Mi a manó?

Tartalom: SS/HG. Hermionét egy harc során különös átok éri, ami miatt kénytelen Pitonnal egy háztartásban élni - de nem akármiként. A történet alapját egy angol mű címéből vettem – My life as a house elf. PG, kissé AU – ez leginkább Piton családi háttere miatt van, mondhatni figyelmen kívül hagytam a Félvér herceget -, de majd észre fogjátok venni, hogy még miért. Csempésztem bele egy csöppnyi humort, iróniát, romantikát, érdekességet. (legalábbis szándékomban állt)


Nem jelöltem be minden szereplőt, csak a főbbeket.
Korhatár: 12
Kategóriák: Romantikus, Általános, Humor
Szereplők: Harry Potter, Hermione Granger, Perselus Piton, Ron Weasley
Műfajok: kisregény

Szerző megjegyzése: Disclaimer: minden jog JKR-é meg azoké, akik megvették, én csak játszadozom a szereplőkkel, mintha marionett bábuk lennének – gondolom, ők ezt nem mindig értékelik.
Figyelmeztetés: elvétve egy-két olyan szó, amit a Word szerint „nem illik papírra (képernyőre) vetni”.

Mi a manó?

1. rész

- Azt kapod, amit megérdemelsz!

A kiáltással egy időben Hermione felé röppent egy lilás színű fénysugár. Ahogy elérte a lányt, az átok küldője felnevetett, megfogta a földre hanyatlott, ájult testet, és vele együtt hoppanált, nem törődve a többi harcoló mágussal.

Hermione egy kényelmetlen, kemény helyen fekve ébredt. Ötlete sem volt, hol lehet, a földhöz túl süppedős, az ágyhoz túl ágyszerűtlen volt. Kinyitotta a szemét, és körbenézett a helyiségben, ahol addig aludt. A falak a roxforti kastélyéhoz hasonlítottak, hatalmas kövekből álltak, ám azokkal ellentétben, ezek bűzös penészszagot árasztottak. A levegő nedves volt, döglött állatok bűze keveredett a korhadó falakéval. Rendkívül undorító hatást keltett, ám a lányt ez nem érdekelte; örült, hogy élve megúszta az átkot.

Szemben vele tömör faajtó állt, rajta keresztben egy vasretesszel. Egy pillanatába telt volna, hogy kinyissa, ám amikor felállt, furcsán alacsonynak érezte magát. Nem ért rá összemenésén töprengeni, ugyanis beszéd foszlányai ütötték meg fülét. Néhány perc múlva már tisztán hallotta, hogy két férfi vitatkozik, alkudozik.

- Ez az utolsó darab, ma reggel érkezett. A férfi szerint, aki hozta, rendkívül ígéretes példány, szinte mindenhez ért – mesélte lelkesen egy rekedtes férfihang, melynek stílusa igencsak emlékeztette Hermionét a piaci kofákéra, akik mindenáron rá akarnak tukmálni az emberekre mindenféle ócskaságot. Vajon most mi lehet az alku tárgya?

- Akkor miért szabadult meg tőle? – tette fel a logikus kérdést egy cseppet sem bizalom gerjesztően ismerős hang.

- Költözés – jött a felelet, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Hermione hallotta a matatást az ajtóval, és látta, ahogy megmozdulnak a zárak, és varázslat hatására a retesz is felemelkedik helyéről. Néhány pillanaton belül kinyílt a tömör fadarab, és szembekerült a két férfival. Piton felhúzott orral, undorodva végignézett először a helyiségen, majd Hermionén. Cseppet sem tűnt meglepettnek, ellentétben a lánnyal. A professzor bólintott, jelezve az eladónak, hogy menjen be. Ő is követte az idős, kopaszodó férfit.

- Ahhoz képest, hogy ennyire csodálatos ez a manó, elég gyatra környezetben tartja – jegyezte meg gúnyosan, újra végigpásztázva a penészes falakat, a plafonról lógó jókora pókhálókat, és azt a kétes eredetű tócsát a sarokban.

- Mint mondtam, reggel érkezett, nem tudtam máshol elszállásolni – mentegetőzött az öreg, majd Hermionéhoz fordult.

A lány kerekre nyílt szemekkel figyelte őket, de lelkiekben rég leragadt a professzor szavainál. Manó? Milyen manó? Hol? Miről beszélnek ezek? Kinyújtotta a karját, hogy megvizsgálja, minden rendben van-e. Hát… nem volt. A legkevésbé sem.

- Mi baja van? Csak nem sokkot kapott? – kérdezte a bájitalszakértő.

- Nem, nem, uram, jól vagyok – sietett a válasszal a lány, mielőtt az eladó szóhoz juthatott volna. – El akar vinni innen… uram?

Piton furcsállón felhúzta a szemöldökét, és úgy figyelte Hermionét. A lány biztos volt benne, hogy volt tanára nem ismerte fel, de arra is rájött, hogy ha ő nem viszi el, akkor valami sokkal rémesebb alak fog érte jönni, akit talán nem is ismer. Így legalább volt egy csöppnyi remény.

- Mi a neved? – kérdezte gyanakvóan a férfi.

- Hermione – próbálta mondani, de a hangját már nem hallotta. Megijedt, és láthatóan ezt a másik két ember is észrevette. – Úgy értem, Darby. – Hermione nem értette, mi történik, miért nem tudja kimondani a valódi nevét, de el kellett érnie, hogy megnyerje Pitont. Töprengésbe kezdett, vajon milyen manóra lehet szüksége a férfinak a nyár közepén, hogy aszerint alakíthassa személyiségét.

- Darby… - ismételte a professzor. – Mik az erősségeid?

