|
10. fejezet
Szerző megjegyzése: Menekülés, vesszőfutás az idővel az életért és a levegőért. Úgy érzem, elég izgalmasra sikerült ez a rész, és a végén megtudhatjátok a titkot is... Remélem, nem fognak a Ron-rajongók megkövezni...
Mivel nem leszek gép közelébe egész hétvégén, vasárnap délután sok-sok hsz-t szeretnék olvasni! :)
10. fejezet
Szinte hajnali világosság támadt a kertváros azon részén, ahol Hermione háza állt. A lángok magasra csaptak, füst borította a környéket, és egyre több szomszédnál teltek meg az ablakok lámpafénnyel. Nem értették, mi az a nagy fény az éjszaka közepén, és kíváncsian leskelődtek függönyeik mögül. Az egyik szomszédnak volt annyi lélekjelenléte, hogy kihívta a tűzoltókat, és már csak várniuk kellett a segítségre.
Néhány kíváncsiskodó köntösbe burkolózva merészkedett ki a kertbe, a bátrabbak a kapuk elé, és onnan nézték, ahogy a lángok lassan felemésztik a házat. Nem tudtak sokat az ott lakó lányról, csak annyit, hogy jó ideje egyedül él, nincs nála túl nagy forgalom, és ő maga is csak ritkán mutatkozik. Úgy állt ott szinte az egész utca, mintha a vásárban néznék a vándorcirkusz előadását, annyi különbséggel, hogy komédia helyett tragédia volt műsoron.
Két férfi rohant a ház felé nehéz, vízbe áztatott pokrócokkal, és megpróbáltak bejutni a kertbe, de nem tudtak belépni a nyitott kapun. Szerettek volna segíteni a bent lévőnek, hiszen hiába volt olyan csendes a szomszéd kisasszony, mégsem engedhetik bentégni a házban. Nem értették, mi tartja fel őket, és tanácstalanul néztek egymásra a járdán. Nem volt más választásuk, mint visszahúzódni társaik mellé, és lemondóan nézni, ahogyan rogyadozni kezd az épület.
Néhány perc múlva már megérkeztek a tűzoltók, és ők is megdöbbenve nézték a lángoló házat, és nem értették, hogyan lehet ennyire előrehaladott állapotban a folyamat, hiszen úgy tűnt, mintha már legalább egy órája égne. Nem bámészkodtak sokáig, azonnal elkezdték letekerni a tömlőket, és megkezdték az oltást. Megérkezett a következő tűzoltóautó, és annak legénysége a daru segítségével, a magasból kezdte fecskendezni a vizet.
Fél óra elteltével az első kocsi legénységének tagjai úgy érezték, szélmalomharcot vívnak, mivel a tűz nem akart behódolni előttük. Furcsállották ugyan, hogy ez a hatalmas tűz nem terjed a szomszédos épületekre, de nem bánták, hogy nem lesz többletmunkájuk, ezzel is alig bírtak. Az is meglepte őket, hogy az utánuk érkező másik egység sikeresen oltja a tetőn tomboló lángokat. Nem sejthették, hogy azok nem egyszerű tűzoltók, hanem mind-mind, egytől egyig a Mágiaügyi Minisztérium Auroralakulatának egyik speciális egysége, és csak az tűnt fel nekik, hogy egyiküknek felháborítóan rikító neonzöld haja van, és sokkal vékonyabbnak, és gyengébbnek látszott társainál…
***
Piton és Draco nem tudták eldönteni, hogy megkönnyebbüljenek-e, amiért Hermione magához tért, vagy inkább ne. A lány most már a saját lábára állhatott, nem kellett cipelni, de ugyanakkor nem tudhatták, milyen pánikrohamra számíthatnak tőle. Tapasztalataik szerint a nők nem viselték túl jól az ilyesfajta krízishelyzeteket.
- Örülök, hogy magadhoz tértél – hadarta Draco –, de baj van.
- Mi történt? – kérdezte újra a lány, miközben megpróbálta megtartani az egyensúlyát, ahogy Piton letette.
- Mr Weasley ránk gyújtotta a házat… – kezdte Piton, de nem tudta befejezni a mondatot.
- Micsoda? – kiáltott fel a lány sápadtan, de nem kezdett el hisztizni. – Miért nem oltjátok? Hol van Csámpás?
- Csámpás a kosárban van – nyugtatta Draco –, és nem tudunk varázsolni, mert valamilyen mágiaelnyelő bűbájt szórt a házra, és idebenn nem működnek a pálcák. Annyira volt lehetőségünk, hogy megvizsgáltunk, felöltöztettünk, és összeszedtem néhány holmidat, ami itt van a zsebemben. Nem tudunk hoppanálni sem.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte Hermione idegesen, majd riadtan ugrott hátrébb, amikor megroggyant mellettük a lépcső. A földszintet már szinte teljesen elborította a füst, marta a torkukat, csípte a szemüket, és lassan könny áztatta egyre koszosabb arcukat.
- Ránk fog omlani az egész! – kiáltotta Piton türelmetlenül. – Van valamilyen egyéb kijárat, amiről Weasley nem tud? Mindkét ajtót lezárta…
- Ó, hogy az a… – mérgelődött Hermione, majd sarkon fordult, és a nappaliba rohant.
A két férfi utána sietett, nem tudták mire készül. Hermione megpróbált az egyik ablak közelébe jutni, ami a kert hátsó részére nézett, de nem tudta kinyitni azt sem.
- Ron hol van? – kérdezte társaitól.
- Megszökött, a hálószoba erkélyéről hoppanált – morogta Draco, aki ingével próbálta eltakarni a száját és az orrát.
Hermione egy pillanatra gondolkodóba esett, majd újra Dracóhoz fordult.
- Amikor összeszedted a holmimat, nyitva volt az erkély ajtaja?
- Úgy emlékszem, igen – felelte a fiú.
- Akkor nekünk is meg kell próbálnunk feljutni oda – határozott Hermione, és már indult is az emeletre vezető lépcső felé, de Piton visszahúzta a karjánál fogva.
- Miss. Granger, az egész felső szint lángol, hamarosan ide is elér a tűz – világosította fel a férfi. – Mégis, hogyan akar feljutni a lángok között?
- Nincs más esélyünk… – szólt halkan a férfi szemébe nézve.
Hermione elfordította a fejét, egy pillanatig maga elé nézett, majd tekintete a kanapéra tévedt, ahol meglátta az összehajtott takarókat. Azonnal odaugrott, és felkapta őket, majd a két férfi kezébe is nyomott egyet-egyet.
