Hogy hány óra lehetett? Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy még sötét volt kint. Valami zörgésre ébredtem fel. Nem mintha olyan mélyen aludtam volna.

Lesétáltam a konyhába és körülnéztem. Csend volt, ami csak azt bizonyította, hogy senki sincs a lakásban rajtam meg a képzelgéseimen kívűl.

Visszaaludni már nem tudtam, úgyhogy inkább valami normálisabbnak mondható ruhát kaptam magamra és felmásztam a padlásra.

Nem voltam szomorú szó se róla, csak...tulajdonképpen rendbe kellett szednem a gondolataimat, mert hihetetlennek tűnt minden.

De persze kitérnék egy másik áthidalásra, ami kicsit feltűnő lehet: még pedig az, hogy egyedül ücsörgök a lakásban. Jó, ha más szemmel nézzük, akkor ez a normális álláspontom, de mint ahogy már halovány utalást tettem rá, nem egyedül fejeztem be a tegnap estémet.

Megbeszéltem e a problémáinkat Remus barátunkkal? Igen. És bár szívesen beszélgettem volna vele hajnalokig, de el kellett mennie. Ha így visszagondolok ez is közrejátszott a történtekben.

Remus még egész korán ment el tőlem és két percre rá máris kopogtattak az ajtómon. Egészen biztos voltam benne, hogy ő jött vissza.

- Ez gyors vo...- nyitottam ki nevetve az ajtót. De el is állt a szavam. Előttem ugyanis egy kifejlett hím bagoly ácsorgott és lesett rám hatalmas szemeivel.

Azt hiszem ezt nevezik a meglepetés erejének. Tollas barátunk egy borítékot tartott a csőrében (milyen meglepő!). Elvettem tőle, ő pedig már szállt is tovább. Lassan becsuktam az ajtót (legalábbis úgy hittem, de igazából úgy becsaptam, hogy beleremegett a fal). A borítékra csak a nevem volt felvésve, semmi más. Kíváncsi voltam nagyon, úgyhogy kézzel feltéptem. Egy aprócska papírdarab hullott a földre. Csak egy rövidke megjegyzés állt rajta:

Nem veszett el sohasem, hazugságba ringattak kicsi hóvirág.

Nektek meglepő lehet és értelmetlen, de nekem egy kis emlék jutott eszembe.

"Karácsony este volt aznap és még csak hat éves lehettem. Én díszítettem a fát, mert apuék a konyhában veszekedtek Sirius-szal. Akkor még nem sokat értettem az egészből, azt hittem, hogy Sirius-t mindig így kell fogadni, mert ő valami sajátos hagyományokat táplál. Végétre is minden alkalommal veszekedés lett a vége a történetnek.

Igaz, nem sokat járt ide.

- Hello csöppség! - jelent meg hirtelen mögöttem.

- Szia Sirius! Segítesz felrakni a díszeket?

- Persze, ha anyád nem rak ki a házból! - suttogta. - Ne mond el neki, de néha elég elviselhetetlen. Főleg, ha rám villantja a fogait - vicsorított közben. - Ez a specialitása.

- Sirius! - jött be anyám már mosolyogva."

- Tonks! Mit olvasol annyira elmélyülten?

- Jajj! Bill! A szívbajt hozod rám, de komolyan! Hogy jutottál be?

- Az maradjon az én titkom. Mindenesetre Dumbledore küldött. Azt mondta, hogy nagyon sürgős.

Sürgős! Bizonyára tud a levélről. Talán ő tudni fogja kitől jött a levél és hogy hihetek e neki. Már ha egyáltalán nem egy ízetlen tréfa vagy egy félreküldött levél. Hiszen nem csak engem becézhetnek a világon kicsi hóvirágnak. Különben is badarság eszeveszett álmokba ringatnom magam és feltámasztani olyas valakit, aki minden bizonnyal halott...hisz magam láttam.

- Értem. Várj, megkeresem a kabátom és mehetünk.

- Rendben! Ja egyébként Lupin is járt nálunk reggel és bár halvány elképzeléseim vannak, hogy mitől volt olyan jó kedve, azért mesélhetnél te is egy-két dolgot.

- Nem értem miről beszélsz - adtam az ártatlant. Mi lett volna, ha tudja, hogy kb. öt perccel ezelőtt lépett ki az ajtón Remus.

- Áh! Ha gondolod. Végtére is nem kell beszámolnod mindenről, ami a háló..úgy értem a házadban történik - vigyorgott gúnyosan. Én pedig, mint azt várni lehetett zavarba jöttem és szokás szerint leégettem magamat valamivel. Amit jelen pillanatban úgy írnék le, hogy nekimentem az egyik falról lelógó serpenyőnek.

- Jól vagy? - rohanta oda hozzám rögtön.

- Persze, csak nem vettem észre, hogy itt van. De induljunk, megvan a kabátom - nyögtem, miközben Bill felállított a földről.

Pár percen belül már Roxfort kapui előtt vártuk, hogy beengedjenek. Legnagyobb sajnálatomra Piton várt minket az ajtóban a megszokott lenéző tekintetével és még egy ocsmány mosolyt sem engedett meg az irányunkba. Valószínűleg nála ez jelentette azt, hogy rossz a kedve. Nem szólt hozzánk semmit, csak beengedett minket és elmormolta a varázsigéket. Hiába néztem rá - és kivételesen kíváncsivá is tett ez a hallgatagsága - ő csak maga elé nézett mélyen elgondolkozva. Ilyennek még soha sem láttam. Aztán hirtelen megállt, mert megérkeztünk Dumbledore ajtajához és szó nélkül otthagyott minket.

- Úgy látszik Persinek is lehetnek rossz napjai. Bár lehet, hogy neki ezek a jó napok. Ki tudja! - vonta meg a vállát Bill.