- Természetesen a házimunkákat mind megcsinálom… – kezdte a lány, de fogalma sem volt, mivel folytassa. Hogy adja el magát egy házimanó?

- Nem ez érdekel – fojtotta belé a szót a professzor –, ismered a bájital hozzávalókat?
Hermione csaknem felsóhajtott.

- Persze, uram! – válaszolt rögtön. Piton felvonta a szemöldökét. – Némelyik receptet is tudom.

A férfi bólogatott, de látszott, hogy még mindig nincs meggyőzve.

- Honnan? – kérdezte végül gyanakvóan. Hermione már épp mondani akarta, hogy „magától, professzor”, de végül megállta. A végén még tiszteletlennek nézi.

- A francia mágusiskolában voltam szolgáló… uram. – Remélte, ez megfelelő alibi lesz a tanár számára. Nem kellett csalódnia.

- Rendben. Ha mégis befuccsolna, még a héten visszahozom. Mit mondott, mennyi? – azzal a két férfi kilépkedett a helyiségből, nyitva hagyva maguk mögött az ajtót. – Gyere, Darby – szólt még vissza Piton.

Hermione felkapta a fejét, és szinte rohant utána. Nem ért rá gondolkozni, hogy mi is történt vele az elmúlt percek során, későbbi időpontra halasztotta a filozofálást.

Piton épp átnyújtott egy erszényi galleont az eladónak, amikor utolérte őket. Rövid lábaival meglehetősen lassan haladt. A férfi végignézett a rongyos lényen, és elhúzta a száját.

- Adjon neki valamilyen ruhát – mondta, mikor a piszkos szürke, alig takaró anyagra nézett. Hermionénak eddig fel sem tűnt, hogy alig van felöltözve, csak egy köré csavart kis valami lógott a testén. Hálásan nézett Pitonra, akinek utasítására egy ráillő, sötétkék kis ruhácskát kapott. Hermione tudta, hogy ettől még Piton tulajdona maradt, de nem is akarta ezt jelenleg másként. Nem sok választása volt.

- Indulás! – azzal Hermione, a manó és Piton, az ember elhagyták a mágikus lényekkel foglalkozó üzletet.

Hermione nem győzte szedni aprócska lábait, hogy lépést tudjon tartani a szinte suhanó tanárral. Nem akarta szóvá tenni, hogy ő majd’ egy méterrel alacsonyabb, és ezáltal nem igazán tud fél méter per szekundum sebességnél gyorsabban haladni – a férfi másfél méter per szekundumához képest. Aztán rájött, hogy valószínűleg Piton nem is értené, miről beszél, elvégre varázsló, és valószínűleg soha életében nem tanult fizikát…

A sebesség csak az egyik probléma volt. A másik szintén a méreteire vezethető vissza: azáltal, hogy testmagassága nem haladta meg egy átlagos ember derekát, még csak nem is látott többet egy fekete, lebegő talárnál, ami néha felbukkant az – igencsak hosszúra nőtt – manóorra előtt, hiszen varázslók és boszorkányok végezték a dolgukat még az utcában.

Hamarosan kiértek a forgalmas közből, és a férfi még meg is várta őt. Már kezdett arra gondolni, milyen kedves is tőle, és meg akarta hálálni, amikor is jól leszidta:

- Ha sokat kell rád várnom, esküszöm, nem leszek ilyen türelmes, és magam előtt rugdosva ismertetem veled a környéket – figyelmeztette. A kedvességről szóló gondolat azonnal kámforrá vált a lány fejében, ehelyett egy dühös káromkodásokkal teli mondat kezdett fogalmazódni benne. – Gyerünk, ne maradj le!

Hermione dühöngve követte a szálldogáló talárt. Úgy döntött, praktikusabb, ha futásnak ered.

Harry és Ron kimerülten érkeztek vissza a főhadiszállásra, ami már rég nem a Grimmauld téren volt. Egy külvárosi, kényelmes házat rendeztek be a Rendnek, ahol zavartalanul tarthatták gyűléseiket.

- Hermione visszajött már? – kérdezte Ron a megjelenő Mrs. Weasleytől. Molly furcsállóan nézett vissza rá.

- Nem jött… azt hittem, együtt vagytok – jegyezte meg.

- Már nem volt ott, amikor mi eljöttünk – felelte ezúttal Harry, és elgondolkozva tekintett ki a fejéből. – Hol lehet?

- Biztosan él – szögezte le azonnal vörös hajú barátja. Harry még nevetségesnek is találta volna Ronnak ezt az aggodalmas megnyilvánulását, ha nem az a helyzet áll fent, hogy Hermione eltűnt, mintha a föld nyelte volna. – Hiszen nem találtuk meg a… - a fiú elharapta a mondat végét. - Szóval él. - Bele se mert gondolni, hogy barátnőjük esetleg meghalt. Hirtelen elkerekedett a szeme - Elrabolták – jelentette ki pánikszerűen. – Meg kell őt keresnünk!

- Utoljára azzal az arab fazonnal láttam – töprengett Harry. – De Hermione állt nyerésre.

- Én is vele láttam – bólogatott Ron.

- Mi a baj, fiúk? – kérdezte az előszobába lépő Remus.

- Hermione eltűnt! – kiáltották egyszerre hárman, Mrs. Weasleyvel együtt.

- Hogyhogy eltűnt? – döbbent meg teljesen a vérfarkas. – Mikor láttátok utoljára?

- Mondtuk már, azzal az arab emberkével volt! – hisztériázott Ron.

- Hé, nyugodjunk le! – szólalt meg Harry. – Ki kell találnunk valamit.



A/N: Folytatás nemsokára. Ez még csak a "figyelem felkeltős" rész, a következőkben már történik is valami.