mudblood: Elhagyatva

Tartalom: Már nagyon rég akartam írni egy PP/HG kisregényt, most itt van :) Lillia_hun - nak ajánlom sok szeretettel, mert nagyon szeretem a műveit, és remélem, hogy tetszeni fog neki :)
Korhatár: Korhatár nélkül
Kategóriák: Romantikus, Általános
Szereplők: Hermione Granger, Perselus Piton
Műfajok: Nincs
Figyelmeztetések: Nincs

Szerző megjegyzése: Kritikákat szeretnék!

A kezdet

Perselus Piton görcsösen szorította a pergament.
A levélben – melyet küldője láthatóan kapkodva írt – mindössze ennyi állt:

Perselus!

Fontos megbeszélni valónk van az ügyével kapcsolatban.
Ma, a főhadiszálláson várom este hétkor.
Ne késsen!

Minerva McGalagony

*

A háborúnak vége, ahogy Voldemort rémuralmának is. A mágusvilágot hatalmas veszteség érte, amely minden családot érint. Mindenki próbált talpra állni, megkeresni régi helyét a káoszban, új életet kezdeni – kevés sikerrel. Hiába gyógyulnak a külső, átkok okozta sebek – a megtört, repedt szíveknek összeforrni, újra dobbanni sokkal nehezebb.

Az ország immár hónapok óta gyászolja a háború áldozatait – azokat, akik az életüket áldozták egy új kor, az újrakezdés reményében.

A hősök halottak.

A legendás trió tagjai a csatamezőn vesztek – egy kivétellel. Hermione Granger kitartott – talán barátaiért, talán a célért, nem tudni. Az egyetlen, aki az utolsó összecsapást túlélte a három barát közül. A kitartása éltette, a tudat, hogy minden megváltozik, hogy minden szebb lesz egy boldogabb jövőben.

Harry Potter Voldemorttal ugyan végzett, a jóslatot beteljesítette, most mégsem él; a feketemágusra kimondott átok után a megmaradt halálfalók csapata támadt rá, és halálra átkozták a kimerült férfit. Mert már az volt, férfi. Ugyan alig töltötte be a tizennyolcat, tettei, bátorsága felnőtté emelték mindenkinek a szemében. A Fiúnak, Aki Túlélte idő előtt kellett felnőnie.

Ron Weasley elszántan harcolt a végsőkig barátai oldalán. A gyermeteg kisfiú megváltozott, megfontolt emberré érett, és hatalmas erőt tudhatott magáénak. Voldemort saját kezűleg mondta ki rá a halálos átkot – közvetlenül a saját halála előtt.

A változás a legszembetűnőbb azonban Neville Longbottom esetében volt, ő az egykori DS tagok közül a legkiemelkedőbb. A háborúban meggyilkolta Lestrange házaspárt, amivel végre kielégítette bosszúvágyát szüleiért. E tette őt is a hősök sorába emelte, most azonban már London külvárosában élt egy kis birtokon elszigetelve mindentől és mindenkitől.

*

Piton még egyszer – legalább ötödjére – elolvasta a pár sort tartalmazó pergamendarabot.
Nevetséges – gondolta – ne késsen el…

Bár a háborúban tisztázta magát, és már nem körözték, hivatalosan még nem mentették fel a vádak alól. Az utolsó csatában nyíltan Harryék mellé állt, de a legtöbb rendtag bizalmát nem nyerte vissza. Még akkor sem, mikor a Rend egyik gyűlésén megmutatta Dumbledore rábízott levelét, amiben az igazgató tanúskodott az ártatlansága mellett, és leírta, hogy a halálát, s szinte minden aznap történt esetet előre megterveztek.

Azóta szinte mindennapossá váltak a hosszú minisztériumi tárgyalások ahol vádlottként jelent meg, s bár most már még több ember ellenszenvezett vele, mint azelőtt, tudta, hogy a törvényeknek megfelelően a tárgyalássorozat végére fel kell őt menteniük.

Éppen ezért, már régen nem idegeskedett minisztériumi látogatásai előtt, szinte már unta a helyzetet.
Hogy nem kedvelik (az nem kifejezés – gondolta keserűen), már nem zavarta, gyerekkorában, és Roxfortos éveiben volt ideje megszokni azt a megvetést és lenézést, amivel társai kezelték.

