|
9. fejezet
Salvador Benevolus
9. fejezet
oO* Karácsony *Oo
Nyugalom, semmi pánik…
Harry vett egy pár mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát. Remegő lábai viszont nem erről tanúskodtak, mikor az ágyához vánszorgott.
Miért fél ennyire Pitontól? Hisz ő nem az az undok, gyűlölködő tanár, akit ő ismert. Elmagyarázhatná neki a helyzetet… biztos megértené.
Megölted a fiát, aki a te testvéred volt... – suttogta belül egy hang. Az a hang, amitől a mai napig is lelkiismeret furdalása volt. De ha Piton tudja… akkor miért viselkedik vele ilyen kedvesen? Szó, ami szó, a testvére egy kiállhatatlan gonosz ember volt, talán örül, hogy nem én vagyok. Halvány remény…
Harry próbálta elterelni a gondolatait azzal, hogy jobban megszemléli Piton lakosztályát. Furcsa volt: minden barna színekben pompázott, beleértve a függönyöket, az ágyat, és a szépen megmunkált szekrényt is. Vajon minden szoba így nézhet ki? Talán ezek tényleg Piton bútorai, és elhozta a házából…
A szekrény minden egyes ajtaját faragott motívumok díszítették, egy elég különleges mintában. Még mielőtt tovább töprenghetett volna ezen, nyílt az ajtó, és megérkezett Piton. Előhúzta a pálcáját, megint alkalmazott három némító bűbájt, és megtoldotta néhány igen erős zárvarázslattal.
– Azt hittem, már elmentél fürdeni – mondta csodálkozva, mikor megfordult. Levette a köpenyét, és felakasztotta a fogasra. – Jó lenne, ha időben lefeküdnél aludni, hisz holnap gyakorolni fogunk. És nem okklumenciát.
Harry eddig a cipőjét fixírozta, de erre már felkapta a fejét.
– Akkor mit? – kérdezte gyanakodva.
– Párbajozunk – mondta egyszerűen Piton, és átvágott a szobán. A szekrényből elővett két tiszta törülközőt, és az egyiket Harrynek dobta.
Nem tudtam már, mi hiányzott…
– De tan… apa – kezdte Harry, de tudta, hogy ez alól most nem bújhat ki, – itt nem is tudunk hol edzeni…
Piton hátra sem nézett pakolás közben, úgy felelt:
– A földszinten lévő nagytermet holnap senki sem használja. A legtöbben a karácsonyi előkészületekkel foglalkoznak, így lehetőségünk van gyakorolni már délelőtt.
– Rendben… – mondta bizonytalanul Harry, miközben igyekezett nyugodt arcot vágni. Magához vette a pizsamáját, és épp indulni készült, mikor eszébe jutott valami. – Draco miért nincs itt?
– Narcissánál tölti a karácsonyt, majd amikor elkezdődik a tanítás, visszatér Roxfortba – apja a másik szekrénybe pakolta a talárokat. Mikor végzett, fáradtan lerogyott az asztal mögé, ami a nagyszoba berendezését alkotta. – El akart köszönni, de nem volt rá lehetősége, hisz aludtál.
– Aha. Akkor mentem fürdeni – mondta végül.
Piton mintha meg sem hallotta volna, maga elé húzott egy jelentősen nagy pergamenhalmot, így Harry eltűnt a fürdőszobában.
Később, amikor visszaért, apja összecsapta a pergameneket, amint meglátta őt.
– Azt hiszem, én is megyek – mondta fáradtan. – Már napok óta csak hajnali két órakor jutottam odáig, hogy lefeküdjek. Nekem sem ártana pihenni. Mire visszaérek, szeretném, ha aludnál.
– Megpróbálok… jó éjszakát.
– Neked is, Harry. Nox! – mondta halkan Piton, még mielőtt eltűnt a fürdőszobában. Harry a pálcájával halkan elmotyogott egy Lumost, aztán a ruhájába rejtett térképet gondosan elrakta a szekrényébe. Gyorsan visszament az ágyához, kioltotta a pálcáját, majd bebújt a takaró alá.
Órákkal később, mikor már az ágyában feküdt, és kialudtak a fények, Harrynek sehogy sem jött álom a szemére. A sötét és kilátástalan jövőn járt az esze, és legfőképp a régi életén.
Ott elmondta Dumbledore, hogy mi a dolga. De itt… hogy fog véget vetni Voldemort uralmának, mikor azt sem tudja, itt el kell-e pusztítania a horcruxokat? Ha visszatérnek Roxfortba, utánajár egy-két dolognak. Talán sikerül megtalálnia a Tekergők Térképének hiányzó felét.
De van itt nagyobb gond is… mégpedig Piton. Harry már szinte fuldoklott a bűntudattól, és tartott attól a perctől, mikor apjának be kell vallania az igazságot.
Apa.
Furcsa így gondolni egy olyan emberre, akit egész életében utált. De ez a Piton más, erre már hónapok óta rájött… de mi van, ha bevallja neki, és akkor mindennek vége? Ő is gyűlölni fogja, megvetni. És akkor tényleg nem lesz senkije ezen a világon.
Átfordult a másik oldalára, és átkarolta magát.
A sötét jövőben egyedül az volt vigasztaló, hogy van valaki, akire támaszkodhat, és megvédi. És Piton tényleg úgy viselkedik vele, mintha a fia lenne. Mert tényleg az. A régebbi életében csak Sirius törődött vele… legalábbis, ameddig tudott. Meghalt, és ő egyedül maradt. Már megint.
Nem kellett volna keresztapjára gondolni, mert csak még jobban elszomorodott. Megint átfordult a másik oldalára, a fejére húzta a takarót, és próbált valami szépre gondolni.
– Nem tudsz aludni? – hallatszott a szoba másik végéből.
Mindig elfelejti, hogy ez az ember milyen sokáig volt kém, és mennyi mindenre rájön ilyen apró jelekből is.
– Nem igazán – felelt halkan Harry egy idő után.
– Megint rémálmaid vannak? – jött az újabb aggódó kérdés. – Van idefent Álomtalan…
Harry örült, hogy Piton nem gyújtott semmi fényforrást.
– Nem kell, köszönöm.
– Megittad a bájitalt, amit adtam?
– Jól vagyok, csak nem tudok elaludni – makacskodott Harry. Már megint ez a túlzott aggódás…
Hallotta, ahogy apja megfordul az ágyán.
– Nem válaszoltál – mondta ingerülten Piton.
– Majd megiszom reggel…
– Már megint Black? – tért rögtön a tárgyra Piton, ami egy csöppet sem tetszett Harrynek. Az elmúlt napokban folyton erről kérdezi, mint aki eltökélte, hogy kiszedi belőle az igazat. – Harry!
– Ha nem válaszolok, nyílván azért, mert nem akarok! – csattant fel Harry. Felült az ágyában, és dühösen nézett a szoba végébe, ahol apja ágya lehetett. – Az elmúlt néhány napban folyton ezt kérdezted, pedig akkor még neki sem ugrottam Siriusnak!
– Sosem hallottam még, hogy a keresztnevén szólítod.
Harry összeszorított foggal próbálta visszatartani dühét.
– Nyelvbotlás volt – sziszegte haragosan.
– Persze, hogy kérdezem, mert a keresztapád közelsége láthatóan kiborít. Amit egyáltalán nem értek – folytatta Piton. – Miért keresed olyan társaságát, akit teljesen megutáltattál magaddal?
– Nem keresem a társaságát… – Harry megfogta a takarót, ledőlt a fal felé fordulva, és a fejére húzta azt. – Ha megengeded APA, aludni szeretnék. Jó éjszakát.
– Rendben – sóhajtott Piton. – Neked is jó éjt immár másodjára.
