Amarant III.

2. rész

Négy nap telt azon ominózus este óta, mikor Hermione és Piton egymásra találtak egy csók erejéig. Azóta a lány nem találta a helyét, nem tudott koncentrálni; nem tudott gondolkodni. Teljesen használhatatlannak érezte magát a laborban, a könyvtárban, de még a konyhában is. Szótlanul és mosolytalanul teltek a napjai – Piton legnagyobb megdöbbenésére. Ő maga a csókot követő reggelen pompásan ébredt; sőt, reggeli közben még egy viccel is megpróbálkozott. Hermione viszont úgy nézett rá, mint egy idegen szerzetre. A lány fájdalmas tekintete minden további humorizálástól elvette a kedvét.

Nap - nap után figyelte, hogy Granger hogyan süllyed egyre mélyebb depresszióba; ez őt is igencsak morózussá tette. Szentül hitte, hogy ő szívja ki a lányból a boldogságot, így kerülni kezdte, ahol csak tudta.

Persze, a laborban minden nap találkoztak, ám közös munkáik szinte kivétel nélkül balesettel vagy robbanással zárultak – egyáltalán nem találták a régi harmóniát. Amikor Hermione belépett a helyiségbe, Piton komor tekintettel követte minden lépését.

A lány hiába próbált kedvesen a férfira mosolyogni, Piton sötét és feneketlen-mély írisze mindig elűzte illanékony jókedvét. Nem tudott úgy önfeledten mosolyogni, ha látta, hogy tanára emészti magát…

Amikor egymáshoz értek véletlenül, általában úgy rebbentek szét, mint a megriasztott galambok. Mintha tűz égette volna őket…

Hermione egyre reménytelenebbül érezte magát a férfi mellett, így megbeszélte McGalagonnyal, hogy amint lehet, ő hazautazik. Az asszony megígérte, hogy két napon belül talál valakit a helyére, akivel a bájitaltanár tovább dolgozhat. Nem kellett sokat győzködni a Rend vezetőjét, elég volt csak Hermione karikás szemeire, és reszkető kezére nézni. McGalagony egyébként is jó megfigyelő volt – és már látta a pároson, hogy alig bírnak egy légtérben maradni; ezért is engedett kedvenc diákja kérésének. Nem kérdezősködött, hogy mi a valódi oka Hermione távozásának. 

Következő reggel Hermionét egy bagoly várta a konyhában. Ebben írta meg neki McGalagony, hogy egy hollóhátas fiú fogja átvenni a munkáját, aki következő reggel érkezik a főhadiszállásra, így ő még aznap este elutazhat.

Hermione felsóhajtva bámult ki az ablakon. Elgondolkodva kortyolgatta el a tejeskávéját, felhúzta térdeit a padon. Újra és újra a levélre pillantott, majd messzi az ablakon túl. Micsoda nyár… Odakint ragyogott a világ – ő meg be volt zárva egy házba… egy olyan férfi mellé, aki nem tudott ránézni… Be volt zárva egy laborba, ahol nem ment a munka… Be volt zárva egy olyan világba, ahol háború dúlt a mágusok között. Ő pihenni és gondolkodni szeretett volna… Vajon Piton hogy értette, hogy várniuk kell? Ez azt is jelentette, hogy a férfi is várni fog rá? Vagy csak egyszerűen le akarta rázni magáról a lányt? Szívét mardosták a kétségek, nem tudott logikusan gondolkodni… Életében először be kellett ismernie magának, hogy egyáltalán nem volt képes használni az eszét… Talán Piton csak játszott vele, talán csak az új varázsigéjét akarta kipróbálni rajta… Átkozott amarant… Talán csak egy kábult álom volt az egész…

Hermione boldogtalanul vette észre, hogy nem a házba van bezárva, nem a munka temeti maga alá; hanem a saját érzései. Lassan elkortyolta a tejeskávéját, aztán felment a laborba – elvégre ma még nem okozott katasztrófát. De, ami késik; az nem múlik… 

Őszinte bánatára ma sem sikerült baleset nélkül megúsznia a délelőttöt. Amikor véletlenül összeakadt Pitonnal a tekintete, és teljesen elfeledkezett a külvilágról. Legnagyobb szerencsétlenségére azonban a bunsen-égő lángja nem feledkezett el a dolgáról – neki égetnie kell, ami a lángjába ér. Hermione ingujja véletlenül belelógott a lángba, és hatalmas lánggal kezdett égni. A lány rémülten kapta el a tekintetét a férfiról, hogy saját, lángoló karjára nézzen. Az inget azonnal eloltotta, aztán kirohant a laborból. Piton grimaszolva nézett utána. 

