|
1. fejezet
Ignis le Feu: Álarcok és igaz szívek
Tartalom: Piton és Harry közös nyara. Változások, következmények, kalandok.
Korhatár: Korhatár nélkül
Kategóriák: Általános
Szereplők: Perselus Piton
Műfajok: Nincs
Figyelmeztetések: Nincs
Szerző megjegyzése: Piton és Harry közös nyara.
Egy öregember állt az ablak előtt. Csodálta a tájat a lemenő nap látképével. Mélyen a gondolatiba merült. Fáradt volt, de ezt senki nem vette észre, vagy talán nem is akarták. Kék szemei intelligenciát és hatalmat sugároztak. Várakozott. Már túl sok idő telt el. Itt kellett volna lenni már a vendégének. Hirtelen meghallotta azt, amire már órák óta várt. A lenti kőszörny mozgásba lendült. Az ajtón kopogtatást hallott.
- Szabad! – hangja nyugodtan csengett
A vendége beesett az ajtón és össze is csuklott minden szó nélkül. Albus Dumbledore a Roxfort dicső igazgatóját ritkán láthatták megijedni, de most egy pillanat erejéig a szívébe lopta magát ez az érzés. Nem tétovázott. Gyorsan a egy szekrényhez lépett és pár bájitalt vett ki belőle. Vendégét fellebegtette a kanapára és a szájába öntötte az életmentő bájitalokat.
- Perselus jól vagy?
- Albus! – hangja riadtnak hangzott, de szemébe lévő első riadalom tovaröppent és ismét érzéktelenség álarcába bújt – Jól vagyok. Köszönöm.
- Mi történt? – végre feltette azt a kérdést ami foglalkoztatta.
- Gyűlésen Voldemortnak nem tetszett, hogy nem tudtam elvégezni a feladatot., ezért ajándékba kaptam pár Cruciot.
- Tudtál időt szerezni?
- Kaptam egy hét haladékot. Albus! Döntened kell, lebukunk vagy hagyjuk a kölyköt.
- Egyikkőtöket sem veszíthetem el.
- Mai napig nem értem, hogy miért. – Perselus tényleg nem értette. Mit láthat abban a egocentrikus, hőskomplexusban szenvedő gyereket. Albus finoman elmosolyodott.
- Talán egyszer megérted.
- Kétlem – Albus megnyugodott. Ismét visszatért a szokásos cinizmus, a hideg hang. Az igazgató a gondolataiba merült, hogy meg tudja hozni a döntést. Ha lehetséges a lehető legjobbat. A gondolatik cikázta fejében. Mindent végig járt. Következményeket, terveket. Csak egyetlen megoldás jutott eszébe, de tudta ez egyikkőjüknek sem fog tetszeni.
- A Piton - kúria ugye még a te tulajdonod?
- Te is tudod, hogy igen.
- Érintetlen?
- Albus mond, hogy nem arra gondolsz amire én ?
- Sajnálom, de pontosan arra gondolok.
- NEM!! Ezt nem teheted velem, meg vele se. Inkább oda adom a házat csak ne velem kelljen ott lenni vele. – a bájital mester hangja félelmet tükrözött. Nem ezt nem teheti velem az öreg. Miért kell büntetnie? Ohh, hogy dől volna össze az a ház. Én nem fogok azzal a mihaszna gyerekkel lenni. Erre nem fog tudni rá venni.
- Perselus kérlek. Ez a legjobb megoldás. Nem kérnélek erre ha nem lenni élet – halál kérdése. A kúriát el kell látni pár védelmi varázzsal, és nem lesz gond. Kérlek – Piton nem tudta, hogy mit csináljon. A barátja hangjában kétségbeesést hallott. Szemeiben a kétkedés, a bizonytalanság hullámai csaptak fel. Nagyon ritkán látta őt így. Tudta ilyenkor segítségre van szüksége. Nem félt segítséget kérni, de ritkán volt rá szüksége. Hatalamas varázsló volt. Mind a szívében, mind a mágiájában. Sosem értette meg őt. Talán erre senki sem képes. Lehet ezért talált benne barátra. Kevés barátja volt élete során, talán csak ő egyedül. Tisztelte őt…nagyon is. Ha kért tőle valamit kérdés nélkül megtette. De ez a kérés még neki is meredek, de megteszi.
- Jössz nekem egyel Albus, de egyetlen feltétellel megyek bele – látta, hogy az igazgató finoman biccent és folytatta – Nem szólhatsz bele, hogy hogyan vigyázok a gyerekre. Elfogadod a… módszereimet, a szabályokat, amit felállítok neki. Ha azt mondom fusson öt kört, akkor futni fog és te nem szólsz bele.
- Rabszolgának akarod tartani? – mondta mosolyogva Albus, mert tudta barátja cinizmus amögött jó humora van.
- Talán, majd még átgondolom, de most mennem kell.
- Menj a lakosztályodba is pihenj. Ha kimersz onnan jönni mehetsz Poppyhoz.
- Inkább a lakosztály. Viszlát Albus. Jó éjt.
- Pihenj – Perselus már csukta be az ajtót mikor meghallott valami halk szót.
- Köszönöm – nem válaszolt. Tudta, hogy kinek szánja és, hogy miért. Miközben haladt a sötét folyosókon a pince felé az arcát a langyos szellő melengette. Itt érezte itthon magát. A sötét folyósokon, a magányos udvaron, a mágia ölelésében. Senki nem láthatta volna, ahogy lépked az otthona felé. Beleveszett a feketeségbe. Fekete haja, fekete szeme, fekete talárja árnyképpé varázsolta őt a csendben. Szerette ezt a csendet. Ezt a hatalmas erőt. Nem lehet birtokolni se megérteni. Olyan, mint ő maga. Az emberek uralni akarják, de nem tudják. Aki ezt felismeri őt is megismerheti.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