- Sült oldalas! - Hiába, meg kell hagyni, Dumbledore-nak mindig is jó volt a humora.

Az ajtó lassan megmozdult és mi beléptünk. Az öreg varázsló az asztalánál ült és az ablakra szegezte a tekintetét elgondolkozva.

- Jó estét, uram! - köszönt Bill. Én csak bólintottam.

- Neked is szép estét Bill! Látom megtalálta Nymphadora-t is! Köszönöm, hogy ilyen későn idefáradtatok. Most pedig Bill, ha nem bánod...

- Persze, már mentem is - és ezzel a mozdulattal el is tűnt.

- Ülj le kérlek - mondta szelíd hangján. - Bizonyára tudod miért hívtalak ide.

- A levél miatt gondolom. - Lassan bólintva helyeselt.

- Mit gondolsz miről szól a levél?

- Nem tudom, uram. Ez csak valami félreértés lehet.

- Úgy gondolod? Én nem hinném. Talán azért is, mert én is kaptam egy levelet.

- Igen? - képedtem el. - És tudja, hogy ki küldte?

- Igen, tudom.

- Esetleg közölné is velem? - vágtam rá idegesen, de ahogy kimondtam meg is bántam. - Elnézést.

- Semmi baj, megértem, hogy most össze vagy zavarodva - mély levegőt vett, nagyon meggyötörtnek látszott. - Ha az emlékezetem nem csal az osztályodba járt egy Savio nevű fiatalember.

Persze, hogy emlékeztem rá. És bár fiúkra nem szokás ilyet mondani, de ő tényleg gyönyörű volt. Szinte már tökéletes. Sokan bálványozták őt, én inkább csak távoli szemlélője voltam. Ötödikben csatlakozott talán az osztályunkhoz, de ő maga már 19 éves lehetett. Furcsa szerzet volt. Csak külön órákra járt be, amiket késő délután tartottak. Mindig egyedül ült és senkivel sem beszélt.

- Igen, emlékszem rá. De ő most hogy jön a képbe?

- Ő küldte a levelet.

- Savio? Azt se tudja szerintem, hogy ki vagyok.

- Oh dehogynem. Megjegyzett ő mindent, amit csak látott itt. Savio különleges lény. Ő vámpír. De nem erre akartam kitérni, hanem arra, hogy ő többet tud, mint mi és feltett szándéka, hogy találkozzon veled.

- De hát most mondta, hogy vámpír! Netán vacsorázni akar velem vagy inkább belőlem?

- Tudtommal három teljes évig volt az osztálytársa. Nem állítom, hogy szelíd, de kétlem, hogy megtámadna. Másrészről nem vérfarkasról beszélünk. A vámpír kordában tudja tartani a vágyait. Tudatában van mindennek, amit tesz.

- Máris megnyugodtam! Nem gondolhatja komolyan, hogy találkozok vele!

- Nem kötelező, de jobban tennéd, ha elmennél. Elvégre is hajt a kíváncsiság.

- És mikor találkoznék vele?

- Ha jól számolom még maradt 12 perced, hogy odaérj a London Eye elé.

- Mennyi? Most? Hát ez csodálatos.

" - Gyere csöppség! Menjünk ki a konyhába vacsorázni.

- Sirius! Itt maradsz ma estére?

- Igen, itt maradok.

- Ki ez a szépség, akit üdvözölhetek köreinkben? Az én kicsikém! Olyan akár egy kicsi hóvirág!"

Hamar megérkeztem a London Eye elé. Még maradt öt teljes percem, úgyhogy fel-alá sétálgattam addig és próbáltam rencbeszedni minden emlékemet.

- Hello Tonks! Rég láttuk egymást!

- Savio! - kirázott a hideg. Nem is vettem észre, hogy a hátam mögött áll. Hamar ráismertem. Semmit sem változott. És ezt értsd szó szerint. Egy percet sem öregedett.

- Örülök, hogy eljöttél. Meg kell hallgatnod, de előbb keressünk egy biztonságosabb helyet.

- Biztonságosabb? Miért van itt több...több olyan is, mint te?

Harsányan felnevetett, aztán ölbe kapott és valóságszerűen elszáguldoztunk egy eldugott kis házig. Még soha sem tanulmányoztam ilyen közelről egy vámpírt.

Letett egy dohos székbe és leült velem szembe. Rám mosolygott. Gondolom viccesnek találta, hogy tágra nyílt szemekkel bámulom.

- Khm... Nem akartalak bámulni, csak... olyan furcsa vagy. Mármint, hogy ugyanolyan vagy, mint voltál.

- Igen, ezt az előnyeihez lehet sorolni a fajtánknak.

- Oh! De mit is akartál mondani? Azt mondtad sok a mondandód.

- Először is, hogy tisztázhassuk a dolgokat, ismertem a szüleidet. Tudom, hogy nem látszik rajtam, de igazából már 103 éves vagyok kereken. Ami nálunk vámpíroknál elég kevésnek számít. Régebben Andromeda osztálytársa is voltam, de nem sikerült befejeznem az iskolát, ugyanis hamar leleplezték a kis titkomat. A sors keze, hogy pont a te osztályodban folytattam tovább tanulmányaimat - vágott bele a közepébe.

Varázsló szülők mellett nőttem fel, de abban az időben nem volt divat iskolába járatni a gyereket, így engem is otthon oktattak ki...De most nem ezt akarom elmesélni. Csak, hogy értsd honnan ismerlek és honnan tudhatom a történeted. Vámpírként sok helyen megfordultam, többek között a szomszédaitoknál is. És nyomós okom van feltételezni, hogy amit írtam neked az igaz.

- Savio...ez lehetetlen. Magam láttam, a saját két szememmel.