|
2. fejezet
Szerző megjegyzése: Itt a következő, mert annyian kértétek :)
Hermione Granger volt bájitaltantanárának szemébe nézett.
- Jó estét – szólt meglepetten.
Perselus köszöntésül csak biccentett, az arcáról semmilyen hangulatváltozást nem lehetett leolvasni, pedig ő is megdöbbent. Mi folyik itt? Mi köze van az ügyének Grangerhez?
McGalagony leereszkedett az íróasztal mögötti székre, s vendégeit is hellyel kínálta. Hermione és Perselus a professzorasszonnyal szemben, az asztal túloldalán foglaltak helyet, s várakozóan néztek az igazgatónőre.
A professzorasszony rájuk nézett. Szemében fáradtság, és – igen, ezt Perselus jól látta – félelem is csillant. Talárja zsebéből lassan egy fehér kendőt húzott elő, levette szemüvegét, s komótosan megtörölte az arcát, majd tekintetét újra a vele szemben ülőkre függesztette.
- Nos – kezdte lassan – új híreim vannak az ügyével kapcsolatban, Perselus. Mint tudja…
- Kérem – vágott a szavába ingerülten Piton – elárulná, hogy mit keres itt Miss Granger? – Fejezte be a mondatot igen udvariatlanul.
Hermione egykori bájitaltantanárára, majd őszinte érdeklődéssel McGalagonyra nézett.
„Remek” – futott át a professzor agyán – „ezek szerint ő sem tud semmit.”
- Rögtön rátérek – felelte kitérően az igazgatónő – tehát, mint tudja, ahhoz, hogy véglegesen felmentség minden vád alól egy közeli ismerősének kell ön mellett tanúskodnia.
Nos, tegnap beszéltem a miniszter úrral, és kiderült, hogy a háború miatt szigorították a törvényt, hiszen a háborús bűnösök egyszerűen felbérelhetnek bárkit, aki tanúbizonyságot tesz az illető ártatlanságáról – felsóhajtott, majd hátradőlt a székében.
- A tanú csak egy közeli rokona lehet – hadarta egy szuszra.
Hermione, miután kezdte megérteni a professzorasszony szavait elsápadt, lehunyta a szemét, és hátát fáradtan a széktámlának támasztotta.
Piton azonban fel sem fogta az elhangzottakat, és láthatóan nem értette a helyzetet.
Minerva látta, hogy a bájitaltanár nem robban azonnal, ezért gyorsan folytatta:
A tanú csak olyan ember lehet, aki még soha nem keveredett bírósági ügybe, nem vádolták semmivel, azaz jogilag tiszta. A vádlott felmentésének persze még így sem száz százalékos az esélye. Rengeteg vizsgálatot kell folytatniuk az üggyel kapcsolatban. Hiszen ha nem így lenne, halálfaló kimenthetné a halálfalót…
Piton arca hirtelen megrándult, de ugyanilyen gyorsan rendezte is vonásait.
- Nincsenek élő rokonaim – sziszegte.
- Igen-igen – bólogatott idegesen McGalagony professzor – tudom, itt jön a képbe Miss Granger.
Piton kérdőn felvonta egyik szemöldökét (pont, mint a Roxfortban – gondolta Hermione, és az emlék hatására önkéntelenül is elmosolyodott). A fejében egy gondolat kezdett körvonalazódni, amit azonban gyorsan el is hessegetett.
„Ugyan, ez képtelenség” – próbált megnyugodni – kevés sikerrel.
- Vagyis – kezdte újra az igazgatónő – az egyetlen megoldás a… a házasság – hadarta, majd félve a férfira nézett.
- Maga megőrült – közölte nemes egyszerűséggel az első gondolatát Piton.
Hermione nem szólt, már az elején rájött, hogy valami ilyesmire kell számítania. Könyökét a térdére támasztotta, és a kezébe temette arcát.
- Talán van jobb ötlete, Perselus? – kérdezte a tanárnő élesen – nincs más lehetőség. El kell venni Miss Grangert. Persze – tette hozzá jelentőségteljes pillantást vetve a lányra – csak, ha ő is beleegyezik.
- Nem fogom elvenni Grangert – jelentette ki keményen, de kezdett kétségbeesni – nem várhatom el tőle, még akkor se, ha megtenné. De nem fogja! Nem kell segítenie rajtam!