- Ezeket a konyhában be tudjuk vizezni, és magunkra terítjük – magyarázott köhögve, ahogyan a füst egyre jobban marta a torkát.
A következő pillanatban már a konyhában volt, megnyitotta a mosogató csapját, és alátette a takarót. Fokozatosan vezette el a víz alatt, hogy mindenhol biztosan elázzon, majd amikor kész volt, odaadta Dracónak, és elvette tőle a másikat. Megismételte a folyamatot, és Piton kezébe nyomta a csurom vizes takarót. Amikor a sajátjával is készen volt, előkapott még három konyharuhát, és azokból is adott a férfiaknak, hogy legyen mivel takarni az arcukat. Magára kötötte a törlőkendőt, így mindkét keze szabaddá vált, és meg tudta tartani a víztől nehéz plédet a fején, és a vállán.
Piton és Draco követték a lány példáját, és magukban elismerték, hogy Hermione páratlanul higgadtan cselekszik és gondolkodik még ilyen körülmények között is.
- Induljunk – szólt a lány, és elindult az emeleti lépcső felé.
Hála a kendőknek, valamivel könnyebben kaptak levegőt, de szemüket még így is marta az egyre sűrűbbé váló füst. Elérték a lépcsőt, és felnéztek a pokolra emlékeztető emeletre. Piton előre lépett, és elindult felfelé az egyre instabilabb lépcsőn. Mögötte jött Hermione, őt pedig Draco követte. Alig tettek meg pár lépcsőfokot, amikor panaszos nyávogást hallottak. Hermione megtorpant, és szó nélkül visszarohant a földszintre. Draco lépett volna utána, de a lány már vissza is tért, kezében Csámpás kosarával.
- Nem hagyom itt – mondta, és újra nekivágott a lépcsősornak.
Ahogy egyre feljebb értek, érezték, hogy egyre melegebb lesz, és egyre jobban izzadni kezdtek. Most már nemcsak a füst marta a szemüket, hanem a homlokukról lecsurranó verítékcseppek is. Piton felért az emeletre, és döbbenten látta, milyen pusztító erővel tombol a tűz mindenfelé. Draco is igyekezett mielőbb felérni, és óvatlanul elrugaszkodott, hogy egyetlen nagy lépéssel tegye meg az utolsó három-négy lépcsőfokot. Ahogy ellökte magát a fokról, elugrott Hermione mellett, de ezzel a mozdulattal csak azt érte el, hogy elkezdett leomlani a lépcső, a még rajta lévő lánnyal együtt.
- Draco – sikoltott fel Hermione, karjával a fiú felé kapva, aki az utolsó pillanatban kapta el a kezét majdnem utána zuhanva, és tartotta meg a füsttől láthatatlan mélység felett letérdelve. Hermione tudta, hogy ha lezuhan, a lépcső maradványain akár halálra is zúzhatja magát. Igyekezett nem lenézni, és szabad kezével megtartani Csámpás kosarát és a plédet.
- Tartalak – mondta Draco térdelve, de nem merte remélni, hogy egy kézzel meg tudja tartani, és fel is tudja húzni a lányt úgy, hogy közben igyekszik magán is megtartani a takarót. – Hermione, engedd el a plédet!
Piton lehasalt a „szakadék” szélére, és megpróbálta elérni a lányt, kevés sikerrel.
- Professzor – kiabált a lány, és a plédet nem elengedve, felfelé nyújtotta macskája kosarát. – Vegye el Csámpás!
A férfi kikapta a kezéből a kosarat, és mondhatni nem túl barátságosan tette le a fal mellé, amit annak lakója talán az ijedtség miatt, meglepő módon, hang nélkül viselt.
- Meg kell fognom a másik kezed is! – kiabálta neki a fiú. Érezte, ahogy Piton újra közelebb lép, és megfogja rajta a takarót, hogy ő el tudja engedni, és két kézzel segíthessen a lánynak. – Engedd el! Meg vagyunk izzadva, csúszik a kezünk, és így nem foglak tudni felhúzni. Add a másik kezed is!
Hermione egy pillanatig csak nézett a fiú kormos arcába, látta az eltökélt szürke tekintetet a füstön át, és érezte, ahogy izzadt ujjai lassan elkezdenek kicsúszni Draco kezéből, de végül elengedte a takarót, ami beleveszett a földszint sötétjébe. Draco azonnal elkapta a másik kezét is, és elkezdte húzni felfelé. Piton a fiú mellé térdelt, és amikor Draco már eléggé fel tudta húzni a lányt, elengedte a saját takaróját, és Hermione után nyúlt. Derekánál fogva húzta fel teljesen, és beljebb vitte, nehogy omlani kezdjen a lépcső teteje is.
Levette magáról a takarót, és a lányra terítette. Neki nagyobb szüksége van rá, és a saját ruhája amúgy is átázott, hátha elég lesz, amíg kijutnak. Ha meg nem, legalább Hermionénak több esélye marad. Talán a vérében felszabadult adrenalin lehetett az oka, de nem gondolkodott azon, hogy mennyire aggódik a lány miatt. Tudta, hogy ha teret enged ennek az érzésnek, akkor nem fog tudni higgadtan cselekedni, és most nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét.
Egyre nagyobb lett a forróság, és egyre kevesebb a levegő. Dracót elkapta egy köhögési roham, és összegörnyedve próbált úrrá lenni rajta. Hermione talpra állt Piton segítségével, de érezte, hogy egyre jobban szédül, amit egyértelműen a füstmérgezésnek tulajdonított. Sietniük kell, mert a levegővel együtt fogy az idő is. Ekkor hallotta meg a szirénát, ami egyre közelebbről szólt, és rájött, hogy valaki kihívta a tűzoltókat. Tudta, hogy hiába, mert nem segíthetnek rajtuk, a muglik nem tudják oltani a mágikus eredetű tüzeket…
Megragadta Csámpás kosarát és minél jobban igyekezett összegörnyedni, hogy közelebb legyen a padlóhoz. Azt remélte, hogy ott talán több levegő van, de nem sokkal volt jobb így sem.
- Próbáljuk meg a vendégszobát – szólt Pitonhoz –, az közelebb van, mint a háló.
- Rendben – köhögte a férfi, és intett a már szinte folyamatosan köhögő, és szédelgő Dracónak is.
Hermione megragadta a kilincset, majd felsikoltott, és azon nyomban el is engedte a tűzforró fogantyút. Könnyezve tartotta maga előtt megégett kezét, amíg Piton a takaró sarkával megfogva próbálta lenyomni a kilincset. Nem engedett. Egyetlen pillanatra utat engedett a düh és a szabadulni vágyás érzésének, majd egy határozott mozdulattal berúgta az ajtót, ami félig kiszakadt a tokból. Amint az akadály elhárult, a szobában tomboló tűz a rengeteg, betóduló levegő hatására a férfi arcába csapott.