Harry számára egyre világosabbá kezdett válni az a tény, hogy Piton már rég tudja az igazat, csak maradt még néhány dolog, amire nem sikerült rájönnie. Na igen, ha ebben a világban élt volna, biztos nem hiányozna neki ennyire a keresztapja, hisz csak egy mogorva gyűlölttel teli embert látna…
El kell mondani Pitonnak az igazságot.
És ami azután fog jönni, majd valahogy kibírja.
Végül csak sikerült elaludnia is.
Harry álmosan figyelte, ahogy a csapból folyik a víz, és eltűnik a lefolyóban. Aztán egy sóhajjal elzárta, majd az odakészített törülközővel megtörölte az arcát.
A mosdó fölött lévő tükörből egy eléggé megviselt Harry nézett vissza rá.
– Meg tudod tenni – mondta a tükörképnek. – Odamész, elmondod, és kész.
Megint sóhajtott egyet, és megigazította a szemüvegét.
– Bárcsak ilyen könnyű lenne – suttogta halkan.
Azt hitte, hogy itt a szünet remek lesz, és nem kell semmi olyasmit tennie, amivel lebukhat. Hát tévedett. Potter biztos jó párbajozó volt…
Harry most először érezte, hogy le fog bukni felkészületlenségével. Régen párbajoztak Ronnal és Hermionéval, sőt a lány még sok muglifogásra is megtanította beleértve minden rúgást és ütést. De már hónapok óta nem edzett, teljesen kijött a gyakorlatból. Ráadásul Piton ellen.
Kifelé menet becsukta maga utána a fürdőszoba ajtaját. Az ágyán már ott volt három fekete iskolai talár, valószínű Piton hozta fel őket Mr. Weasleytől, amíg ő megmosta az arcát.
Felvette őket az ágyról, odament a szekrénysorhoz, és elkezdte nyitogatni az ajtókat. Harmadik nekifutásra megtalálta a saját ruháit, így el tudta rakni a tiszta talárokat.
– Nem voltál lent enni? – kérdezte a háta mögött Piton, mikor megérkezett. – Molly nagyon finom reggelit készített.
Harry megfordult lelkiekben felkészülve a vallomásra. Apja éppen a tegnapi pergameneket gyűjtötte be egy Invitóval, miközben fánkot evett.
Ebben a hétköznapi látványban még nem is volt semmi furcsa, abban azonban már sokkal inkább, ahogy Piton kinézett. Fehér inget viselt fekete farmerral – holott odakint süvített a szél, így nagyon hideg lehetett. Igaz, idebent kellemes meleg volt… de akkor is tél van.
– Mi az? – kérdezte csodálkozva Piton.
Harry végre be tudta csukni a száját, és feltette élete talán legbugyutábbnak ható kérdését Pitonnak.
– Te szereted a fánkot?
Piton először a fánkra nézett, és aztán Harryre.
– Mindig is… igaz, lehetne rajta kevesebb cukor, de így is ízletes – mondta végül. – Épp ezért ajánlom, hogy menj, és kóstold meg.
– Nem igazán van étvágyam… tudod, a párbaj. – Bökd már ki… – Szeretnék mondani valamit.
– Igen? – nézett fel zavartan a bájitalok mestere. A levegőből lehalászott egy piros tintával írt pergament, és azt tanulmányozta hosszasan. – Mivel kapcsolatos?
– Velem… mármint velem kapcsolatos…
– Értem, és mi lenne az?
Harry torka hirtelen annyira kiszáradt, hogy meg sem tudott szólalni. Apja csak nézte őt azzal a szokásos átható tekintettel, ő meg csak állt ott.
– Nos… – megköszörülte a torkát. – Nemrég történt valami, amit nem mondtam el neked őszintén… és azt hiszem, hogy itt az ideje…
Piton leeresztette a pergament.
– Voldemortról van szó?
– Nem, de neki is köze van hozzá…
A bájitalmester erre kissé aggodalmasan, de mégis elégedetten vonta fel a szemöldökét, látva, hogy fia végre hajlandó felhagyni a nyilvánvaló hazudozással.
– Most már végképp tudni akarom, miről is fecsegsz itt össze-vissza. Főként, ha Voldemortnak is köze van hozzá. Komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy nem alszol eleget – jelentette ki Piton. – Márpedig egyáltalán nem venném szívesen, ha a titkolózásod miatt bajod történne.
– Eleget alszok… de ennek nincs köze ehhez…
Hirtelen azonban úgy tűnt, mintha berobbant volna az ajtó: Tonks rontott be, és lihegve megállt a küszöbön.
– Perselus… – lihegte. – Gyere gyorsan… Alastorék visszatértek a svájci útjukból, és… – itt zavartan Harryre nézett. – Mindegy! Gyere és kész, mert sürgős!
– Rendben – Piton nem kérdezett többet, úgy látszott, elég neki ennyi információ. Az ajtóból még visszaszólt: – Majd később folytatjuk, Harry. Nem tudom, mikor érek rá, valószínű délután kerítünk sort a gyakorlásra.
Harry még mondani akart valamit, de apja nem várta meg. Becsapta az ajtót. Harry erre megfordult, és a fejét a szekrénynek támasztotta, majd párszor szándékosan beleverte.
– Hülye… hülye…
Órákkal később, mikor már tűkön ült, és már olvasni sem volt türelme – kinyílt az ajtó, és Piton beszólt, hogy mehetnek gyakorolni. A földszinten kiderült, hogy van egy terem direkt arra a célra, hogy gyakorolhassanak a Rend tagjai. Harry csodálkozva nézett végig a nagy helyiségen, amit különféle rozoga szerkények díszítettek, amik állítólag csak azért voltak ott, mert kidobni nem akarták, de máshová nem lehetett tenni.
Egész idő alatt nem szólaltak meg, csupán akkor, mikor a terem közepén megálltak, készen a gyakorlásra.
– Készen állsz? – kérdezte Piton, ahogy mindketten felvették a kezdő pozíciót.
Harry nyelt egyet felkészülve a legrosszabbra. Le fog bőgni az apja előtt, és kiderül minden.
– Persze, kezdhetjük – bólintott, és apjára fogta a pálcáját. Piton hagyott néhány másodperc előnyt, de aztán meglendítette a pálcáját, és egy elég gyenge kábító átkot küldött felé.
Harry épp időben ugrott félre előle, így az a mögötte lévő szekrénybe csapódott. Guggolva már küldött is egy igen erős bénító átkot, ami félúton eltűnt, ahogy Piton ráfogta a pálcáját. Majd furcsa köröket írt le, és ezt követően sorozatos tűzlabdák repültek fia felé.
– Protego! – kiáltott fel Harry hangosan, és pillanatokkal később sorozatos kongó hangok jelezték, ahogy a pajzs elnyelte a tűzlabdákat. Harry végre fel tudott állni, mert eddig még annyi ideje sem volt.
Piton csak egy röpke percig hagyta abba a támadást, aztán már indította is a következő átkokat. Harry a nagyját ismerte, de még így is a legtöbb elől elugrott, néhányat pedig kivédett. Tudta, hogy ennek a fajta pajzsnak ez az egyszerű változata nem fogja mindig megvédeni.
Egész végig csak hárított, míg volt egy-két átok, aminek tudta az ellenátkát. Piton olyan gyors volt, hogy egyáltalán nem tudott támadni: folyton el kellett ugrania a felé röpülő átkoktól. Végül megelégelte, és egy elég erős taszító átkot küldött Piton felé, ami mivel kicsit váratlanul érte a férfit, hátratántorodott, de nem esett el.
– Látom, próbálkozunk erősebbel is – jegyezte meg mosolyogva, és lendített a pálcájával. Szél támadt, amiből hamarosan szélvihar alakult, és az egész termet betöltötte. A viharrá fokozódó szél tartósan megmaradt. – Meglátjuk, egyéb zavaró tényezők mellett is tudsz-e küzdeni!