- Megteszem – mondta hirtelen Hermione falfehéren, de határozott hangon, és „csakazértis” arccal.
- Tessék? – Piton ijedten kapta fel a fejét. Na ne… most már nem fog kibúvót találni. Felfogta a helyzet komolyságát. Ha muszáj, legalább becsülettel rohan a vesztébe… Kihúzta magát ültében. Hiába a szörnyű helyzet, a megtörtségét nem láthatják. Nem veszhet a Mardekáros büszkeség!
- Hermione a legalkalmasabb a feladatra – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a nő – többi rendtag vagy férjnél van – mondta Tonksra gondolva – vagy fiatalabb, mint Miss Granger – tette hozzá Ginnyre célozva – persze, csak ha nem akarja további életét egy dohos börtöncellában tölteni. Pár hónapig kibírják egymást…
- Pár… hónapig? – kérdezte Hermione elképedve, rosszat sejtő arckifejezéssel.
- Örülhetünk, ha nem tart egy évig – bólintott komolyan az igazgatónő – ez bizony hosszú folyamat… - mondta, s mintegy mellékesen egy kanna teát, és csészéket varázsolt a rozoga asztalra.
Hermione gépiesen nyúlt a kanna után, és töltött magának egy keveset a gőzölgő italból.
„Inkább egy év Granger, mint egy élet Azkaban” – gondolta, és igyekezett belenyugodni a sorsába.
- Ja, igen – kapott észbe a professzorasszony – még meg sem beszéltük a lakás kérdését. Hol szándékoznak lakni ez idő alatt? – kérdezte érdeklődve.
Perselust, ha nem ilyen abszurd helyzetben lett volna, valószínűleg még szórakoztatta is volna vallatás, ebben a szituációban azonban – érthető okok miatt – nem volt kedve nevetni.
Hermione sem nevetett, hanem - mintegy reakcióként az igazgatónő szavaira – nagy ívben a függönyre köpte a teáját.
- Tanárnő – kezdte remegő hangon a lány – ezt úgy érti, hogy együtt is kell élnünk?
Piton abba hagyta a függöny fixírozását, és a zavart McGalagonyra meredt.
- Mondja, hogy nem… kezdte, de a nő bólintása félbeszakította.
- Miért? – kérdezte a két érintett kísértetiesen egyszerre. Tekintetük pár másodpercre összekapcsolódott, aztán zavartan elkapták fejüket.
- Fenn kell tartani a látszatot – felelte egyszerűen a kérdezett – rengeteg vizsgálat lesz az ügyben, hitelesen kell alakítaniuk a boldog párt. Meg fogják figyelni a mindennapjaikat.
- Az én házamban fogunk élni – jelentette ki Piton.
- Ezt jól eldöntötte – nézett rá haragosan Hermione – maradni szeretnék ott, ahol vagyok!
- Valóban célszerűbb lenne a professzornál lakniuk – bólintott az igazgatónő. Hermione lemondóan sóhajtott, majd megvonta a vállát.
Hiába az abszurd helyzet, fejébe befurakodott egy gondolat: „milyen lehet együtt élni Pitonnal? Hogy nézhet ki a lakása? Vajon otthon is olyan jeges és kimért?” Óvatosan a férfira sandított, majd megrázta a fejét, kiűzve abból a zavaros gondolatokat. „egész jól tűri a megpróbáltatásokat” – gondolta.
- Én elintézem a dokumentálást, bejelentem magukat a hivatalban – mondta Minerva, majd megvárta a helyeslő bólintást, és folytatta – a jövő héten valószínűleg egybe is kelhetnek.
Egybekelhetnek… a szó Hermione fejében úgy visszhangzott, mintha McGalagony egy hatalmas teremben mondta volna ki. Nem így képzelte az esküvőjét, az biztos. Romantikus lánykérésről, fényes menyegzőről, és boldog életről álmodott, mint az összes korabeli lány. Úgy érezte, ennyi kijár neki a sok veszteség után. Ráadásul majd válnia is kell…
- Én indulok is, elintézem a dolgok hivatalos részét, majd tájékoztatom önöket – McGalagony maga köré kanyarította köpönyegét, s már a kilincsen volt a keze – további szép napot – biccentett.
Kilépett az ajtón, ezzel magára hagyva az újdonsült jegyespárt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