Piton felkiáltott, Hermione felsikoltott, Draco pedig térdre esett, és négykézláb kezdett mászni. Visszafordultak a folyosóra, és ismét megcélozták a hálószobát, mint utolsó reményüket a szabadulásra. Lángok táncoltak mindenhol, égett a lemálló tapéta, égtek a képkeretek, és néhány helyen a szőnyeg is.
Egymást húzva-vonva, támogatva lassan elérték a háló ajtaját. Piton okulva az előző esetből eldöntötte, hogy nem ilyen drasztikus módon akar majd bejutni, de szerencsére nem volt szükség semmilyen erőszakos mozdulatra, ugyanis az ajtó nem volt becsukva.
Draco áldotta az eszét, amiért nem húzta be maga után az ajtót, amikor összeszedte a lány ruháit, így legalább ezzel nem volt gondjuk. Beljebb lökték az ajtót, és egymásra néztek, mielőtt tovább indultak volna. Talán egymásból merítettek erőt, vagy ki tudja, mit, de kormos kendőiken keresztül vettek egy nagy levegőt, és beléptek a szobába.
Odabent is tombolt a pokol, ugyanúgy, mint a felső szinten mindenütt. Az ágy már felismerhetetlen volt, és a szekrény is éppen akkor adta át magát ez elemi erőnek, és magába roskadt. A szoba közepén álló asztal, körülötte a székek mind-mind összerogyni készültek, és a túloldalon ott várta őket a szabadság. Szinte fényévnyi távolságnak tűnt az út, ami elválasztotta őket az ajtótól, melynek két oldaláról már leolvadtak a függönyök.
A lángokat kerülgetve elindultak hát az erkély irányába a forróságon át, ami már szinte égette az arcukat. Szerencsétlenségükre ezt a pár métert sem tehették meg úgy, hogy újabb sérülést ne szereztek volna.
Éppen Hermione féltve őrzött álló óráját akarták kikerülni, amikor egy remegés futott végig az épületen, majd egy hatalmas robajt hallottak. Ijedten néztek össze, és talán jobb is volt nekik, hogy nem tudták, éppen akkor dőlt le a ház egyik oldala, szerencséjükre nem az, ahol ők voltak. Azonnal tovább akartak menni, de az óra ekkor adta fel kilátástalan harcát a méltatlan halál ellen, és keservesen recsegve eldőlt, ledöntve lábáról Pitont.
Draco és Hermione már nem is tudatosan cselekedett, amikor elkezdték kiszabadítani a férfit a nehéz óra alól, ami erősen lángolt. Bekapcsolt a robotpilóta, ami mindenféle érzelmi társítás nélkül vezette mozdulataikat egészen addig, amíg Piton ki nem szabadult.
A professzor szó nélkül kecmergett talpra, és összeszorított foggal igyekezett figyelmen kívül hagyni a lábában lüktető fájdalmat. Utolsó erejüket összeszedve jutottak el az apró erkélyig, ahová azt hitték, soha nem érnek el, és kilépve a szabad ég alá, mindannyian igyekeztek mélyeket lélegezni.
Piton, aki még mindig jobb állapotban volt, mint a két fiatal, azonnal előkapta a pálcáját, hogy kipróbálja, működik-e. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor érezte a kiáradó mágiát, de nem volt ideje, hogy tovább élvezze az érzést, hiszen még mindig nem voltak biztonságban. Lenézett a korláton áthajolva a kertbe, és látta, hogy ugrani nem tudnak, a magasság miatt, hoppanálni pedig veszélyes lett volna ebben a legyengült állapotban.
Hirtelen meglátta a kertben Hermione hintaágyát, és gondolkodás nélkül felé intett a pálcájával. Ha a kertre sem hatott a mágiaelnyelő átok, akkor nem kell a puszta földre ugraniuk… Merlinnek hála, az erkély tiszta terület volt, amin maga is meglepődött, és a Wingardium Leviosa még ilyen állapotban is hatékonyan végrehajtható bűbáj volt, így pillanatokon belül a hintaágy már az erkély alatt landolt.
- Én ugrom le elsőként – fordult Hermionéhoz –, aztán maga, és Draco. Itt a hintaágy, nem fogjuk nagyon megütni magunkat. Siessünk, nincs sok időnk!
Hermione a korlátba kapaszkodva bólintott, de Dracótól már szinte ez is nagy erőfeszítésnek tűnt, annyira legyengítette a füstmérgezés.
- Maga után Draco, aztán én – változtatott a terven a lány. – Segítek neki átmászni…
Piton nem szólt, csak eltűnt a korlát túloldalán, és amint talpra kecmergett, már fordult is vissza, hogy elkaphassa az érkező Dracót. A fiú, Hermione segítségével, átfordult a korláton, és a hintaágyon landolt, nem túl elegánsan. Hermione megnyugodva látta, hogy a fiú egyben földet ért, és már Piton mellett térdel a fűben. Ekkor ő is átmászott, és nagy levegőt véve leugrott. A hinta felfogta a zuhanását, és Piton is ott volt, hogy megtartsa az egyensúlyát.
Hermione megkönnyebbülten kapaszkodott a férfiba, még nem is fogta fel, hogy kijutottak a halál lángoló karmai közül. Felsegítették Dracót is, és támolyogva próbáltak minél távolabb botladozni a háztól, vissza sem nézve.
***
A ház környékén egyre többen gyűltek össze, de azok, akik már az elejétől nyomon követték az eseményeket, lemondó sóhajokkal néztek egymásra. Nincs ember, aki innen élve kijuthat, gondolták, hiszen semmilyen életjelet nem tapasztaltak, és látták, hogy a tűzoltók sem igazán boldogulnak.
A tetőt oltó különítmény precízen összehangolt munkával dolgozott, de nekik is kétségeik voltak a sikert illetően. Hiába a jól kiépített rendszer, melynek segítségével szinte azonnal értesültek a katasztrófáról, féltek, hogy elkéstek. Tudták, érezték, hogy valami más gond is lehet odabent, hiszen ők sem tapasztaltak semmit, ami arra utalt volna, hogy van még élet a házban.