Harrynek nagyon nem tetszett ez az ötlet, akkor meg pláne nem, mikor Piton háromféle átkot is felé küldött. Kettőt sikerült kivédenie, de a harmadikat, valami sárga fényű ismeretlen átkot már nem, ebben a nagy szélben. Hátrarepült vagy három métert, nekiesett a szekrénynek, a pálcája pedig, kiesett a kezéből. Egy nagy robaj kíséretében hasra esett, és a szekrény darabjai rápotyogtak.
Próbált gyorsan felkelni, de nyögve visszarogyott. A szélvihar alábbhagyott, és hallotta, ahogy Piton lépéseitől reng a padló.
– Azt hiszem, egy kicsit eltúloztam – mondta komor hangon. Leszedte róla a faléceket, és felsegítette. – Jól vagy?
Harry egy kicsit szédelgett, s döbbenten nézett fel Pitonra. Oké a zavaró tényező, de ez a párbaj semmi volt az egykoriakhoz képest – amikor a horcruxok keresésére indultak –, és jó pár halálfalóval kellett megküzdeniük.
– Nincs semmi baj, csak váratlanul ért, és erős is volt.
– Igyekeztem a kevésbé sebzőket rád küldeni – világosította fel Piton. – Ennyi elég volt mára.
– Elég? – kérdezte csodálkozva Harry. – De hiszen ez semmi volt!
Piton felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Még gyakorolni akarsz? – kérdezte végül.
– Itt van az egész délutánunk, ne vesztegessük már el! Hónapok óta nem gyakoroltam semmit, meg is van az eredménye, nem tudtam kivédeni a legutolsó átkot. – Harry körbenézett a földön, a pálcáját keresve. Egy kisebb deszka alatt meg is látta. Felvette, és szembeállt Pitonnal. – Ha sosem gyakorolunk, akkor hogy fogok Voldemorttal szembeszállni?
– Semmi akadálya, csupán át kell itt-ott rendeznem a napirendemet – mondta meglepetten Piton. Intett neki, hogy vegyék fel a pozíciót. – Akkor háromra… egy, kettő… Stupor!
– Protego! – rögtönzött Harry, és döbbenten nézett apjára. – Apa, nem kell úgy bánnod velem, mintha a fiad lennék! Inkább úgy, mintha az ellenséged volnék!
– Nehéz elfelejtenem ezt a tényt – vágott vissza Piton hidegen. – Nem szeretném a saját fiamat eltenni láb alól!
Harry vissza akart vágni valami csípős megjegyzéssel, de Piton már támadásba is lendült, egy cifra átokkal, amivel Harry még nem is találkozott. Amit nem ismert, az elől inkább félreugrott, így tett most is. Piton már küldte volna a következő átkot, de Harry kicsit közelebb jött, és a pálcájával leírt maga előtt egy kört, és a tűzkarikát már küldte is Piton felé.
Apja csak lecsapta a pálcáját, és az átok már el is tűnt. Harry megjegyezte magában a tényt, hogy ez a Piton jóval erősebbnek tűnik, mint akit ismert. Nem tudott tovább töprengeni a dolgon, mert immár ötféle átok száguldott felé, kettő elől lebukott, hármat pedig eltérített.
– Nem vagy te olyan gyakorlatlan – mondta Piton csodálkozva. Meg sem várta a választ, egy kék átkot küldött útjára, amit Harrynek sikerült most eltűntetni a semmibe.
– Mondom, úgy párbajozzunk, mintha ellenségek lennénk! – szólt rá Harry, de pont rossz pillantott választott, egy sárga színű átok kitépte a kezéből a pálcát, ami egészen a szekrényig vitte. Utána akart rohanni, de egy semmiből előtűnő tűzfal elállta az útját. – Ez nem ér! Én pálca nélkül vagyok…
Kihasználta Piton pillanatnyi figyelmetlenségét, és bosszúból ráküldött egy rontást apja pálcás kezére. Piton a fájdalomtól elhajította a pálcát, és motyogott egy ellenátkot sérült kezére. Pálca nélkül.
– Immár én is – pontosított Piton.
Harry majdnem eltátotta a száját, amikor meglátta, hogy apja nagyon is remekül ért a pálca nélküli varázsláshoz. Ő is boldogult vele, de közel sem érthet hozzá annyira, mint egy tapasztalt felnőtt. Kitágult szemekkel nézte, ahogy Piton két kezével elkezd a levegőben formálni valamit, ami nagyon egy tűzgolyóra emlékeztetett.
– Jaj nekem – nyögte halkan, mikor rájött, nem kellett volna folyton azt hajtogatnia, hogy bánjon vele keményen. Úgy számolt, hogy van még néhány perce addig, amíg apja elkészül azzal a nagy varázslattal, vagy mivel…
Piton néha felnézett, mint aki arra vár, hogy leállítsa őt. Harry a háta mögé nézett, és szomorúan kellett belátnia, hogy a tűzfaltól nem tud hátrébb menni…
Lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett…
– Perse… mi a ménkűt csináltok itt? – kérdezte felháborodottan egy hang, Harry kinyitotta a szemét, és meglátta Mr. Weasleyt Tonks társaságában.
– Párbajozunk – mondta egyszerűen Piton.
Mr. Weasley hol rá, hol Harryre nézett.
– Perselus! Harry nem is tud pálca nélkül varázsolni… Merlinre! Nem küldhetsz egy gyerekre Improbust! Bele is halhat!
Mr. Weasley indult is volna, hogy megállítsa Pitont, de az rászólt:
– Maradj ott, ahol vagy, Arthur! Még a végén bajod esik – mondta gúnyosan, miközben a kezei közt egyre nagyobbra formálta az immár felismerhető tűzgolyót.
– Hagyja! – szólt rá Harry, és vett egy nagy levegőt. – Nem lesz semmi baj.
– Amit én nagyon kétlek! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Tonks. Mr. Weasley visszahúzta, egészen az ajtóig, és nemet intett a fejével.
Harry ijedten jött rá, hogy így is sok időt vesztett. Lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett.
– Contra… ictu… age… – Harry érezte, ahogy bizsereg a testén keresztül a mágia. Kinyitotta a szemét, és megnyugodva látta a kékes fényforrást, ami körülvette. A három felnőtt tágult szemekkel követte minden mozdulatát. Harry nem késlekedett, már mondta is hangosan a pajzsbűbájt. – Contricta Protego!
Piton pont ekkor lendült támadásba.
– Improbus Piroinitio! – kiáltotta hangosan, és a hatalmas tűzgolyó megindult Harry felé.
Harry megvetette a lábát, készen állva az elkerülhetetlenre, ami jött is. A tűzgolyó elérte az erős pajzsát, és elnyelte azt, mintha egyáltalán nem is létezett volna.
– Ez meg hogy lehet… – motyogta döbbenten Mr. Weasley, de Harry nem foglalkozott vele, rögtön ellentámadásba lendült, mikor látta, hogy Piton sokkal gyorsabban varázsol elő a semmiből három ilyen tűzgolyót. Az előbb csak arra várt, hogy vajon leállítja-e őt.
– Sanat Aquamenti! – kiáltott fel Harry, amikor előre tartotta a kezét. A nagyobb átkok kivitelezéséhez már a kezét használta, amin keresztül elő törhetett belőle a mágia. Egy egész kádnyi víz zúdult Pitonra, a tűzlabdák egy hangos sziszegéssel elaludtak, és nyomuk sem maradt. Harry nem feledkezett meg a háta mögött lévő tűzfalról sem, arra is küldött egy nagy mennyiséggel.
– Ügyes – nyugtázta Tonks biztonságos távolságból, miközben Piton egy kézmozdulattal megszárította magát.
