|
4. fejezet
Szerző megjegyzése: Sajnálom, hogy ennyit váratott magára a fejezet, ígérem, ezentúl gyorsabb leszek! Kritikákat szeretnék továbbra is :)
Hermione fáradtan lépett ki a kandallójából. Leporolta maszatos ruháját, lehuppant a legközelebbi fotelba, és az ölébe kapta felé döcögő macskáját.
- Költözünk, Csámpás – sóhajtotta, s gépiesen vakargatni kezdte kedvence füle tövét – Megyek is pakolni. Csak tudnám, hogy végzek holnapig…- azzal motyogva felkelt, s elsietett a szobája felé. Csámpás még nézett utána egy darabig, majd jóéjszakát-képpen felnyávogott, és a kosarába kucorodott.
**
A Nap első sugarai már ébren találták Hermionét. A lány a konyhában kávét szürcsölgetve magában ellenőrizte az elpakolandók listáját. Már minden megvolt, kivéve…
Lassan felkelt, és átsétált a nappaliba. A szoba most szinte kongott az ürességtől; középen három nagy utazóbőrönd, a bútorok egy sarokban összetolva álltak, a szekrények kiürítve, a kandalló teteje tisztán, a régi fényképek, emlékek nélkül, a falak csupaszon fehérlettek. S a boszorkány már nem érezte magáénak a házat, ez már nem az ő otthona volt. Kiveszett belőle minden, ami hozzá tartozott. A könyvespolcaira nézett – az utolsókra, amik még kipakolásra vártak. Fogott egy újabb táskát, s merészen a feladat elé állt. Egyenként szedegette le szeretett köteteit, s két kupacba halmozta őket – az egyikbe, amiket mindenképp magával akart vinni, a másikba pedig azok kerültek, amiket kénytelen volt itt hagyni. Mikor végzett, megfordult, s csalódottan állapította meg, hogy az elhagyásra ítélt könyvek tornya kényegesen kisebb, mint a másik. Pedig még ennyit is mennyire fájt itt hagyni… újra nekiveselkedett hát, s próbált nem koncentrálni a maró érzésre, mikor óvatosan a halálraítéltek közé rakott még egy kötetet. A bájitalokkal foglalkozó szakkönyveket semmiképp nem vitte volna el – remélte, hogy Piton megengedi majd neki, hogy használja a könyvtárát. Beleborzongott a gondolatba is, hogy mennyi fantasztikus könyve lehet egykori tanárának.
Mire mindent újracsoportosított elégedetten, de fájó szívvel nézett a körülbelül ugyan akkora stócokra.
Leült a földre, s újból körbenézett a szobában. Hát itt kell hagynia… pedig mennyi minden fűzi ide…
A házat nagykorúvá válása után kapta egy olyan rokonától, akit azelőtt még csak nem is ismert. Tizenhetedik születésnapjának reggelén az ágya lábánál, a többi ajándék mellett talált egy borítékot, benne egy kulccsal, és egy nagyon rövid levéllel:
„Hermione!
Nincs sok időm, menekülök. Te talán azt sem tudod, hogy létezem, de én ismerlek. Nagyon büszke vagyok rád! Mivel Te vagy az egyetlen élő varázsló a családban (igen, én is az vagyok), rád hagyom londoni házamat. Még hallasz rólam! Vale!”
Ennyi volt az üzenet, feladó, és aláírás nélkül. Hermione természetesen rögtön nyomozni kezdett volna az ügyben – de nem tudta hol elkezdeni. A levéllel Dumbledore-hoz sietett, az esetről viszont ő sem tudott semmit. Legalábbis saját elmondása szerint… Hermione ezek után a szüleihez fordult, ám ők nem tudtak egyetlen varázsló rokonról sem.
