Sírni a tehetetlenségért

Fél órával később Piton egy botra támaszkodva hagyta el korházi szobáját, mögötte Hermione pedig egy nagy táskával lépkedett. Az ispotályi kandallókon keresztül távoztak otthonukba, ahol Pitont nem várt meglepetés érte.  

• Papa, hát végre itthon vagy – futott eléje Gabriel, s mielőtt bármit reagálhatott volna, kisfia vékonyka karjai ölelték át a derekánál.
  

Perselus először nagyon meglepődött a kedves fogadtatáson, majd látva felesége halálra vált arcát, automatikusan ő is megölelte a fiút. Furcsa melegség járta át a szívét, ahogy kisfia hozzásimult, és megnyugodva konstatálta, Hermione elmosolyodott az idilli jelenetre.  

• Gabriel, hagyd apádat levegőhöz jutni! – dorgálta kedvesen az édesanyja, mire a fiú elengedte Pitont.

• Papa, hol voltál ennyi ideig, már nagyon aggódtam érted? – fekete szemeiben kíváncsiság tükröződött, s Perselus kénytelen volt bevallani magának, fia mennyire nem hasonlít rá, csupán a szemeit örökölte tőle. Igazából ennek nagyon örült.

• A mama mit mondott, hol voltam? – kissé megijedt a kérdéstől, nem tudta, Hermione mit mondott a gyereknek, ennek ellenére megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára.

• Hogy sok dolgod volt, és ezért nem tudtál jönni.

• Egy valamit jegyezz meg, a mama mindig igazat mond. Jöttem volna hamarabb is, ha tudok, de nem sikerült – hangja olyan kedvesen csengett, hogy megrémült saját magától. Képes ő ilyenre is?

• És a lábaddal mi történt? Nagyon fáj? – kérdezgette tovább Gabriel, mint aki előtt nem lehetnek titkok.

• Csak egy kis karcolás, már nem is fáj annyira – felelte, mire a kisfiú elmosolyodott.

• Készen van a leckéd? – szólt közbe Hermione, látva, hogy férje már nem sokáig bírja ezt a kényelmetlen helyzetet.

• Még nincs teljesen – motyogta az orra alatt Gabriel.

• Akkor menj, fejezd be. Ne aggódj, apád később is itt lesz, beszélgethetsz vele akkor is, de most neki is pihenésre van szüksége! – hangzott az anyai parancs, Piton is aprót bólintott hozzá, mire Gabriel elszaladt a szobájába, fogadkozva, hogy gyorsan elkészül.

• Az első próbát kiálltad – nevette Hermione, miközben férje arcáról eltűnt a kedves mosoly, csupán egy grimasz maradt ott.

• Ha kivihorásztad magad, esetleg segíthetnél felmenni azon a nyamvadt lépcsőn – morogta, de valójában palástolni próbálta hirtelen feltámadó érzelmeit.

Fáradt volt, és ennek a számlájára írta azt a bugyuta gondolatot, hogy szíve szerint megcsókolná Hermionét. Az elmúlt napokban nem először érezte, s minden ilyen alkalommal görcsbe rándult a gyomra. Ráadásul a kisfia előhozta belőle nem létezőnek hitt apai ösztöneit. Még belegondolni is félt, mi lesz, ha Celeste-tel találkozik, hiszen a lánya már felnőtt nő. Fel sem tűnt neki, mikor érkeztek meg a hálószobájába, csak akkor ocsúdott fel, mikor Hermione már betakarta.  

• Aludj jól! – felelte, s apró csókot nyomott a férfi ajkaira.

Hermione már az ajtóban járt, mire Piton meg tudott szólalni. 

• Hova mész? – kérdezte halkan, mire felesége elmosolyodott.

• A saját szobámba – mondta, mire Perselus szíve keserűen dobbant.

• Azt hittem, a házasságunk van olyan jó, hogy egy szobában aludjunk – hangjában fellelhető volt a csalódottság, ami igencsak meglepte Hermionét. Perselus emlékezne valamire kettejük szerelméből?

• Persze, hogy van olyan jó, csak azt hittem, jobb neked addig, ha nem itt alszom, amíg nem emlékszel – magyarázta.

• És ha már sosem fogok emlékezni semmire?

• Hiszek benne, hogy fogsz, csak akarnod kell. És nem miattam, vagy a gyerekek miatt, csakis magadért.

• Hermione? – szólt még utána férfi, mielőtt a nő becsukta volna az ajtót.

• Tessék? – kukucskált vissza, de csak úgy, hogy Piton ne lássa, hogy mindjárt sírni kezd.

• Talán épp az lenne a célravezető, ha nem változtatnál a szokásokon, hogy eszembe jussanak olyan dolgok, melyeket már átéltünk együtt – Perselus nem tudta miért, de egyedül érezte magát, ha a nő nem volt mellette.

• Ezt hogy érted?

• Nem maradnál itt éjszakára, vagy legalább, amíg elalszom? – kérdésében ott bujkált a félelem, hogy visszautasítsák, hát még akkor, mikor Hermione elnevette magát.

• Egy nagy gyerek vagy, Perselus Piton, de azért itt maradok – visszasétált az ágyhoz, majd bevackolta magát Perselus karjaiba. – Álmodj szépeket! – felelte, s közben nagyon boldognak érezte magát, hogy férjének szüksége van rá.