Piton nem hagyta ennyiben, kicsit hátralépett, és a kezével intett, amivel ismét szelet idézett meg, halkan mormolva.
Harry kezdte azt hinni, hogy arra megy ki a játék, mennyire tud pálca nélkül varázsolni. A felé irányuló szél hátratántorította, a pálcáját pedig a terem másik sarkába vitte. Épp mondott volna egy másik átkot, de Piton már küldte a következőt, amire Harry egyáltalán nem számított.
– Serpensortia! – kiáltotta, és a padlón tíz nagyobb kígyó jelent meg abból a mérges fajtából, és közeledtek feléje. Harry régi ismerősként üdvözölte ezt az átkot.
Csak volt egy kis gond: nem tudta, hogy kell őket eltüntetni. Így rögtönzött egy egyszerű varázslattal.
– Vingardium Leviosa! – kiáltott rá a kígyókra, mire mind a levegőbe emelkedett. A hüllők tengerén át látta Piton csodálkozó arckifejezését. Kezével az oldalsó szekrény felé intett, aminek felcsapódott kopott ajtaja, és egy újabb intéssel berepítette a kígyókat. A szekrény ajtaja rácsapódott, ezzel bezárva a mérges kígyókat.
Piton pusztán felhúzta a szemöldökét, és már küldte is a következő átkokat, amiket sorra elnyelt Harry erős pajzsa.
– Perselus elég lesz már! – szólt rájuk Mr. Weasley, de senki sem figyelt rá.
Harrynek már elege volt belőle, hogy folyton apja támad, ezért kihasználta Piton csodálkozását, és felé küldött egy taroló átkot.
– Reducto! – mondta ki gyorsan Harry, és Piton még az utolsó percben varázsolt egy hasonló pajzsot, mint az igazgatóé, ami elnyelte az erős átkot. Piton megvetette a lábát, így nem esett el. Bal kezével intett, és megint szelet idézett elő, aminek Harry egyáltalán nem látta értelmét.
– Expellas damnant! – mondta hirtelen Piton, és későn vette észre apja jobb kezével küldött varázslatát, ami különféle pengék sokaságát indította felé. Nem volt benne biztos, hogy azt kibírná a pajzsa, ezért elugrott előle.
De nem elég gyorsan.
Néhány penge elérte a bal karját, ő pedig felordított fájdalmában, és a hanyatt esett. Míg a többi kés a szekrénybe fúródott.
– Harry! – kiáltott fel ijedten Piton a terem másik feléből.
Harry a jobb kezét a sérült kezére fogta, és úgy döntött, hogy egy darabig fekve marad. Egyszerűen nem volt ereje felkelni, annyira kimerítette a pálca nélküli varázslás.
– Mondtam Perselus, hogy nem lesz jó vége! – szólt rá dühösen Mr. Weasley, és Pitonnal odarohantak hozzá.
– Jól vagyok! – bizonygatta eltökélten, és megpillantotta halálsápadt apját.
– Hol találtalak el? – kérdezte halkan. Harry megesküdött volna rá, hogy remegett a hangja.
– A karomat – felelte, és az apja segített neki felülni. – Tényleg jól vagyok!
Piton lefejtette Harry karjáról az ujjait, hogy megvizsgálja a sebet.
– Meg is ölhettelek volna – mondta önvádlón.
Tonks odasietett, és átadott Pitonnak egy darab rongyot.
– Ezt itt találtam a szekrényben – még undorodva hozzátette: – Mármint a kígyómentesben.
– Ez pokolian veszélyes volt, Perselus – morogta Mr. Weasley. Piton nem szólt semmit, csak elvette a hosszú rongyot, és rögtönzött egy kötést a fiú karjára. – Harry, te meg mióta tudsz pálca nélkül varázsolni?
Harry ijedten nézett Pitonra, akinek az arcán a rémületen kívül más is volt. Leplezetlen kíváncsiság.
– Nem olyan régóta… – itt majdnem megint a lépcsős dologra akart hivatkozni, de rájött, az nem lenne jó érv mindenre. – Nem is tudom, csak úgy megtörtént, és kész.
Piton felsegítette, és csak aztán szólalt meg:
– Ezt nem lehet csak úgy magadtól megtanulni – mondta hűvösen –, már annyiszor mondtam, hogy nem tűröm, ha hazudnak nekem.
Harry inkább nem szólt semmit. Fortyogott benne a düh, hogy Potterről azt feltételezte, tud pálca nélkül varázsolni. De Piton végig azt akarta megtudni, mekkora tapasztalata van a párbajozásban…
A pokolba… még is csak tudja.
– Tulajdonképpen Perselus történt egy pár dolog, amiért össze kéne hívnunk az ittenieket – kezdte Mr. Weasley, és kinyitotta előttük az ajtót.
Tonks megtorpant, és aggódóan hátranézett.
– Öhm… azokkal a kígyókkal mi lesz?
– Majd akik jönnek párbajozni, eltüntetik – morogta Piton, és kitámogatta Harryt a folyosóra. – Ellátom a fiamat, aztán lesz egy kis időm, tarthatunk megbeszélést.
Az előtérben így karácsony előtt elég sokan járkáltak: ki ajándékot, ki pedig egy kis fát cipelt fel az emeletre. Néhányan riadtan nézték Harry bekötözött karját, mások észrevétlenül folytatták útjukat az emelet felé, mintha olyan természetes lenne sebesült embert látni. Persze, hogy az. Háború van.
– Rendben. Tényleg nagyon fontos lenne – fejezte be Mr. Weasley, jól megnyomva a mondat végét. De Tonks még feltartotta őket.
– Perselus, a vacsorára visszaérünk, ugye? Molly különösen finomat főz…
Harry nem is figyelt a beszélgetésre, csak azt latolgatta magában, most mi lesz. Amíg ellátja a sérülését, egy rakás kellemetlen kérdést fog feltenni az előbbi párbajjal kapcsolatban, kezdve a pálca nélküli varázslással. A sérülés egyáltalán nem komoly, ő is be tudná gyógyítani, és akkor Piton mehetne is…
– Á, csak nem végre rendes neveltetést kapott ez a mihaszna kölyök? – kérdezte egy gúnyos hang, ami akár Pitoné is lehetett volna.
Keresztapja tűnt fel a konyhából, és végignézett Harryn, szemét a véres kötözésen nyugtatva, mint aki tökéletesen elégedett a látvánnyal. Harry inkább úgy tett, mint aki nem látja, és arrébb akart lépni. Igen ám, de apja még mindig fogta a karját, és ez így nem sikerült.
– Rosszul va… – akarta kérdezni Harryt, nem értve miért változtatna irányt, mikor észrevette az előttük álló férfit. – Black – köpte undorodva a nevet Piton. – Netán történt valami, hogy nem a szobádban vagy, és írod a jelentéseket?
Sirius elégedetten megrázta a fejét.
– Nem… csak örömmel nyugtázom, hogy végre kezelésbe veszed a kölyködet – rántotta meg a vállát. Mr. Weasley ekkor hagyta abba az áradozását felesége konyhai művészetéről, mikor rájött, senki sem figyel mondanivalójára.
– Te komolyan azt hiszed, bántanám a fiamat? – kérdezte élesen Piton, és megvetően nézett Blackre. – Én veled ellentétben nem bántalmazok diákot. Gyere, Harry.
Azzal hátat fordított Siriusnak, és eltámogatta a folyosó végén lévő ajtóhoz. Harry még hallotta, hogy keresztapja tovább faggatózik, de Tonks nem válaszol neki, és Mr. Weasley is otthagyja őket. Piton benyitott, és előre engedte.
– Ülj fel oda – mutatott egy alacsony asztalkára. Harry értetlenül nézett vissza rá, végül vonakodva felült. Körülnézett, és rájött, hogy ez a legnagyobb labor, amit valaha látott.
