyen Hermione – sóhajtott a férfi. – De amikor jelen van, nem fogom így hívni.
- Miért? Szerintem nem bánná – vigyorodott el Draco.
- Lehet, de amíg ő nem kéri, addig tartom magam ehhez a formához. Azt hittem, tisztában vagy az alapvető illemszabályokkal… de mindegy. Szóval, komoly a dolog?
- Még nem tudom – vont vállat a szőke fiú. – Nemrég találkoztunk a városban, még nem akarok jósolgatni.
- Valami sejtésed azért csak van – mosolyodott el Perselus, érezve az érdekes felhangot a fiú hangjában. Pont így próbált mindig hazudni, amikor még gyerek volt.
- Reményeim vannak csak. Mindössze együtt kávéztunk, és megkérdeztem, eljönne-e velem a mai ünnepségre, és ő igent mondott. Valójában ennyi történt.
- Rendben – bólintott a férfi. – A másik dolog, amiről beszélni akartam, az a délutáni incidens.
- Weasley – húzta el a száját Draco, miközben felvett egy pohár bort az asztalról. – Én mondom, hogy elment az a csepp esze is, ami volt. Nem tudom, mit tett, hogy Hermione kidobta, de az a véleményem, hogy jól tette. Majd talál magának valakit, aki méltó hozzá, és nem kell elpazarolnia a tehetségét.
- Teljes mértékben egyet értek – bólintott ismét Perselus. – Nem vallott ép elmére, ahogy neked esett. Elvégre nem tegnap dobta ki Miss. Gr… Hermione – javította magát Draco pillantására –, így nem keveredhet gyanúba azzal, hogy megcsalta.
- Így van. Szerinted miért tette lapátra? Megcsalta?
- Nem tudom, és nem is akarok találgatásokba bocsátkozni – nézett a fiúra megrovóan. – Ha úgy látja jónak, majd elmondja.
- Rendben, nem fantáziálok – emelte fel a kezét Draco. – Mi legyen most? Hogyan tudnánk rá figyelni, hogy az a félőrült ámokfutó nehogy megtámadja, vagy tovább zaklassa?
- Egyelőre bízzuk a dolgot Harryre, és ha elutaznak, majd meglátjuk, mi legyen – felelte Piton, majd összevonta a szemöldökét, ahogy folytatta. – Ma semmiképp nem engedhetjük, hogy egyedül menjen haza. Lehet, hogy Weasley ott fog rá várni a közelben.
- És talán rám is – vetette fel az ötletet a fiú.
- Meglehet. Talán az lenne a legjobb, ha mindketten mennénk, biztos, ami biztos alapon.
Tovább nem tudták folytatni, mert Hermione éppen akkor érkezett vissza a parkettről Harry társaságában.
- Bocsássatok meg – mondta Harry – de megkeresem Ginnyt – és már újra bele is vetette magát a színes forgatagba.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Draco újra a kipirult lánytól, miközben egy pohár töklevet adott a kezébe.
- Nagyon jól, köszönöm – felelte vidáman Hermione.
- Ennek igazán örülök – szólt Piton. – Bár, ha jól tudom, ön sem rajong túlzottan az ilyen tömeges örömünnepekért.
- Valóban nem, de a mai, függetlenül a délután történtektől, igazán kellemes ünnepségnek mondható. Feltételezem, ön is itt érzi legjobban magát, félrehúzódva, elkerülve mindenkit, akit csak lehet.
- Van benne valami, ám most mégis megkérdezem, hogy megtisztelne-e a következő tánccal?
- Ezer örömmel, professzor – mosolygott rá a lány, és elfogadta a felé nyújtott kezet, majd ismét a parkettre vonult.
Draco magában mosolyogva figyelte keresztapját, és Hermionét, amint táncolni kezdenek. A lány valóban gyönyörű volt abban a gyöngyös ruhában, és egyértelműen tündökölt a tömeg közepén, magára vonva a figyelmet akaratlanul is.
Perselus örömmel vezette táncba Hermionét annak ellenére, hogy nem tervezett hasonló tevékenységet aznapra. Közelebb lépett hozzá, kezét a hátára tette, és ujjai alatt érezte a bársonyosan puha, meztelen bőrt, majd táncolni kezdtek. Ahogy forogtak körbe némán, olykor megérezte a parfüm illatát, és így még nagyobb hatással volt rá Hermione, mint amikor az előcsarnokban meglátta a lépcsőn.
- Milyen hallgatag, professzor – hallotta a halk hangot. – Valami baj van?
- Semmi, Miss. Granger – mosolyodott el a férfi. – Csupán azon gondolkodom, hogyan kezeljem a jelenleg fennálló helyzetet.
- Mire gondol, uram, - nézett rá kérdő tekintettel Hermione, és várta a kérdést Dracóról, ami nem is késett.
- Arra, hogy ön ma Draco partnereként van jelen, és hogy ez mennyiben befolyásolja az ügyünket.
- Nos, az igazság az, hogy egyelőre nem tudok mondani semmit az ügyben – magyarázott a lány. – Dracóval pár napja futottunk össze, beszélgettünk, kávéztunk, és megkérdezte, hogy jönnék-e vele a mai rendezvényre. Mivel nem volt senki, aki elhívott volna, és akivel szívesen jöttem volna, így elfogadtam. Ennél többet nem tudok mondani.
- Értem – bólintott a férfi, és újra némaságba burkolózott.
Hermione elgondolkodott, hogy miért is nem árulta el az igazat arról az egyezségről, amit Dracóval kötött, amikor ez volt a terve. Hazudott a férfinak, pedig nem állt szándékában. De most inkább nem gondolkodik ezen, jobb dolga is akad, hiszen egy egészen remek bálban van, jó társaságban, minden rendben.
Jókedvűen táncolt tovább, hiszen remek táncpartnere volt. Piton határozottan vezette a parketten, Hermione nyugodtan hagyatkozhatott a férfira, és szinte automatikusan lépkedett. Olykor megérezte a férfi parfümjét, ami valamilyen különleges illat lehetett, hiszen egyszerre volt friss, és finoman fűszeres is. Érezte a professzor kezét meztelen hátán, érezte az apró mozdulatokat, amikor irányította a fordulásoknál, vagy egy-egy kiforgás után újra magához húzta.
Önfeledt hangulatát azonban egy kellemetlen érzés szakította félbe. Először nem akart róla tudomást venni, de az érzés egyre erősödött, majd hirtelen döbbenten torpant meg. Perselus értetlenül nézett a lányra, akinek arcán már egyértelműen riadalmat látott.
- Mi történt, Miss. Granger? – kérdezte aggódva a férfi. – Rosszul van?
- Nem. A házam… valaki áthatolt a riasztóbűbájokon…
Ne feledjétek, hogy nagyon várom a véleményeket! :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