Természetesen ők is megpróbáltak bejutni, de nekik sem sikerült. A sok mugli bámészkodó miatt nem állhattak neki próbálkozni, milyen átok is tartja kint őket, és hogyan lehetne azt feltörni. Túl sokan voltak a felejtésátokhoz…
Néhányan már elkönyvelték, hogy nem tudják kimenteni a boszorkányt a házból, de amikor látták leomlani az épület egyik oldalát, már mind elvesztették a remény legapróbb szikráját is. Az oltást nem hagyták abba, hiszen bármi történjék is, nekik meg kell majd vizsgálniuk a romokat, az pedig csak akkor lesz lehetséges, ha eloltják a lángokat.
Néhány perc múlva az ide-oda futkosó Tonks mozgást látott a kertben. Nem merte hinni, hogy Hermione kimenekült a házból, ezért előrefutott egészen a kapuig. Legnagyobb meglepetésére nem egy, hanem három alakot látott a fűben botladozni. Nem gondolkodott egyetlen percig sem, elővette a pálcáját, és igyekezett úgy tartani, hogy a muglik a lehető legkevesebbet vegyék észre ténykedéséből.
Minden teketória nélkül szórta a legerősebb feloldó-bűbájokat maga elé, miközben folyamatosan próbált belépni a nyitott kapun. Már a sokadik átoknál tartott, amikor hirtelen szinte beesett a kertbe. Maga sem tudta, melyik átka oldotta fel a kertre szórt bűbájt, de már rohant is a három túlélő felé, akik időközben eltávolodtak a háztól, és a biztonságos távolban a földre rogyva próbáltak erőt gyűjteni.
***
Hermione és a két férfi egymásba kapaszkodva, egymást támogatva igyekeztek távolabb botorkálni a háztól. A lány szédült, Draco szinte alig állt a lábán, és Piton is erősen rogyadozó lábakkal igyekezett segíteni a két fiatalt. Néhány méter megtétele után fáradtan roskadtak össze mind, és Draco ismét köhögni kezdett. Hermione felnézett, és azt látta, hogy valaki örült tempóban rohan feléjük a kerten át, és a közeledő alak mögött további érkező embereket látott.
A következő pillanatban Tonks már mellettük térdelt, sírva-nevetve ölelte át Hermionét, aki utolsó erejével is azért küzdött, hogy eszméleténél maradjon. Odaért a többi auror is, és elkezdték megvizsgálni a három túlélőt. Piton szíve szerint leállította volna őket, de túlságosan kimerült volt egyelőre az ilyesmihez, míg Dracót nem nagyon érdekelte, mi történik körülött. Túlélte, és ez volt a lényeg.
Nemsokára egy újabb auror érkezett, és közölte, hogy feloszlatták a tömeget, nincs már több bámészkodó, a tüzet is nemsokára megfékezik, és elküldték a másik tűzoltó egységet. Tonks, mint az csapat vezetője, utasításokat osztott, és remekül kézben tartotta az eseményeket. Mindenki engedelmesen tette, amit mondott, ám amikor a Szent Mungót is szóba hozta, Piton tiltakozni kezdett.
- Nincs rá semmi szükség – mondta még mindig rekedten a sok füsttől.
- Ne ellenkezzen, Perselus – válaszolt határozottan a fiatal auror. – El kell fogadniuk, szakszerű ápolásra van szükségük.
- Nymphadora, nem nyitok vitát – szól a férfi. – Csak juttasson minket a házamba, ott minden megvan, amire szükségünk lehet.
Tonks válaszolni akart, de Hermione elgyötört hangja beléfojtotta a szót.
- Merlinre… – nyögött fel a lány – a házam…
Mindannyian a ház felé néztek, amikor egy újabb remegés után leomlott még egy oldala. Közben a tüzet már teljesen eloltották, és már csak a füst gomolygott mindenfelé. Amikor újra Hermionéra néztek, már csak azt látták, ahogy a lány ájultan hanyatlott a fűbe.
- Látja, Perselus – mutatott az ájult lányra Tonks –, muszáj bemenniük az Ispotályba!
- Még mindig nem érti? – vitatkozott vele egyre erőtlenebbül Piton. – Nem mehetünk oda. Vigyen minket haza egy zsupszkulccsal, és amint kicsit jobban vagyunk, meg fogja érteni, miért mondom ezt.
Tonks ugyan nem értett egyet, de nem vitázott tovább, és inkább elrohant társai felé, majd egy percen belül vissza is tért, kezében egy kisebb postaládával. Piton feltápászkodott a fűből, miközben megpróbálta a legkevésbé leterhelni sérült lábát, majd felemelte Hermione ájult testét, míg Dracót az egyik auror támogatta.
- Itt a zsupszkulcs – nyújtotta feléjük a postaládát.
- Rendben – bólintott Piton, és egyik kezével megérintette.
Amikor mindannyian megfogták a zsupszkulcsot, Tonks visszaszámolt, és a következő pillanatban már szétolvadt körülöttük a világ, csak hogy egy perc múlva ismét összeálljon egésszé, immár Piton kertjét mintázva.
Amint megérkeztek, mindannyian a ház felé indultak, olyan gyorsan, amennyire csak a túlélők erejéből telt. A házba érve Piton erőtlen hangon hívta Lizzyt, és a manó a következő pillanatban már meg is jelent.
- Lizzy, készíts elő egy vendégszobát Miss. Granger számára – adta az utasításokat. – Hozz mindent, ami az ápoláshoz szükséges.
- Igen, uram – hajolt meg a manó –, Lizzy már megy is.
- Nymphadora – fordult a nőhöz Piton, miközben letette Hermionét a szalonban a kanapéra –, tudna kérni gyógyítókat, akik a Rendhez tartoznak?
- Persze, máris – bólintott Tonks, és kisietett a ház elé.
Amíg várakoztak, Piton és Draco lerogytak egy-egy fotelbe, és megpróbáltak semmire sem gondolni. Hermione mozdulatlanul feküdt, mintha csak aludna. Pár perccel később Tonks visszatért, és beszámolt a fejleményekről.
- Neville Longbottom és Susan Bones ide tudnak jönni – adta a tájékoztatást Tonks –, és maradnak is, amíg csak szükséges. Megfelel? Ha igen, negyed órán belül itt lesznek.
- Tökéletes – sóhajtott Piton, akinek már mindegy volt, ki jön segíteni.
Ha nem lett volna ilyen állapotban, ő maga végezte volna az ápolást, de tekintve sérüléseit és fáradtságát, inkább lemondott róla. Megfordult a fejében, hogy keres egy tükröt, és megnézi, mi lett az arcával, miután a berúgott ajtó mögül kicsaptak a lángok, de aztán lemondott róla, mondván, sokkal rosszabb úgyse lehet, mint volt, és a lábán nem sok látnivaló volt.