A négy fal közül háromnál magas szekrények voltak felállítva, mind tele különféle bájital hozzávalókkal. Némelyikben gusztustalan élőlények áztak, az állaguk látva félig bomlottan. Harry lopva a háta mögé pillantott, ahol pedig a munkaasztal fölött polcokat helyeztek el, amiken ritka növények lógtak alá.
Piton nem szólt semmit, a közelebbi szekrényben keresgélt. Dolga végeztével lepakolt egy pár fiolát és kendőt Harry mellé.
– Úgy gondoltad, hogy egy természeti erő elleni pajzs megvédhet a párbaj ideje alatt? – kérdezte végül, miközben óvatosan levette a kötést.
– Nem… de úgy voltam vele, hogy végig azzal támadsz – motyogta Harry, és már sejtette, mi következik.
Piton egy különös színű főzet egy részét egy tiszta rongyra öntötte.
– De taktikát váltottam. Küldhettem volna rád veszedelmesebb átkot, és akkor nagyobb baj is történhetett volna – itt felsóhajtott. – Nem kellett volna engednem, hogy idáig fajuljon a párbaj.
Harry felszisszent, amikor a rongy a sérüléshez ért.
– Én akartam – tette hozzá Harry. – Meg akartam tudni, hogy mennyire tudok veled párbajozni – itt nyelt egyet. – És meg kell mondjam, erősebb vagy, mint gondoltam.
Piton felhúzta az egyik szemöldökét.
– Ezt bóknak vegyem? – kérdezte mosolyogva. Aztán elkomorodott az arca. – Nem tudom, mi ütött belém, hogy hagytam magam ebbe belerángatni. Nem is tudom… talán kíváncsi voltam rá, mit nem mond még el nekem a fiam?
Itt jelentőségteljesen nézett Harryre, aki igyekezte kerülni a tekintetét.
– Akkor azért vártál azzal a tűzgolyóval, vagy mivel… – motyogta halkan, és végül csak felnézett az apjára. – Tudni akartad, hogy meghátrálok-e, vagy sem?
Piton öntött még a főzetből a kendőre.
– Meghátrálni, Harry? – kérdezett vissza. – Eddig varázsolni sem tudtál, most meg hirtelen pálca nélkül is képes vagy még egy Improbust is kivédeni?! – a mondat végére már üvöltött, és szinte sziszegve tette még hozzá: – Harry, nem akarsz elmondani nekem valamit?
Nekem végem…
– Nem! – csattant fel Harry, és leugrott az asztalról. – Ha majd úgy érzem, hogy megbízok benned, akkor el fogom árulni neked!
– Nekem beszélsz a bizalomról? – kérdezte felháborodottan Piton, és ledobta a rongyot az asztalra. – Nem tudom emlékszel-e még arra, mikor közöltem, észre veszem, ha hazudnak nekem, Harry!
– Egy Ip… egy Improbust bárki kivédhetett volna! – vágott vissza Harry, miközben majdnem felsült a mondattal.
Piton fenyegetően fölé tornyosult.
– Valóban? – kérdezett vissza gúnyosan. – Akkor tájékoztatásul közlöm, hogy a természeti átkok közül a legerősebbként tartják számon, és csupán azon kevesek képesek végrehajtani, akiknek valóban nagy varázserejük van! Tehát mivel magyarázod nekem, hogy egy ekkora erejű átkot csak úgy minden akadály nélkül kivédtél?!
Harry kínosan nyelt egyet, és igyekezte megőrizni a hidegvérét.
– Talán végre elhiszed, hogy megjavultam!
– Megjavultál?! – hápogott Piton. – Olyan pajzsot még egy gyerek sem tudott megidézni!
– Tényleg…? – kérdezte bizonytalanul Harry, és már lángolt az arca a kínos jelenettől. Ezt nem fogja megúszni, Piton már biztos tud mindent… Végül halkabban hozzátette: – Ne haragudj, hogy titkoltam, mire vagyok képes. Nem akartam senki tudomására hozni, nehogy véletlenül Voldemort fülébe jusson.
A bájitalok mestere sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.
– Komolyan azt hitted, hogy majd én tovább adom az információt, és eljut Voldemorthoz? – kérdezte halkan. – Elég sértő rám nézve, hogy nem bízol bennem.
– Kérlek, ne haragudj – mondta szomorúan Harry. – Nem sok ember van, akiben megbízok, így a múltra visszatekintve.
– Ne bolygassuk a múltat – mondta ingerülten az apja, miközben intett, hogy üljön vissza. Harry kelletlenül visszaült, és hagyta, hogy Piton ellássa a sebet. A fertőtlenítés végeztével beforrasztotta a vágásokat, és a ruháját is rendbe hozta. – Fáj még valamid? – Harry megrázta a fejét. – Rendben, akkor megvagyunk.
– Tényleg tudnál több időt szakítani arra, hogy egy héten többször tartsunk edzéseket? – érdeklődött Harry, és leugrott az asztalról. Piton csodálkozva nézte őt. – Mégis hogy szálljak szembe Voldemorttal, ha eljön a végső csata?
– Miből gondolod, hogy neked kell végezned vele? – kérdezett vissza. Elrakta a fiolákat a szekrénybe, és visszafordult. – Senki nem gondolja úgy, hogy neked kell vele megküzdened!
– A jóslat kimondja, hogy… – Harry hirtelen elhallgatott, mikor rájött, mit akart mondani.
Piton szeme szikrákat szórt, immár olyan dühös volt.
– A jóslat egy értelmetlen habogás, amit egy idióta tanár jósolt! Szerinted mennyire igaz az, hogy letaszítják a Kiválasztottat a trónról?! Egy sületlenség az egész!
Arra nem vennék mérget.
– El fogsz késni a gyűlésről – vetette közbe Harry, elterelve a szót a kínos témától.
– Milyen igaz – mondta Piton hidegen, és kinyitotta az ajtót. – Te meg menj fel, és foglald el magad valami értelmessel.
Kitárta előtte az ajtót, és miután Harry kilépett, egy csomó ismeretlen bűbájjal levédte a bejáratot. Feltehetően olyanokkal, amiket csak ő tudna hatástalanítani.
– Vacsoránál találkozunk.
– De…
Piton már el is tűnt a konyhában, Harry pedig jobbnak látta, ha elvonul kedvenc helyére, ahol senki sem zavarja. Aznap este hiába várta újdonsült barátját, nem jött.
Mikor Harry azt hitte, hogy az iskolánál jobb lesz itt, akkor nagyot tévedett. Napokkal később a Grimmauld tér is pokollá kezdett válni számára. Minden áldott nap el kellett tűrnie keresztapja szurkálódásait a véletlenszerű találkozásaikkor, és ha nem is volt jelen minden vacsoránál – ez így is rémálom volt.
Harry régi ismerősként üdvözölte Piton mostani énjét, aki nem szólt hozzá, és ha mondott neki valamit, akkor a létező legnagyobb gúnnyal közölte a mondanivalóját. Szinte csak vacsorakor találkozott vele, mert mindig valami fontos dologra hivatkozva eltűnt délutánonként a Rend tagjaival.
Egyszer támadás is érte őket, és szakadtan, véresen érkeztek meg vacsora előtt. Pitonnak sosem esett baja, de Harry ahányszor hallotta, hogy nincs itthon - mindig jeges rémület lett úrrá rajta, és nagyon aggódott érte.
Még magának sem akarta bevallani, de valahol még is megkedvelte Pitont, és erre csak akkor jött rá, mikor annyira magára haragította, hogy szinte alig szólt hozzá. Így hát minden délután a közös vacsora előtt felment a padlásra, vitte a könyveit, és tanult a félévi vizsgákra, magában átkozva, hogy itt ilyen is van.