Hermione egyenesen a konyhába ment. Fájdalmasan szedegette ki megégett bal karjából a ruhafoszlányokat. Bal kézfeje elég csúnyán megégett, könnyek szöktek a szemébe – ám közel sem a fájdalom miatt. Nem akarta Pitont elhagyni; ám vele dolgozni egyenesen képtelen volt. Mindig valami szerencsétlenségbe torkollt, mikor együtt kellett volna működnie a férfival… Átkozta magát, ám ez nem segített már…

Piton egy perc múlva a lány után sietett. Hermione a konyhaasztalon ült, és a megégett karjával szöszmötölt. A férfi a diákja mellé lépett.

-Elég csúnya lett… - sóhajtott, majd egyszerűen elkezdte kigombolgatni a lány blúzát.

-Mit csinál? – nézett rá felháborodva Hermione könnyes szemmel.

-Leveszem az inged, hogy jobban megnézhessem a sérülésed… - morogta a férfi, nem különösebben foglalkoztatva, hogy a lány ellenkezett. Pillanatok alatt kibújtatta Hermione égett karját az ing maradékából. Meg kellett hagyni, ilyen óvatos érintést a lány még sosem tapasztalt. Sőt, talán el sem tudott képzelni a férfiról…

Piton még egyszer végignézett a lány sérülésén, hogy nem maradt-e az égett bőrben ruhafoszlány, aztán lecsavarta az üvegcse kupakját, amit magával hozott a laborból.

-Nagyon fáj? – kérdezte a lánytól. Tekintete Hermione szemét kutatta, ám igazi férfiként egy pillanatra megakadt szeme a lány fehér, csipkés melltartóján.

-Kibírom… - húzta el a száját Hermi.

-Azt kell mondanom, ez viszont nagyon fog fájni… - sóhajtott a férfi, aztán a nyílt sebbe öntötte a folyadékot. A lány fájdalmasan felszisszent, és kicsordult a könnye is; olyannyira marni kezdte az anyag a húsát. Piton szelíden megfogta a lány derekát, hogy ne csússzon hátrébb, amíg az utolsó cseppet is rá nem borította a megégett bőrre.

A fájdalom néhány percen belül csillapodott. Piton még mindig a lány derekán nyugtatta kezét, és nézte, hogyan gyógyul a sérülés. A bőr percek alatt regenerálódott, és újraépítette a sejteket.

Hermione csendesen tűrte a fájdalmat, nem sikított, nem sírt, nem kiabált. Szíve szerint akár mindennap a lángok közé tette volna kezét, csak hogy Piton foglalkozzon vele… Milyen emberi volt tőle, hogy utána jött és hozott a bőrújító főzetből…

Bizalmas csend vette őket körül, és csak nézték, amint Hermione karján visszanő a bőr. Aztán Piton szeme az asztalon felejtett levélre tévedt, és homlokráncolva meredt a lányra – miután beleolvasott a sorokba.

-Mikor akartad megmondani, hogy elmész? Ma este, indulás előtt? Vagy el sem akartál búcsúzni? – kérdezte dühösen a férfi. A lány zavarodottan nézett a levélre, majd a tanárra.

-El akartam köszönni… - sóhajtotta, majd lehajtotta a fejét.

-Miért akarsz elmenni? – kérdezte Piton. Hermione a karját mustrálta, így nem látta tekintetében a fájdalmat.

-Mert nem veszed hasznomat. Nem tudok segíteni sem neked, sem a rendnek… - grimaszolt a lány, mikor észrevette magán, hogy letegezte a férfit. – Egy rakás szerencsétlenség vagyok, és ezt te is tudod… Mindent elrontok…

-Ez csak kamaszos zavar… - ellenkezett Piton. Még életében nem akart senkit megvédeni saját magától; de most Granger… Ez a helyzet más volt. – Majd leküzdjük…

-Micsoda? Leküzdjük? Miről beszélsz? – kiáltott fel kétségbeesve Hermione. – Én nem tudok és nem akarok küzdeni… Én csak a régi életemet akarom visszakapni. Tanulni szeretnék tőled, és segíteni a Főnix Rendjének… De ez nem megy… Ne aggódj, jön helyettem valaki, aki majd a kezed alá dolgozik… - sóhajtott fel.