Hamarosan megjelent Neville és Susan, mindketten megdöbbenve vették szemügyre a szalonban lévőket, és még nagyobb lett a meglepetésük, amikor felismerték a kanapén Hermionét.
- Merlinre – kiáltott fel Neville a lányhoz sietve –, mi történt?
- Füstmérgezés, égési sebek, és egy enyhe idegösszeomlás – adta meg a diagnózist Piton halkan. – Dracónál szintén füstmérgezés, csoda, hogy még eszméletén van, nálam pedig mindez égéssel párosul, illetve lábtöréssel, mint láthatja – mutatott az arcára és a lábára.
- Perselus… – szólt Draco halkan – van még abból a kenőcsből, amit Charlie Weasleynek készítettünk?
- Igen, az jó lesz – nézett rá a férfi, majd a két gyógyítóhoz fordult – Miss. Bones, menjen a laboromba, kérem, Lizzy majd megmutatja hol van, és az középső szekrényben, a legalsó polcon talál egy tégelyt, amiben az említett kenőcs van. A jobb szélső lesz az. Ezen kívül úgy vélem, mindent megtalál, amire szükségünk lehet.
- Rendben, professzor – bólintott a lány, mire Piton ismét a manót hívta.
- Lizzy – szólt a manóhoz –, vezesd Miss. Bonest a laborba, aztán hozz forró vizet, tiszta törölközőket vagy lepedőket, és készíts elő két szobát a gyógyítók számára is.
- Máris, uram – hajolt meg – Lizzy már előkészítette a kisasszony szobáját.
- Miss. Bones, remélem, megbocsátja, hogy nem én magam kísérem el – szólt Piton a lehető legudvariasabb modorát elővéve.
Susan bólintott, majd elindult Lizzy nyomában a laborba. Perselus ekkor Neville felé fordult.
- Mr Longbottom – kezdte –, van valami olyan dologra szüksége, amit nem említettem?
- Egyelőre nem, uram – rázta a fejét a fiú, miközben már Hermionét vizsgálta –, köszönöm.
Pár percig a pálcájával mérte fel a lány állapotát, de egyre jobban összevont szemöldökkel tette a dolgát, és mormogta halkan a varázsigéket egymás után, végül értetlenül nézett házigazdájuk felé.
- Uram – kezdte bizonytalan hangon –, tud nekem valamilyen magyarázatot adni arra, hogy miért érzékeltem dulakodásból eredő sérüléseket és zúzódásokat Hermionén?
Piton egy percig mérőn nézett a fiúra, azon gondolkodva, hogy mennyit is mondhatna el neki a történtekből, majd úgy döntött, hogy csak általánosan adja elő az éjszaka eseményeit, a részleteket meghagyja a lánynak.
- Miss. Grangert megtámadták ma az otthonában – magyarázott lassan –, és meg akarták erőszakolni. Majd miután mi megérkeztünk, a támadó elmenekült, és amikor el akartuk hagyni a házat, ránk gyújtotta azt. Röviden ennyi – fejezte be Piton –, a részleteket majd kérdezze Miss. Grangertől.
- Meg akarták erőszakolni? – sápadt el Neville. – De hát ki tenne ilyet?
- Hidd el, lenne… – hallották Draco még mindig gyenge hangját.
Visszaérkezett Susan és Lizzy, felszerelkezve az ominózus tégellyel, és még számtalan más bájitallal. Lepakoltak az asztalra mindent, amit hoztak, majd Susan Piton felé fordult.
- Uram, ha javasolhatnám, nem itt kellene elkezdeni a kezelést – mondta. – Jobb lenne, ha külön szobákban kezdenénk meg az ápolást. Hermionénak mindenképp fontos lenne, és önnek, illetve Dracónak is sokkal kényelmesebb lenne…
- Miss. Bones – nézett rá a férfi –, tegyen belátása szerint. Lizzy megmutatja, melyik szobába vihetik Miss. Grangert.
Miután Susan, Lizzy és a Hermionét szállító auror eltűntek a lépcsőn, Piton is megpróbált felállni, de sérült lába már olyan fájdalmat okozott, hogy nem tudott talpon maradni, és visszarogyott a fotelbe. Bosszúsan húzta elő a pálcáját, hogy helyre tegye a törést, de Neville megelőzte.
- Hagyja csak – lépett közelebb –, majd én…
Piton nem szólt, csak bólintott, és lehunyt szemmel hagyta, hogy a fiú tegye a dolgát. Különös, gondolta, annak idején nem gondolta volna, hogy valaha is Longbottom tudására bízza magát. Amikor Neville ideiglenesen rendbe tette a sérülést, ismét megpróbált felállni, és örömmel konstatálta, hogy a művelet kivitelezése sikeresnek bizonyult.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem kell csontforrasztó főzetet innia, uram – figyelmeztette a fiú.
Piton csak elhúzta a száját, majd Dracóval együtt elindult az emeletre. Elköszöntek az auroroktól, és megbeszélték, hogy a hét folyamán jönnek majd vissza, addig úgysem tudnak beszélni senkivel.
Lassan beköszöntött a reggel, ugyanolyan madárdalosan, mintha mi sem történt volna az elmúlt éjjel. A Piton kúriában is csendesedett a sürgés-forgás, miután a két gyógyító ellátta a sérülteket. Draco megkapta a bájitalokat, amik rohamos sebességgel enyhítették a füstmérgezés tüneteit, és amikor már elég jól érezte magát, fáradtan botorkált a fürdőszobába, hogy lemossa magáról az éjszaka mocskát.
Piton szintén a szobájába vonult vissza Neville társaságában. Ugyanazt a folyamatot vitte végig, mint Draco, azzal a különbséggel, hogy a zuhanyzás után rá még várt a csontforrasztó főzet is. Neville letisztította az arcán lévő sebeket, majd a speciális krémmel kezelte. A professzor – rá nem jellemző módon – szó nélkül tűrte az ápolást, amit Neville megnyugodva vett tudomásul. Tartott tőle, hogy a férfi majd kötekedő lesz, de szerencsére nem tett semmilyen megjegyzést.
Susan aggódva figyelte Hermionét. A fiatal gyógyító hamar ellátta a lány kezén a sérülést, és óvatosan belediktálta a füstmérgezés elleni bájitalt is. A dulakodás utáni zúzódásokat gyorsan rendbe tette, és elégedetten látta, hogy a professzor remekül kezelte a fejsérülést is. Nem volt más lehetősége, mint várni, hogy Hermione magától felébredjen.