Most azonban - hosszú idő óta először -, görcsbe rándult a gyomra. Ha Minerva ilyen szűkszavúan fogalmaz, az csak egyvalamit jelenthet. A professzorasszony szavaival élve: „fellépett egy kis komplikáció”.

Megforgatta a szemeit.

Tartott attól, hogy ez a „kis komplikáció” talán nem is lesz olyan kicsi. Ráadásul a főhadiszállásra sem volt kedve elmenni, csak remélni merte, hogy nem lesz ott túl sok rendtag. A háború vége óta igyekezett kerülni a nyilvánosságot – ez persze, a gyakori minisztériumi látogatások miatt eleve kudarcra volt ítélve -, ha nem volt muszáj, nem ment emberek közé. Egy kis házat vett Londontól pár mérföldre, és igyekezett feltűnés nélkül élni, ami sokáig nem ment neki könnyen, hiszen a Próféta még most is az ő – ahogy Minerva nevezte – ügyén csámcsogott, és a neve hetente legalább egyszer szerepelt az újságban.

Tanítani nem fog visszamenni – ezt már nyár elején eldöntötte. Mert – bármily hihetetlen is – a Roxfort idén is megnyitja kapuit az okosodni vágyók előtt – bár jelentős változásokkal, és biztosan nem olyan erővel, ahogy a volt igazgató volt képes vezetni - hiszen az élet nem áll meg. Perselus azonban érezte, hogy képtelen lenne visszatérni a kastélyba, és élni, dolgozni tovább, mintha mi sem történt volna.

Túl élénken emlékezett még rá, milyen érzés volt kimondani Dumledore – ra a halálos átkot, látni, ahogy a teste ernyedten, élettelenül hullik a semmibe. S – bár ami történt, a professzor akaratából történt – ő képtelen volt magának megbocsátani. Tudta, hogy a lépés helyes volt – hiszen e nélkül talán a háború kimenetele is más lett volna – mégis mardosta a bűntudat.

Az igazgatónő ugyan minden találkozásukkor tett próbálkozásokat a professzor Roxfortba való visszacsábítására, Piton mindig keményen hárította. Tudta, hogy ezzel bántotta McGalagonyt, hiszen mindenkire szükség van, hogy a tanítás ténylegesen beinduljon, mégsem volt képes visszatérni. Még nem.

A lelkén (mert volt neki, bármennyire erősen is cáfolt rá erre viselkedésével) még túl mélyek voltak a sebek, és biztos volt abban, hogy régi környezetében még nehezebben gyógyulnának. Pedig most talán Sötét Varázslatok Kivédését taníthatna…

Megrázta magát, és a nappali faliórájára pillantott. Háromnegyed hét. Ideje indulnia. Felkapta úti köpenyét, kilépett a házból, rászórta a szokásos riasztóbűbájokat, majd hoppanált.

Pár másodperc múlva a londoni Gimmauld téren bukkant fel. Felidézte magában a címet, mire a tizenhármas, és a tizenegyes számú házak között hirtelen megjelent a régi Black – kúria.

Az épületben szinte az összes ablakon lámpafény szűrődött ki, a szobákban árnyakat látott mozogni.

Remek – gondolta – nyilván az összes rendtag itt van…

Felsietett a pár lépcsőfokon, és pálcájával az ajtóra koppintott, mire zárok és lakatok sorozatának kattanása hallatszott.

Belépett a hatalmas konyhába, ahol az eddig intenzíven beszélgetők hirtelen elhallgattak.

Jó estét – köszönt kifejezéstelenül, de csak morgást, és pár barátságtalan pillantást kapott válaszul.

Hirtelen Minerva McGalagony lépett ki az egyik, a konyhába nyíló szoba ajtajából, és a férfira nézett.

- Perselus, végre – mondta, és türelmetlenül intett, hogy kövesse.

Az ajtón belépve egy kis szobában találta magát. Első ránézésre azt hitte, üres, de aztán megpillantotta az ablaknál álló alakot. A nő háttal állt, neki, de a hirtelen zajra, megfordult.

Egy fekete szempár egy melegbarnával nézett farkasszemet.