• Te is – suttogta Piton, majd lehunyta szemeit. Testét átjárta a forróság, ahogy felesége teste teljesen hozzásimult, hallani vélte szívének minden egyes dobbanását. Mégis szörnyű rémálma volt azon az éjjelen…

Tejfehér köd, bagolyhuhogás, gyermeksírás. Egy erdőben volt, nem látott messzebb egy méternél. Kezeit előrenyújtotta, tapogatózva haladt előre, nem tudta, mióta, egy perce, vagy órák óta-e. Aztán két ember halk beszélgetését hallotta meg, bár a szavakat nem tudta kivenni az éktelen gyereksírástól és madarak okozta ricsajtól. Tovább tapogatózott, majd lába megakadt valamiben, s elvágódott a földön. Sáron lett, tenyereit felsértette, s elkezdett vérezni.  

• Ments meg! – suttogta erőtlenül, majd lehunyta a szemeit. Örökre.

Perselus Piton ekkor ébredt föl. Emlékezett mindenre, az álmára, egész életére. Első pillantása a mellette alvó feleségére esett, föl akarta ébreszteni, hogy elmondja, mindenre emlékszik, de a nő nem reagált sem az érintésekre, sem a csókokra, sem pedig a kétségbeesett rázogatásokra. A férfi teljesen elsápadt. 

• Csak nehogy valóra váljon az álom! – suttogta maga elé, karjaiba kapta feleségét, s a legelső útjába eső kandallón keresztül a Szent Mungóba sietett vele.

• Segítsen valaki! – kiáltotta a könnyeivel küszködve, mire két gyógyító jelent meg, átvették az eszméletlen nőt, Piton pedig leroskadt egy székbe.

Hosszú órák teltek el, a férfi fejében zsongott ezer és ezer különféle gondolat, közben az aggódás teljesen felemésztette. Nem észlelte a külvilágot, csak akkor riadt föl, mikor valaki átölelte a vállait. 

• Apa, mi történt? – hallotta Celeste hangját, s üveges tekintettel fordult lányához.

• Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezte, s lányára pillantott. Hónapok óta nem látta, kissé fellélegzett, hogy legalább ő rendben van.

• Neville baglyot küldött McGalagonynak, aki írt Harrynek, és mivel ő tanít a Mágusakadémián, azonnal szólt nekem. Elintézte, hogy otthagyhassam az iskolát. De mondd már, mi történt? – könyörgően nézett apjára, akinek kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

• Álmomban lepergett előttem minden, amire nem emlékeztem, visszatértek az emlékeim, de nem bírtam felébredni. Aztán változott az álomkép, és láttam amint Hermione meghalt. Az utolsó szavaival azt kérte, mentsem meg. Felébredtem, de ő azóta sem tért magához. Celeste, nem veszíthetem őt el! – felelte, majd erősen magához ölelte a lányát, aki zokogva szorította az apja vállait.

• Minden rendben lesz – suttogta Celeste, de valahol mélyen már ő sem hitt benne.

Újabb hosszú órák teltek el, mire Neville Longbottom megjelent. 

• Hogy van? – kérdezte türelmetlenül Perselus, mire a gyógyító kissé lesütötte a szemét.

• Kómában van, amit nem tudunk, mi okoz – felelte szomorkásan, mire Celeste újra zokogni kezdett.

• Mit lehet tenni érte? – Piton próbált nyugodt maradni, de belül kitörni készült a vulkán.

• Nem tudjuk, mi okozza ezt az állapotot… De azon a véleményen vagyok, hogy összefüggésben van az ön emlékezetvesztésével.

• Már mindenre emlékszem, Hermione azóta nem tér magához – morogta kelletlenül Piton.

• Akkor biztos kölcsönös a dolog. Professzor, mi történt akkor, mikor elvesztette az emlékeit? – Neville türelmetlenül várta a választ, nem merte elmondani egykori tanárának, hogy Hermione talán már csak órákat él.

• Zsubszkulcs volt, ami egy számomra ismeretlen helyre vitt engem. Egy férfi és egy nő volt, valami számomra ismeretlen varázsigét mormoltak, aztán elsötétült a világ, és itt ébredtem – idézte fel emlékeit.

• Apa, nem tudod, hogy kik voltak azok? – szipogta Celeste, bármit megtett volna, csak nevelőanyja meggyógyuljon.

• Nem ismertem őket korábbról, de most álmomban újra megjelentek. Beszélgettek valamiről. Ha jól emlékszem, a férfi neve Antos…

• Antos? – lepődött meg lánya.

• Igen, talán ismered?

• A nő nem szőke volt, sápadt arccal és zöld szemekkel? – Celeste szinte hadart, rettegett, hogy a balsejtelmei beigazolódnak.

• De igen. Ismered őket?

• Amikor nyáron a minisztériumban dolgoztam, ott találkoztam velük. A nőt Muriel Blacknek hívják…

• Black? – kérdezett vissza elképedve Piton. Neville már nem tudta követni a másik kettő beszélgetését.

• Szörnyen ismerős volt nekem a nő, de biztos, hogy korábban sosem találkoztunk. Fogalmam sincs, kire emlékeztet.

• Egészen eddig én sem tudtam, kire hasonlít, de most már rájöttem. Téged is rá fog. A nagynénédre, Lenára.

• Anya gyilkosára? – Celeste újra sírni kezdett, mire apja elviharzott, anélkül, hogy megmondta volna, hová megy, mikor jön vissza.

• Celeste, most nem omolhatsz össze, Hermione még életben van, és ha apád sikerrel jár, meg fog gyógyulni – próbálta bíztatni a lányt Longbottom, de szavaival saját magába is lelket öntött.

• Bemehetek hozzá? – kérdezte sírástól rekedt hangon, mire a gyógyító bólintott.

• Menj csak! – azzal Celeste bevonult a betegszobába, míg Neville leroskadt egy székre, fejét az ölébe hajtotta, s könnyezett, kínosan ügyelve rá, nehogy más is meglássa. Sírt a tehetetlenségén, sírt egy barátért.