Susan fáradtan indult Neville keresésére, majd a fiúval együtt megkeresték Lizzyt, hogy némi reggelit kérjenek tőle. Betegeik aludtak, és gyógyultak, így nekik is jutott némi szabadidő. A manó ellátta őket, majd megmutatta nekik szobáikat, ahol kipihenhették magukat.
A délelőtt nyugodtan telt, előkészítettek még néhány bájitalt, majd Neville elfoglalta helyét Hermione ágya mellett. Valamikor a délelőtt folyamán Hermione magához tért, de azonnal el is aludt. Neville még mindig azon törte a fejét, hogy ki akarhatott ártani a lánynak, hiszen nem is lehetett látni szinte soha, olyan visszavonultan élt.
Estefelé kezdett éledni a ház ismét. Lizzy vacsorát készített, ezúttal jóval bőségesebbet, mint eddig, hiszen emelkedett az ellátott varázslók száma. Draco kicsit még mindig fáradtan, enyhe fejfájással és émelygéssel ébredt, és legszívesebben fel sem kelt volna, de mindenképpen meg akarta nézni, hogy van keresztapja, és Hermione.
Aggódott a lány miatt, amin már meg sem lepődött, hiszen az utóbbi időben elég sokat találkoztak és beszélgettek, melynek okán megkedvelte Hermionét. Piton szobájához érve halkan bekopogott, és pár pillanattal később benyitott. Keresztapja éppen akkor jött ki a fürdőből, már teljes öltözetben, és Draco magában megjegyezte, hogy látta már a férfit délcegebb tartással is, de ez a roggyantság jelen esetben indokolt is volt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Piton.
- Voltam már jobban is – felelte a fiú. – És te?
- A körülményekhez képest tűrhetően – mondta a férfi. – Hermione?
- Nála még nem voltam – válaszolt Draco. – Valójában nem is tudom, melyik szobába szállásolta el Lizzy. Ha gondolod, meglátogathatjuk most is.
- Én is éppen erre készültem, hogy megnézzelek benneteket – bólintott Piton és az ajtó felé indult.
Mint kiderült, Hermione a szomszéd szobában kapott helyet, mert így egyszerűbb volt Neville és Susan számára is az ápolás. Halkan léptek be a szobába, ahol akkor éppen a lányon kívül nem tartózkodott senki.
Hermione mozdulatlanul feküdt, mintha aludna, de ahogy közelebb értek hozzá, a lány feléjük fordította a fejét.
- Hogy vagy? – kérdezte tőle is Draco, és leült az ágy szélére.
- Köszönöm, jól – hallották az alig hihető választ. Hermione hangja még nagyon gyenge volt, és csak nagyon halkan tudott beszélni. – És ti?
- Remekül… – mosolygott a fiú –, de még egyszer nem szeretném végigcsinálni.
- Én sem – sóhajtotta a lány, majd Pitonra emelte a tekintetét. – Köszönöm, professzor…
- Ugyan, hagyja, Miss. Granger – legyintett a férfi az ágy melletti széken ülve. – Az a lényeg, hogy túléltük az egészet.
- Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte Hermione rekedten. – Még mindig olyan, mintha a füst marná a torkom…
Draco töltött egy pohár vizet az asztalra készített kancsóból, és óvatosan Hermione kezébe adta, aki remegő kézzel ivott belőle néhány kortyot.
- Sokkal jobb – sóhajtotta, és lehunyta a szemeit.
- Aludjon csak, Miss. Granger – szólt Piton halkan. – Pihennie kell.
Hermione azonban már nem válaszolt a férfi szavaira. Draco és Piton halkan elhagyták a szobát, és lassan leballagtak a földszintre vacsorázni. Susan és Neville az étkezőben ültek, és már javában falatoztak, amikor odaértek.
- Maguk miért nincsenek ágyban? – hallották Susan szigorú hangját. – Professzor, önnek különösen jót tenne, ha nem flangálna, hanem nyugodtan pihenne az ágyában.
- Köszönöm, hogy aggódik értem, Miss. Bones – nézett rá Piton, miközben helyet foglalt az asztalnál. – Vacsorázni szerettem volna, ha nem bánja, és meglátogattuk Miss. Grangert is.
Draco csodálkozva nézett a lányra, amiért ilyen bátran rá mert szólni Pitonra. Be kellett látnia, hogy akármilyen kedves is, ha a betegekről van szó, nem tesz különbséget, hogy ki is van előtte.
- Vacsorázzon meg nyugodtan, uram – vette át a szót Neville –, de hallgasson ránk, kérem, és utána menjen vissza pihenni. Hermione még aludni fog egy darabig, addig úgysem tudnak vele beszélni.
- Mr Longbottom – nézett rá a professzor –, megnyugtathatom, hogy magam is így terveztem.
Piton a maga részéről lezártnak tartotta a témát, és némán nekilátott a vacsorának. Szó nélkül fogyasztották az ételt, mindenki a gondolataiba merült. A desszert után a két lábadozó ismét visszatért az emeletre, és lefeküdtek pihenni, ahogyan az meghagyták nekik gyógyítóik.
Az éjszaka nyugodtan telt, és Hermione valóban nem ébredt fel egészen másnap estig. Piton és Draco többször is benéztek a lányhoz a nap folyamán, amikor egyik gyógyító sem volt mellette.
Estére a lány magához tért, és gyógyulásának csalhatatlan jeleként bejelentette, hogy éhes. Perceken belül Lizzy meg is jelent egy tálcával, rajta egy tányér gőzölgő levessel, amit Hermione hálásan kanalazott be Susan segítségével.
Vacsora után Susan és Neville magukra hagyták három ápoltjukat a lány szobájában, hogy nyugodtan megbeszélhessék, amit akarnak, és ők maguk visszavonultak szobáikba.
Hermione jobban érezte ugyan magát, de ezzel együtt eszébe is jutott minden, ami két nappal korábban történt. Némán ült az ágyban, ölében Csámpással, akit szintén kezelésbe vettek barátaik, így már teljesen rendbejött ő is. Felrémlett előtt Ron kéjes fintorba torzult, részeg arca, és kirázta tőle a hideg, ha belegondolt, hogy mitől is menekült meg vendéglátói segítségével.
Draco, mintha a fejébe látna pontosan ezt a témát hozta szóba.
- Hermione – kezdte a fiú halkan, az ágy szélén ülve –, most mit akarsz tenni?
- Hogy érted ezt? – kérdezett vissza Hermione értetlenül.
- Fel kellene jelentened Weasleyt…
- Nem tudom – felelte bizonytalanul.
- Miss. Granger – szólt bele Piton is a társalgásba –, mindenképp javasolnám, hogy tegye meg ezt a lépést. Ezzel elkerülhetné a jövőbeni hasonló támadásokat.