Néha eljött a barátja estefelé, de csak szótlanul szemlélte, mit tanul. Nem akarta őt zavarni a kígyó, legtöbbször összetekeredett mellette az ágyon. Néha mesélt neki arról, milyen volt a Roxfort valaha, és néha az érzéseiről is. A kígyó mindig végighallgatta, de ő saját magáról semmit sem mondott. Keresztapját nem akarta szóba hozni, mert a barátja mindig dühösen sziszegni kezdett, mikor megemlítette a ház tulaját.
Így tett most is, mikor az ágyon ült törökülésben egy halom bájitaltankönyv fölött a padlásszobában.
– Ésssss amikor ki akart előle térni, majdnem fellökött – elevenítette fel Harry a néhány órával ezelőtti alkalmat. A kígyó nem szólt semmit, csak pihentette a fejét a „Hogyan kezdjünk neki a bonyolultabb bájitaloknak?” című könyvön. – Egysssssszer nem fogok ellenállni a késssssssztetésnek, hogy behúzzak neki. Habár legutóbb is ez történt, talán jobb lenne csak egyszerűen egy tortát a képébe vágni…
A kígyó eddig szótlanul hallgatta a locsogását, de most megszólalt.
– Talán jobb lenne, ha békén hagynád… ő nem lessssz a barátod, éssss sossssem volt az…
– Ez egyáltalán nem igaz! – sziszegte vissza ingerülten Harry, és becsapta a könyvet. – Egyszer még megkedvelhet!
– Talán… hagyd inkább, hagy élje az életét. Ne adj neki okot, hogy rád támadjon.
Harry hirtelen felpattant az ágyról kezében a könyvel, és dühösen nézett le a kígyóra.
– Semmit sem tudsz arról, hogy honnét jöttem, hol éltem eddig!
– Valóban… csak adtam néhány tanácsot – emelte fel a fejét a kígyó. – Jó tanácsokat, amiknek köze sincs a ház urához…
– Elég! Nem akarom a te tanácsaidat is hallgatni! Elegem van! – üvöltötte Harry immár emberi nyelven. A könyvet a szoba túlsó végébe vágta, amit megviselt a durva bánásmód, és szétszakadt. – Ne szólj te is bele az életembe, amit mások folyton csak irányítanak!
Lerogyott a földre, és egy darabig csendben ült. A kígyó nem mozdult, de nem vette le róla a szemét.
– Elegem van ebből… elegem ebből az életből. Vissza szeretném kapni a régit, a barátaimat, Roxfortot… mindent – elcsuklott a hangja, és letörölt egy könnycseppet. – Már megint úgy bőgök, mint egy kisgyerek… Kész… nem bírom tovább ezt. Az igazgató folyton arról papol, hogy így győzzem le Voldemortot, úgy győzzem le… mindig felhasznált a személyes céljaira. Aztán meghalt, és végleg egyedül maradtam… nem volt ott Sirius sem, senki az égvilágon.
Tudta, hogy a kígyó nem ért ebből egy szót sem, de jól esett elmondani valakinek, mi bántja. Barátja elég értelmes fejet vágott – már amennyire egy kígyó tud -, és sziszegés nélkül figyelte őt.
– Már várom a percet, hogy eltegyem láb alól azt a szörnyeteget… nekem már úgy látszik, ez a sorsom. Még ha éppen nem is üldöz… egyszer rá fog jönni – megtörölte az arcát –, hogy én vagyok az, aki meg fogja ölni. Vicces, hogy az a hülye Trelawney itt is igazat mondott… visszatértem, de minek? Nem fog csakúgy helyreállni a béke, meg a Rend… könyörgök, még a saját apámnak sem tudom bevallani az igazat! Egy szar alak vagyok…
A kígyó eddig némán figyelte őt, de most megszólalt.
– Emberfiúcska, te dühöngessssssz? – kérdezte, Harry rábólintott.
– Egy kicsit elkeseredtem, ne is törődj velem… – sziszegte vissza Harry. Felhúzta a lábát, és a hátát nekivetette az ágy szélének, és emberi nyelven folytatta tovább: – Le sem megyek inkább vacsorázni, megint el kell viselnem azt az undok embert, akit keresztapámnak neveznek, és Piton szemrehányó pillantásait… hiányzik ez nekem?! Mindegy… egyszer csak megbocsát… de aztán ha megtudja az igazat, akkor nagyon haragudni fog…
Ráborult a térdére, és lehunyta a szemét. Pár perc alatt megnyugodott, most, hogy kiadta magából a dühöt, a szoba végébe nézett, ahol a könyv landolt.
– Invito, szakadt könyv! – mondta hangosan. A könyv felemelkedett, aztán halk puffanással leesett elé a földre.
Reparo!
A könyv egyik lapja visszaalakult, de a többi szakadt maradt. Harry erősebben koncentrált a varázslatra, hisz többnyire másodjára sikerült is.
Reparo!
A bájitalkönyv szakadt lapjai visszaálltak, és a tankönyv jobban nézett ki, mint újkorában.
Nem olyan régen tanult meg egy pár varázslatot non verbálisan, amikor a végső harcra készült, nem ártott néha gyakorolni. Pálca nélkül nagyon nehéz volt, ezért is csak néhányat tudott kivitelezni.
– Jobb, mint újkorában – morogta, ahogy feldobta az ágyra a könyv halomra. A neve nincs barátja mintha kőszoborrá vált volna. – Mi a baj?
– Nem szoktam hozzá, hogy varázslókat látok pálca nélkül varázsolni… – sziszegte alig hallhatóan a kígyó, de Harry így is megértette.
– Ritka képességeim egyike… na, megyek vacsorázni szeretett keresztapámmal, és Mr. Vérigsértett apámmal. Elvégre, karácsony van. – Felállt, a könyveket egy toronyba alakította, aztán a kígyóra nézett. – Jó éjszakát, megyek!
– Viszlát, kisember…
Amikor leért a lépcsőn, már messziről hallotta keresztapja hangját, s azonnal elment az étvágya. Már indult is volna, hogy elfoglalja a helyét minél távolabb az asztaltól – amikor azonban meghallotta a saját nevét, – megtorpant.
– Jól hallottam, hogy párbajozott Potter Perselusszal? – kérdezte Mundungus csodálkozva.
– Igen, Alastor, de még hogy… – felelt Mr. Weasley teli szájjal, így alig lehetett érteni a szavait. – Még Perselust is ritkán látom így párbajozni, ekkora erővel, ráadásul pálca nélkül.
– És képzeld Alastor! – szólt közbe Tonks. – A fia is tud pálca nélkül varázsolni!
– Potter? – kérdezte Fred.
– Jaj, ne hívd már Potternek! Ő egy Piton! Múltkor is úgy hívtad – mondta Tonks. – Nem olyan már, mint volt. Úgy értem, sokkal rendesebb. Tényleg.
– Karácsony van – vettette közbe George, – és ez nem jelenti azt, hogy egy velejéig gonosz ember eme szent ünnepen meg is javul.
– Ki tudja…
Harry úgy gondolta, eleget hallott. Voltak szörnyű karácsonyai, de ez már vetekedett még a Dursleyékkel is. Ezek szerint Piton valahol máshol lehet… a jelenlétében nem beszélnének így róla. Megfordult, hogy távozzon, de Mrs. Weasleybe ütközött.
– Á, Harry drágám! Gyere, vacsorázz velünk szentestekor! – mosolyodott el boldogan. Mikor Harry nem mozdult, karon fogta, és bevezette a konyhába. Az asztalnál jelenlévők mind elhallgattak. – Perselus nem sokára megérkezik Alastorral, addig gyere, ülj le közénk! Apád mindig későn érkezik, de te nem is tudhatod miért… sebaj, majd meglátod.