A lány napokig ült a könyvtárban, hogy kiderítse titokzatos rokona kilétét – Grangerökről viszont semmit sem talált egyetlen feljegyzésben sem. Édesanyja, és minden ismert felmenője vezetéknevét is sokáig kereste a könyvekben – nem akarta beismerni a kudarcot, végül mégis belefáradt. Egyedül a „vale” szó jelentését találta meg; „Élj boldogul” Ám ezt nem tartotta fontosnak, hiszen csak egy jókívánság, semmit sem jelent. Kérdés, hogy miért latinul…
Miután befejezte az iskolát, egy egyszerű bűbájjal megkereste a kulcshoz tartozó házat. Ronnal és Harryvel jött el ide először, ők segítettek költözni… mikor először pillantotta meg a házat, furcsa érzések mentek végbe rajta – hirtelen úgy érezte, otthon van. A szinte romos épületbe lépve rögtön szívébe zárta ezt a helyet – rendbe hozni azonban már csak a háború után volt ideje. Ő tette olyanná, amilyen most. És itt kell hagynia…
Szinte már el is felejtette a történetet, de most újra eszébe ötlött az utolsó sor: „Még hallasz rólam!”
Ez esetben – úgy gondolta – kár tovább bolygatni az ügyet. Mást már nem tud tenni, várja rokona jelentkezését – már, ha tényleg lesz ilyen.
Feltápászkodott, és egy utolsó ellenőrző körútra indult. Végigment a fürdőszobán, a vendégszobán, meg-megérintve a falakat. Végül a hálószobájában kötött ki, letelepedett az ablakpárkányra, és onnan figyelte a poros utcát. A szomszéd házak kertjeiben mugli gyerekek játszottak, Hermione még innen is hallotta nevetésüket. Gyorsan letörölte a kibuggyanni készülő könnycseppet a szeméből.
Elegánsan lecsusszant a párkányról, minek következtében viszont sajnos a hátsó felén ért földet, a feje pedig a falon koppant.
- Hogy Merlin esne bele! – szitkozódott sajgó homlokát dörzsölgetve, s felpillantott a földről. Fel akart kelni, de megakadt valamin a szeme. A párkány alsó peremébe egyetlen szót véstek cirkalmas betűkkel:
„Vale!”
A lány agyába befurakodott egy emlék. A levél! Hiszen abban is ez állt… Hermione, maga se tudta miért, halkan suttogva olvasott, s mikor az utolsó hangot is kiejtette, az ablak melletti csupasz falon egy üreg jelent meg. Épp csak akkora, hogy a benne lévő fekete dobozt.
A lány a hirtelen változásra villámgyorsan előkapta pálcáját, s csak akkor tette el, mikor megbizonyosodott róla, hogy minden rendben. Remegő kézzel nyúlt a dobozért, s óvatosan vette ki a lyukból. Legnagyobb meglepetésére az első próbálkozására kinyílt, nem kellett mágiát használnia. Leemelte a fedelet, és a dobozba nézett.
Az tele volt megsárgult pergamenekkel, levelekkel, az alján egy füzet bújt meg. Felemelte a legfelső, címzett, és feladó nélküli levelet. Óvatosan kinyitotta, és olvasni kezdett.
„Nem tudlak megszólítani, hiszen nem tudom, ki vagy. Egy biztos: szoros a kapcsolat kettőnk közt, hiszen ki tudtad nyitni a rejtekhelyem. Talán tudod, ki vagyok, talán nem, talán ismerjük is egymást, talán nem. Kilétemről nem árulhatok el neked semmit, veszélybe kerülnénk mindketten. Most biztosan rengeteg kérdés merül fel benned, mégis, arra kérlek, ne beszélj erről senkivel. A füzetemet olvasva talán választ kapsz rájuk. Vale!”
Hermione agyában egymást kergették a gondolatok. Kapcsolat? Közte és egy titokzatos rokon közt? Mégis ki lehet ez? Bele akart olvasni a többi levélbe is, de a nappaliból egy óra halk kondulása hallatszott, ami eszébe juttatta, mennyi is az idő. Gyorsan összeszedte magát, felkapta a dobozt, kirohant az ajtón, és az egyik bőrön aljába gyömöszölte.
Ezek után nem volt más dolga, mint kimondani a szükséges védővarázslatokat, és indulhatott is. A házra olyan bűbájokat szórt, amelyek megakadályozták, hogy rajta kívül bárki beléphessen a bejárati ajtón. Még egyszer, utoljára körbenézett, Csámpást az utazókosarába terelte, majd összezsugorított bőröndjeivel a kezében hop-port szórt a kandallóba, és a lángok közé lépett.
- Piton – kúria!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