- Talán igaza van, uram – emelte fel a fejét Hermione. – Mégsem vagyok biztos benne, hogy meg kellene tennem.
- Nem kell ezen annyit gondolkodni – bíztatta Draco is. – Amikor megérkeznek az aurorok, hogy beszéljenek veled, te elmondasz mindent, hogy zaklatott, hogy meg akart erőszakolni, és hogy meg akart ölni. Ők pedig szépen elfogják, és bezárják, te meg élhetsz nyugodtan.
- Lehet, hogy tényleg ez lenne a helyes… – gondolkodott még mindig a lány.
- Nem kell aggódnia, Miss. Granger – mondta Piton –, mi mindenképpen feljelentjük, hiszen minket is meg akart ölni Dracóval.
- Így van – bólintott Draco is. – Ha feljelented, mi mindenképpen segítünk neked.
- Nem is tudom… – fordította el a fejét Hermione, és kibámult az ablakon az ereszkedő éjszakába, majd pár perc után hirtelen visszafordult – Rendben, legyen. Feljelentem Ront. Nem akarok félelemben élni, hogy nem tudhatom, mikor és hol akar legközelebb megtámadni, és ti sem állhattok őrt felettem állandóan.
- Ez a beszéd – mosolyodott el Draco bíztatóan.
- Akkor viszont valamit meg kellene még tennie – jegyezte meg a professzor.
- Mi lenne az – kérdezte Hermione, bár sejtette a választ.
- El kellene mondani nekünk, hogy mi volt a szakításuk oka…
Hermione sejtése beigazolódott, ezen rágódott ő maga is az elmúlt fél órában. Tudta, hogy megbízhat két önjelölt testőrében, de nem akarta újra átélni annak az éjszakának az emlékeit azzal, hogy töviről hegyire elmeséli az egészet. Rövid töprengés után támadt egy ötlete, és Pitonhoz fordult.
- Uram, van önnek merengője? – kérdezte, mire a férfi bólintott. – Akkor, ha kérhetném, abban nézzék meg, mert nekem nincs erőm elmesélni. Túl fájdalmas…
- Máris hozom – állt fel a férfi, és elhagyta a szobát.
Pár perccel később egy kőtállal a kezében tért vissza, amit a lány ölébe helyezett, hogy betölthesse az emlékeit. Amikor Hermione elkészült a művelettel, elvette tőle a tálat, és az asztalra tette. Látta Hermionén, hogy már ez is erős érzelmeket váltott ki benne, és már nagyon szerette volna tudni, hogy mi történt azon az éjszakán, ami ennyire megviselte vendégét.
Hermione könnyeivel küszködve nézett a két férfire, majd bátorítóan bólintott nekik, jelezve, hogy mehetnek nyugodtan, neki nem lesz semmi baja, amíg ők távol lesznek. Piton és Draco közelebb léptek az asztalhoz, majd egymás után belemerültek az emlékbe. Amint eltűntek, Hermione utat engedett a könnyeinek, és bármennyire is nem akarta, párnájára dőlve ő is újra végigélt mindent.
Piton és Draco Hermione nappalijába érkeztek, ahol a lány, és kedvese a kandalló előtt üldögéltek összebújva. Vastag takaróba burkolóztak, előttük egy-egy pohár, benne pezsgő, az asztalon a nemrég elfogyasztott vacsora maradványai.
Közelebb léptek, hogy halljanak mindent.
- Ron – szól Hermione halkan – szeretnék neked mondani valamit…
- Mondd, kedves – simogatta meg a fiú szerelme haját.
- Kellene egy újabb szoba – kezdte sejtelemesen mosolyogva.
- Újabb szoba – nézett rá kérdőn a fiú. – Miért?
- mert nemsokára szükségünk lesz rá.
- Ki fog ideköltözni – értetlenkedett Ron.
Jellemző, húzta el a száját Piton, aki már tisztában volt azzal, ami a vörös hajú fiúnak még mindig kérdéses volt.
- Egy újabb Weasley – mosolygott a lány. – Egy kislány, vagy egy kisfiú…
Ronnak beletelt némi időbe, mire leesett neki, hogy éppen most tudta meg, hogy apa lesz.
- Hermione, ez… ez igaz? – kérdezte akadozva, mire a lány bólintott. – De hát ez fantasztikus! Gyerekünk lesz!
Boldogan nevetve ölelte magához kedvesét, és csókolta meg, majd az arcát, a haját simogatta a mosolygó kismamának, mire Draco csak fintorgott egyet.
Ekkor elmosódott az emlék, majd pár pillanat múlva újra kitisztult, és a két férfi már a lány hálószobájának ablakánál állt, és a sötét utcát figyelték. Felbukkant egy alak az éjszakában, és már messziről látszott bizonytalan mozgásáról, hogy jó pár poháron túl van. Ron Weasley meglehetősen ittas állapotban érkezett haza az ünneplésből, melynek apropóját az ő eljövendő apasága adta.
Dülöngélve indult meg a kerten át a ház felé, majd olyan halkan igyekezett kinyitni az ajtót, ahogy csak tudta. Hermione ekkor ellépett az ablaktól, és bosszús arccal indult el, hogy a fiú elé menjen. Megálltak a lépcső tetején, és nem kellett sokat várniuk, míg Ron felbukkant.
A korlátba kapaszkodva igyekezett feljutni, amikor meglátta a lépcső tetején álldogáló lányt. Hermione elindult lefelé, és félúton találkozott a részeg Ronnal.
- Jaj, Ron – szólt neki lemondóan – mire volt ez jó?
- Szi… szia, Hermione – csuklott a fiú vigyorogva, és igyekezett átölelni bosszús kedvesét. – Csa… csak megünnepeltük a srácokkal, hogy apa leszek. Ne… ne legyél már ilyen mor… morcos!
- És meddig akarod még ünnepelni, hogy apa leszel? – kérdezte meg élesen a lány, és igyekezett kibontakozni az alkoholbűzös ölelésből.
- Jaj, már… – méltatlankodott gurgulázó hangon Ron –, sajnálod tőlem, hogy boldog vagyok?
- Nem, Ron, nem sajnálom – rázta a fejét Hermione –, csak nem értem, mi szükség van arra, hogy egy álló hétig éjnek évadján gyere haza, ilyen állapotban!
Draco idegesen a keresztapjára nézett, és csak azt látta, hogy a férfi nyakán megfeszülnek az izmok, ami egyértelműen arra utalt, hogy rettenetesen mérges. Piton észre sem vette, hogy kezei mikor szorultak ökölbe, és azt sem, hogy ajkait mióta szorítja össze idegesen. Szörnyű félelmek kezdtek alakot ölteni a fejében, és csak remélhette, hogy tévedni fog.