Harry kelletlenül leült Siriusszal szembe, Mrs. Weasley mellé. Legalább az egyetlen ember, aki aránylag rendesen viselkedik vele. Az asztalon számos fogás kínálkozott, voltak többek között sült húsok, háromféleképpen elkészített krumpli, és megannyi édesség.
Az asztalnál újra önfeledten beszélgettek a jelenlevők: majdnem az egész Weasley család, néhányan a Rend tagok közül. Persze már nem ő volt a téma. Evett egy keveset kedvenc ételeiből, és igyekezett úgy tenni, mint aki nincs is ott.
… és persze igazán megtanulhatta volna, hogy keresztapjával nem kellene egy helységben tartózkodnia. Eleinte nem is volt feltűnő, csak mikor már odafigyelt a beszélgetés témájára. Ezzel egy szép szentestei vacsorát is sikerült elrontania.
– Tulajdonképpen az ikertestvére biztos rendes ember lehetne, ha élne. Örültem volna neki, ha ő is itt lehet velünk a vacsoránál. – Sirius arcán ördögi vigyor terült szét. – Ugye, Harry?
Harry lassan visszafordította figyelmét a maradék sült pulykájára, és igyekezett uralkodni magán.
– Nagyon kíváncsi lettem volna rá én is, hogy milyen ember lehetett volna – folytatta George a beszélgetést. Mr. Weasley és felesége zavartan összenéztek, de végül nem szóltak semmit.
– Nem puskázott volna az órámon, nem szemtelenkedett volna…
Harry próbált nem hallani, de nem ment. Visszanézett Siriusra, aki közben elégedetten ette a meggyes pitéjét. Egészen közel hozzá még volt egy kisebb tállal. Harry most már tudta mi lesz bosszújának célpontja.
A pite.
Harry folytatta az evést, miközben észrevétlenül nézett a keresztapja előtti kisebb tál meggyes pitére.
Vingardium Leviosa!
A sütemény lassan felemelkedett, épp akkor…
… mikor Sirius gesztikulálása közben magával rántotta az ölébe.
Mindenki a végeredményt látta csupán, és hangosan felnevettek, ahogy Harry is. Sirius először csodálkozva, aztán dühösen ránézett.
– Potter! – sziszegte Sirius, és felpattant. – Egy pitét bűvölsz rám, mégis hogy képzelted?!
Harry gondosan körbenézett az asztalon.
– Volt az asztalon még egy tál pite? – kérdezte ártatlanul.
Keresztapja vicsorogva nézett rá, miközben kezével leszedte magáról a sütemény nagyobb darabjait, ezzel tökéletesen tönkretéve a talárját.
– Ugyan már Black – legyintett Mr. Weasley. – Egyáltalán nem varázsolt, evett.
– Hagyja, Mr. Weasley. Megyek is, apámat fent megvárom – Harry megtörölte a száját, és felállt. - Köszönöm szépen a vacsorát!
– Szívesen, drágám – mondta Mrs. Weasley, és visszafordult a férjéhez, aki épp kérdezett valamit.
Harrynek kapóra jött az alkalom, senkinek sem tűnt fel, ahogy észrevétlenül elhagyta a konyhát.
Már majdnem a lépcsőnél járt, mikor egy durva kéz megragadta, és megfordította.
– Te kis szemtelen…
– Black, légy oly kedves, és ne kend össze Harry kedvenc pulcsiját azzal a… meggyes pitével – hallatszott az ajtóból a szigorú hang. Harry odapillantott, és meglátta az apját Mordon társaságában, ahogy egy hatalmas fát vonszolnak be a csöppnyi bejárati ajtón. – Inkább gyere, és segíts nekünk.
Sirius morgott valamit, mikor odaért, Piton durván a kezébe nyomta a fa csúcsát, és otthagyta őket.
– Ne is kérdezd – előzte meg Harry Pitont, mikor látta, hogy apja szólásra nyitja a száját. – Szeretném fent tölteni a szentestét, elegem van abból… a társaságból. – Meg sem várta a választ, már indult is fel. – Szeretnék egy békés szentestét.
Harry visszanézett a lépcsőkanyarból apjára, aki felhúzott szemöldökkel nézett fel rá.
– Úgyis kitaláltam volna – dünnyögte Piton válaszul. – Egy pillanat, és fent leszek, csupán elköszönök a többiektől.
– Rendben – tette még hozzá, és pillanatok alatt felért az emeletre.
Ahogy végighaladt a folyosón, némelyik lakosztályból énekszót hallott, máshonnét finom sütemény illat áradt, egy ajtó mögül pedig egy meglepett sikoltás. Az illető biztosan azt kapta, amit szeretett volna.
Harry végül odaért az ajtóhoz, benyitott... és egy teljesen idegen látvánnyal találta magát szembe.
Még a szája is tátva maradt a meglepetéstől: az egész lakosztály teljesen más színt öltött. A plafon teljesen eltűnt, helyette karácsonyi mécsesek sárga fényei világították be a szobát. A szekrényeket valami csillámló anyaggal vonták be, mert ezüstösen hunyorogtak a szekrény mintái. A két ágy közül az egyik roskadásig meg volt pakolva különféle csomagokkal... és ami a legmegdöbbentőbb volt, az a dolgozóasztal. Vagyis, ami rajta foglalt helyet: egy kis fenyőfa, ami arany fényben úszott, a sok szép dísznek köszönhetően.
Harry úgy öt perc álmélkodás után becsukta a száját, egy hirtelen mozdulattal megfordult, és kinyitotta az ajtót. Kiment, és megszemlélte a lakosztály tulajdonosának nevét, mondván, biztos eltévesztette az ajtót. De nem így történt, mert apja neve ott állt rajta.
– Valami gond van? – kérdezte Piton a folyosó végén, mikor meglátta őt.
– Ööö... nincs. Azt hittem, rossz ajtón mentem be – válaszolt bizonytalanul, mikor Piton odaért hozzá.
– Szerintem pedig, nagyon is jó helyre nyitottál be – mutatott Piton az ajtó feliratára, és előre engedte őt. – Talán nem nyerte el a tetszésedet?
Harry szótlanul nézett végig újra a karácsonyi hangulatú szobán, és csak aztán nézett az apjára.
– De nagyon is szép – mondta halkan –, csak egy kicsit meglepődtem. – Amikor az ágyára nézett, csak akkor döbbent rá, hogy azok a kis dobozok mind ajándékok... egy tucat. Ő pedig nem vett semmit Pitonnak. Hogy is vehetett volna, hisz nincs is pénze... vagy van? – Ne haragudj, apa, de én neked nem vettem semmit.
– Semmi gond, hisz zároltattam a fiókodat a Gringottsban – mondta hűvösen, miközben az asztalhoz lépett, és elvett egy süteményt a tálról. – Azt hiszem az elkövetkező öt évben úgy is marad.
Harry elképedve bámult az apjára.
– Miért?
– Talán azért, mert valaki felelőtlenül kezdte el költeni a számára kijelölt vagyont – világosította fel ingerülten Piton. – Miért nem ülsz le?
Tulajdonképpen leülhetett volna, de annyira meglepődött, hogy neki is lehet egy jó karácsonya, hogy inkább a szekrényéhez lépett előkeresni egy melegebb pulcsit. Apja gyanúsan csendben volt az asztalnál, aminek az okára úgy néhány másodperc leforgása alatt rájött. Csak nem akarta elhinni, hogy ilyen meg is történhet.
– Harry, miért teszel úgy, mintha a testvéred lennél?
Harry nem is tudta hirtelen, mit érez... először megkönnyebbülést, hogy nem kell tovább hazudnia, aztán rémületet. Nem mert megfordulni, félt az elkerülhetetlentől: pontosabban az elkerülhetetlen haragtól.
– Harry?