-De én nem akarok mást… - simította meg a lány arcát Piton. Az érintés bizalmasra sikerült, Hermi lehunyta szemét, és elképzelte a halálát. Ez a férfi fogja a vesztébe kergetni… - Napok óta figyellek…

-Nem tudom, mi van velem… - vágott a férfi szavába a lány. Grimaszolt egyet, majd ismét a gyógyuló karját kezdte figyelni.

-Szerelmes vagy… - jegyezte meg Piton egyszerűen. Hangjában nem volt sem gúny, sem cinizmus. Csak egy valós kijelentést tett. Hermione felkapta a fejét, és lángoló írisszel a férfi szemébe nézett. Nem hitte volna, hogy Piton előbb megfejti és kimondja a rejtvényt, mint ő bátorkodná…

-Azért ez túlzás… Én nem… - kezdett mondókájába, ám a férfi gyengéd csókkal lezárta az ajkát.

-Nem baj, hogy szerelmes vagy… Én is az vagyok… - suttogta a férfi. Ezzel tulajdonképpen elárulta magát; de nem bánta. Már hetek óta figyelte Grangert, és alig tudott betelni a látványától. Reggelente, amikor álmosan ücsörgött a konyhában a tejeskávéja fölött, kócosan, ábrándosan… Amikor egész nap keményen dolgozott mellette a laborban. Elviselve a rigolyáit, a gúnyolódását…

Akkor döbbent rá, hogy valóban szereti a lányt, amikor az négy nappal ezelőtt visszament a laborba, és kislányosan szájon puszilta. Akkor úgy a férfiba hasított a felismerés; hogy azóta is belesajdult a lelke. Tudta, hogy tilosban jár – mégsem akart az érzései ellen küzdeni. S, mint kiderült, Hermione sem volt közömbös irányában… Ez még inkább feltüzelte Pitont. Eldöntötte, hogy lassan és önmagát is háttérbe szorítva fogja meghódítani a lány szívét… Ám Hermione rossz kedve és búskomorsága szinte lehetetlenné tették tervét…

A lány tág szemmel pislogott a férfira. Nem értette Piton vallomását. Szóval a férfi szereti őt… Szereti őt? Őt??? De hát mit szeret rajta? Szereti őt?! Ez egy vicc… nem, ez biztosan nem igaz… Csak egy valamire kellhet neki…

-Nem, nem vicceltem, Granger. – nézett grimaszolva a lány szemébe Piton. Szinte látta, ami végigszaladt Hermione gondolatai között. – Komolyan mondtam…

A lány nyitva felejtette a száját is, úgy elcsodálkozott. Húsz centire állt tőle álmai férfija, a világ legkiismerhetetlenebb ember – és éppen szerelmet vallott neki. Felemelő érzés volt, és mégis olyan fájdalmas… Ő még nem tudta, mit is várna ettől a kapcsolattól. Nem tudott semmit… Nem volt biztos semmiben.

Csak azt érezte, hogy Piton halvány mosolya reményt csal a szívére, és megpróbálja elkergetni a fekete felhőket.

Piton megkockáztatott egy rövid, érzéki csókot. Magához húzta gyengéden a lányt, ölelte derekát, és belefeledkezett Hermi édes szájába. Diákja önkéntelenül is átkulcsolta lábaival a férfi derekát; ahogy az asztalon ült – szerette volna még közelebb érezni magához Perselust. Hosszú, őszinte és szerelmes csókot váltottak. Piton szelíden cirógatta Hermione pőre hátát, és élvezte, ahogy a lány felnyög, s beleborzong az érintésébe.

Felsóhajtott, aztán ajkával elvált a lányétól.

-Jól van. Ha el akarsz menni, megértem. Fiatal vagy… - mondta rekedten, lemondóan. Még el sem ment a lány, de már olyan őrülten hiányzott neki; hogy Merlin mentse azt, akit helyette küldenek…

Hermione lassan elengedte a férfi csípőjét, felemelte a fejét és Piton szemébe nézett.

-Elmegyek, mert nem találom magamat. Nem tudom, hogy mit szeretnék, és hogyan… Én nem vagyok olyan biztos az érzéseimben, mint… te… - sóhajtotta félénken. – Valahol elvesztem az amarant és a laborkatasztrófák között… Nem bánok semmit, csak meg kell keresnem magamat…

-Visszajössz majd? – kérdezte halkan a férfi.

-Remélem…