- Nem… nem vagyok részeg – bizonygatta akadozva a fiú. – Nézd csak!
Azzal megpróbálta átölelni a lányt, és felemelni a lépcső közepén. Piton és Draco egyre inkább undorodó arccal nézték a jelenetet, és aggódva gondoltak arra, hogy el ne dőljön az a szerencsétlen, amíg Hermionét emeli.
Hermione megpróbált tiltakozni, de Ron nem hagyta magát, és mégis felemelte őt. Nem értek célba kérő szavai, ugyanúgy, ahogyan a kiabálás sem vezetett eredményre, mivel a fiú vigyorogva próbálta megforgatni kedvesét.
Ekkor bekövetkezett az, amitől Piton félt, és amit már Draco is kezdett sejteni, és arcukon ezernyi érzelem kezdett tükröződni. Ron lába megcsúszott a lépcsőfokon, és kibillent amúgy sem stabil egyensúlyából, és zuhanni kezdett, karjában Hermionéval. A lány felsikoltott, ahogyan gurulni kezdtek a lépcsőn lefelé, de mire leértek, már nem hallatott hangot.
Draco hiába tudta, hogy nem tud közbeavatkozni, szíve szerint rájuk kiabált volna, hogy vigyázzanak. Egyre jobban gyűlt benne a düh és az indulat, és sajnos ez ellen nem tehetett semmit.
Ron és Hermione eszméletlenül terültek el a lépcső aljában, és pár percig mindketten mozdulatlanul feküdtek, majd Ron ébredezni kezdett. Fejét tapogatva igyekezett felülni, és amikor megpillantotta maga mellett ájult kedvesét, és az alatta növekvő vértócsát, egy pillanat alatt kijózanodott.
- Hermione! – szólongatta a lányt. – Hermione, térj magadhoz, kicsim! Merlinre, a baba…
Draco és Piton haragosan villogó szemekkel figyelték a jelenetet. Draco pár lépéssel Ron mellé ért, és beszélni kezdett hozzá.
- Az a szerencséd, Weasley, hogy nem tudok tenni veled most semmit…
Piton csak állt, és figyelt, mintha nem érintenék a látottak, de belül háborgott, és tombolt tehetetlenségében, és mérgében. Hermione minden eddigi megjegyzése az alkohollal kapcsolatban a helyére került, és nem tudott ellene több kifogást felhozni. Elfogta az aggodalom és a féltés, hogy ennek a szegény lánynak milyen megpróbáltatásokat osztott a Sors osztályrészül.
A lány azonban nem tért magához, hiába próbálta Ron élesztgetni. Nem gondolkodott sokáig, azonnal a kandallóhoz rohant, és belemarkolt a hopp-poros edénybe, majd a kandallóba hajolt, a felcsapó zöld lángok közé. A következő percben már gyógyítók ereszkedtek az ájult Hermione mellé, és azonnal szállították a Szent Mungóba.
Ismét képet és helyszínt váltottak. Egy kórteremben álltak, ahol Hermione feküdt sápadtan, mellette Harry és Ginny. Hermione nem tudta magában tartani a fájdalmát, és csak sírt megállíthatatlanul, barátai pedig csak fogták a kezét.
Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, és belépett Ron. Becsületére legyen mondva, ő sem nézett ki sokkal jobban. Sápadt volt, láthatóan fogyott is az elmúlt pár napban. Harry és Ginny felálltak Hermione mellől, és szembefordultak a fiúval. Szomorú szemekkel nézett barátjára és húgára, de viszonzásként csak megvető és haragos tekinteteket kapott.
- Mit keresel itt? – kérdezte Harry hidegen. – Még ide mersz jönni a történtek után?
- Az én gyermekem is volt, Harry – mondta Ron kissé sértett hangon. – Nekem is fáj…
- Nem, Ron – rázta a fejét Ginny. – Ha neked fáj, mit érezhet Hermione? Hogy tehetted ezt vele? Szerinted ez a szerelem, és a szeretet?
- Hermione – szólt Ron a könnyező lányhoz –, te nem mondasz semmit? Kérlek…
- Menj el! – nyögte ki nehezen a kérdezett. – Menj el, és ne gyere vissza többet!
- De Hermione! – kiáltott fel a vörös hajú fiú – Én szeretlek! Baleset volt, te is tudod.
- Lehet, hogy szeretsz, ezt nem vitatom – mondta Hermione színtelen hangon. – Az is lehet, hogy baleset volt. De én ezek után nem tudok már rád úgy gondolni, mint arra a férfira, akivel összekötném az életemet. Menj el, és ne keress többet.
- Ezt nem teheted! – tiltakozott hevesen Ron. – És még lehet másik kisbabánk is, nem?
- Ron – szólt rá Harry –, nem sok hiányzott hozzá, hogy Hermione soha ne lehessen anya! Ha öt perccel később hívod az Ispotályt, talán bele is halt volna. Örülj, hogy ez nem következett be!
- De Harry… – habogott zavartan a fiú.
- És most, menj el – folytatta Harry szenvtelenül. – Ha jól emlékszem, Hermione érthetően tudtodra adta, hogy nem akar veled találkozni többet.
- Jól van – villant meg Ron tekintete –, hát elfordultok tőlem! Te is elárultál, Harry, pedig azt hittem, a barátom vagy. Ginny? Te mit mondasz?
- Menj el – válaszolt testvére dühösen.
- Legyen – bólintott Ron –, de megbánjátok még…
Ekkor véget ért az emlék, és a két férfi visszatért a lány szobájába. Időközben Hermione elaludt, mivel Neville látogatásakor elég zaklatott állapotban volt, és a fiú megitatott vele egy nyugtató, és egy altató főzetet.
Draco és Piton közelebb léptek az ágyhoz, és együtt érző pillantással néztek az alvó lányra. Nem akarták megzavarni az álmát, így inkább elhagyták a szobát, és saját lakrészükbe mentek, hogy elgondolkodjanak a látottakon.
Hermione csak késő éjjel ébredt fel. Vendéglátói már biztosan visszatértek a merengőből, gondolta, de azért körbenézett a sötét szobában. Ahogy oldalra nézett, egy sötét sziluettet pillantott meg, amint az ágya melletti széken ül, és alszik. Hermione elmosolyodott kicsit, és sokkal nyugodtabban fordult a másik irányba, majd hamarosan újra elaludt.
Véleményt kérek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