Végül csak megfordult, és szembenézett Pitonnal, aki még mindig az asztal mellett állt. Az arca nem árult el semmit: nem tűnt dühösnek, és idegesnek sem.
– Mióta... – kérdezte rekedten Harry. – Mióta tudod?
Piton odament az ágyához, leült rá, szemben vele. Előredőlt és rátámaszkodott a térdére.
– Nem kell hozzá különösebb nyomozás, hogy rájöjjek, hónapok óta a halottnak hitt fiammal élek – összegezte, miközben összefonta az ujjait. – Számtalan kérdésem lenne, de először azt szeretném tudni, miért nem mondtad el nekem, hogy te vagy az?
Harry nem mert odamenni hozzá, inkább nekidőlt a szekrénynek – magához ölelve a melegebb pulcsit –, nem törődve vele, hogy ő is csilloghat a díszítéstől.
– Ez eléggé bonyolult... és nagyon hosszú történet – felelt halkan, és igyekezett nyugodt maradni, pedig most legszívesebben elfutott volna.
– Időm rengeteg van, és szeretnék a kérdéseimre választ kapni. Habár azt meg tudom érteni, miért nem mondtad el – itt sóhajtott egyet. – Nagy bátorság kell ilyen dolog bevallásához, főleg velem szemben. Mondd, hol van most a testvéred?
Harry nyelt egyet, felkészülve az elkerülhetetlenre. Érezte, ahogy a vér kifut az arcából a kérdésre, és elsápad. Piton mintha megérezte volna a válasz súlyosságát, rákérdezett.
– Meghalt?
Harry bizonytalanul bólintott egyet, és úgy érezte, meg kell magyaráznia, tartozik ezzel Pitonnak...
– Esküszöm, egyáltalán nem volt szándékos... baleset volt... – lecsúszott a földre, felhúzta a térdét, átkarolva magát, és a pulcsit.
Piton felállt, odament, és leguggolt hozzá.
– Az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy mindenért magadat hibáztatod, gondolom, ezúttal is.
Hogyan mondja el Pitonnak, hogy a saját életét mentve jött át ebbe a világba?
– A saját életemet akartam csupán menteni, és őt hagytam... meghalni. Ez nagyon is az én hibám! – fakadt ki Harry szomorúan. – Megmenthettem volna, és akkor...
– … akkor itt lenne, továbbra is pokollá téve az életünket, mint ahogy eddig tette – fejezte be Piton a mondatot. – Nem tölthettél vele sok időt, de gondolom, rájöttél, hogy nagyon gonosz volt. – Harry bólintott. – Ahogy bántam veled eleinte, rájöhettél. Tudod, azért eléggé dühös lesz valaki, ha nap, mint nap látja, hogy a fia hazudik neki. Elmondod, mi történt akkor? Habár arra inkább még kíváncsibb lennék, te hol voltál eddig. Hisz halott voltál, és semmi jelét nem találta senki arra nézve, hogy esetleg életben lehetsz. Van egy olyan érzésem, hogy az igazgatónak sikerült olyannyira elrejteni téged, ahol senki sem kereshetett. Így van?
– Igen... – mondta bizonytalanul Harry.
– Messziről jöhettél, ha Lupin halála ennyire megrázott, és Sirius barátságát is kerested. Mégis hol voltál?
Harry nem is tudta, hogyan kezdje. Ez a világ dolog mennyire lehetett Piton számára ismerős.
– Ahonnét én jöttem, ott... – elhallgatott egy kicsit –, Sirius meghalt... és Lupin életben volt. Ahol te egy... szigorú, kíméletlen bájitaltan tanár voltál, akinek minden öröme az volt, hogy engem kínozzon, és aki végül... megölte az igazgatót.
A bájitalmester még levegőt is elfelejtett venni, annyira meglepődött. Egy ideig nem szólalt meg, aztán felpattant, és mint egy kitörni készülő vulkán, majd' felrobbant a dühtől.
– Merlinre! El sem hiszem! Azt hittem, Albus viccel ezzel a párhuzamos világ históriával – megfordult, és dühösen nézett Harryre. – A fenébe is! A karomban tartottalak, mikor azt hittem, halott vagy! Az igazgató meg elhozott onnét, és valahogy... elvitt egy másik világba, ahol átadott egy varázslócsaládnak, akik felneveltek! Mindezt egy jóslat miatt?!
– Nem tudom, akkor mit történt... de ahová kerültem, ott is meghalt Lily és James Potter, így muglikhoz kerültem, és velük nőttem fel – magyarázta Harry. Nem akarta megemlíteni, hogy beszélt Dumbledore-ral. – A Roxfortba jártam egészen a hetedik évem elejéig... amíg nem jött Potter, és nem kényszerített arra, hogy átvegyem a helyét.
– Micsoda? – torpant meg Piton, mivel eddig idegesen fel-alá járkált.
– Ez akkor volt, amikor leestem a lépcsőről – pontosított Harry, és még szomorúan hozzátette: – Az én világom elpusztult, mert eltört az a szerkezet, és én... otthagytam... meghalni.
Piton hirtelen odalépett, és felhúzta őt. Két kezével megragadta a vállát, és idegesen sziszegte az arcába:
– Idefigyelj! A testvéred egy velejéig gonosz, gyűlölködő ember volt! Nem ismerted, de mindenkinek ártott! Ne hibáztasd még emiatt is magad, mikor ő kényszerített rá, hogy ide gyere! – Egy kicsit visszafogott a hangerejéből. – Harry, nem is tudod, mennyire örülök neked, hogy itt vagy velem. A testvéreddel ellentétben, te jóságos vagy, és az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy én lehetek a világ legboldogabb embere, amiért ilyen fiam van.
Harry keservesen nézett fel Pitonra.
– Igen, de úgy hazudtam neked végig, mint a vízfolyás, vagy mint egy mardekáros. És még meg is bántottalak azzal, hogy azt mondtam, nem bízok benned.
Piton egy kicsit gúnyosan, de visszafogottan válaszolt:
– Valóban – vallotta be az apja. – De nem gondoltam át azt a tényt, hogy ahonnét jöttél, ott tényleg nem bízhattál meg bennem. A párbajon majdnem megöltelek, mert tudtam, hogy hatalmas varázserővel rendelkezel. Úgy voltam vele, hogy akkora veszed a bátorságot, és bevallasz mindent.
– Akartam is, aznap reggel... de nem ment... – kezdte a mentegetőzést Harry, de Piton leintette. Inkább közelebb lépett hozzá, és átölelte.
– Most már mindegy – mondta végül az apja. Harry az arcát teljesen odanyomta a fekete szövethez, és ittléte alatt most érezte a legjobban magát. – A lényeg, hogy itt vagy velem, és én vigyázok rád. Nem nézed meg az ajándékaidat?
Elengedte Harryt, odavezette az ágyához, és leültette őt.
– Mennyi ajándék... miért kaptam ilyen sokat? – kérdezte, és későn vette észre, hogy illetlenség volt ilyet kérdezni.
A bájitalok mestere összeszűkült szemmel nézte őt.
– Talán mert úgy gondolom, az elmúlt karácsonyaid nem telhettek valami jól.
– Ez igaz... – suttogta Harry, és a legkisebb dobozhoz nyúlt. – Nem volt apám, aki ennyire kedvelt volna, és jót akart nekem...
Harry sok mindenre nem számított az este folyamán, de a következő dolog minden eddigit felülmúlt:
– De hát az apák szeretik a tojásaikat! – nevetett fel jóízűen Piton.
Harry döbbenten pattant fel, ahogy meghallotta apja szájából a nem is olyan rég, a padláson élő kígyó barátja elhangzó sziszegő szavak szó szerinti idézését.
– Te honnan...? Na ne...! Csak nem te...?
Következik: Árulkodó jelek
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
