Szerző megjegyzése: Talán Piton mégsem gondolta komolyan, amit a vacsoráról mondott? :-) - oké, nem ez a központi kérdése a résznek, de erre is fény derül.
Hermione megismerkedik egy férfival, akinek a hülyeség-tendenciája valószínűleg túltesz mindenen, ám a Sors iróniájaként a későbbiekben talán pont ő lesz az, aki - akár csak közvetve, de - segíteni tud.
A végén lévő "poént" főleg azok érthetik, akik olvasták a Miért hív e régi dal most? c. írásomat is, de szerintem ennek az ismerete nélkül is elfogadható :-)

Hermione duzzogva hason feküdt a neki szánt kis poros matracon. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehet valaki ennyire tuskó, hogy egy kicsit sem tudja elismerni a jó szándékát. Azonban az elutasítás arra sarkallta, hogy ne adja fel, harcoljon azért, amit kitűzött maga elé célul: csak azért is folytatni fogja, és egészséges, tápláló ételeket fog főzni, még ha Piton minden tőle telhetőt meg is tesz ez ellen.

Ahogy egy kicsit lehiggadt, újra általános problémájának szentelte agyának bugyrait. Amióta csak itt volt, minden éjszakája azzal telt, hogy lehetséges megoldásokon töprengett, amelyek segítségével egy kicsit közelebb kerülhetne emberré válásához. A leírom-az-igazat trükk nem jött be, be kellett látnia, hogy az arab férfi mindenre gondolt: se szóban, se írásban nem tudott semmi hasznavehetőt közölni volt professzorával. A másik ötlete, ami a Veritaserumhoz kapcsolódott, még megvalósításra várt. Nem volt mersze csak úgy ellopni az értékes bájitalt, és inni belőle… különben sem ment volna vele semmire, hiszen ha nem kérdezik, akkor nem fog semmit sem mondani. Tehát rá kellett valahogy vennie Pitont, hogy meg akarja itatni vele a löttyöt, és kérdezzen tőle. De akkor sem volt sok esély arra, hogy a megfelelő kérdéseket teszi fel. Nehéz ügy – állapította meg magában már ezredszer.

Azon is rengeteget morfondírozott, hogy vajon miért nem emlékszik az átok feltételére. Jobb ötlete nem támadt, csak az, hogy az arab valóban mindenre gondolt, és a biztonság kedvéért még egy Exmemoriamot is küldött rá. Más megoldás nem lehetett. Viszont ha ez így van, akkor egy csöppnyi esélye is alig van arra, hogy visszanyerje valódi alakját és régi életét. Kezdte kilátástalannak és reménytelennek érezni a helyzetét, de egyszerűen nem akart belenyugodni a sorsába.

Már későre járhatott az idő, régen elmúlhatott éjfél is, amikor hosszas forgolódás után úgy gondolta, marhára nem fog tudni elaludni, és az étvágya is visszatért. Halkan feltápászkodott a helyéről, és kiosont a konyhába, ahol kisebb meglepetés fogadta.

Az asztalon egy üres tányér állt. De ez nem az a tiszta, használatlan üresség volt, hanem az, amikor az ember megeszik mindent, amit talál rajta, és csak néhány maszat meg a villa jelzi, hogy nemrég ott még bizony valami finomság ácsorgott. Hermionét örömmel töltötte el, hogy a férfi nem öntötte ki a kukába az ételt – ennek ugyanis semmi nyoma nem volt, sem a kukában, sem a tányér szélén -, hanem megette. Az egészet.

Az asztalon ott volt egy tálban a tészta és a szósz, így hát a manólány gyorsan levarázsolt magának egy tányért, és szedett az ételből. Mosolyogva vacsorázott meg, majd eltette a maradékot a hűtőbe, a tányérokat pedig gyorsan elmosogatta, és a helyükre varázsolta. Utána már nem kellett sokat várnia, hogy el tudjon aludni.

Újabb napok teltek el a manólétben. Minden ment a már megszokott kerékvágásban. Persze néhány apró incidens valamivel színesebbé tette a napokat; például az állandó vacsorával kapcsolatos viták. Hermione valóban nem adta fel, minden este készített valami tápláló, egészséges, olykor többfogásos ételt. Piton ezt látszóan nem nézte jó szemmel, de magában el kellett ismernie, hogy meglehetősen szellemesnek tartja ezeket az estéket. Sokszor nehezen tudta megállni, hogy ne nevessen a manó képébe, amikor ő halál komolyan a koleszterinszint megfelelő értékéről és a vitaminok kellő mennyiségéről tart hosszú előadásokat. A lány gyakorlatilag kiiktatott minden zsíros ételt az étrendből, többet nem ettek tojásrántottát, csak főtt tojást félbarna kenyérrel.

Pitonnak nem sok türelme volt megzabolázni a manót, meg aztán annyira nem is érdekelte, hogy mit eszik. Nem fordult fel tőle a gyomra, nem lett rosszul az ételektől, semmiben sem ártott neki, feleslegesen pedig nem akarta ilyesmire pazarolni az energiáját. Darby láthatóan szívesen sündörgött a konyhában és a laborban szintúgy, egyáltalán nem gátolta meg a bájitalokkal kapcsolatos munkájában az, hogy mellette még egy diatetikus szerepét is magára vállalta.

Ahogy a nap nyolcvan százalékában, most is a laborban forgolódtak. Piton valószínűleg úgy gondolta, hogy a manó tényleg ért valamennyire a bájitalokhoz, ugyanis egyszerűbb főzeteket már teljesen rábízott. Így történt, hogy két üstnél dolgoztak, a lány álmatlanság elleni főzetet kavargatva, míg a férfi már egy hete lassan ugyanazon a daganatos megbetegedéseket kezelő bonyolult bájitallal foglalkozott. Haladtak a saját tempójukban, némán szívva magukba az üstök felett gomolygó gőzt. Nagyon ritka esetben szóltak csak egymáshoz, akkor is csak hozzávalókat kértek a másiktól.

Hermione határozottan a macskagyökér felé nyúlt, és nekiállt apró kockákra vágni azt. Piton fél szemmel figyelte, mit művel, ám most először teljes arcát felé fordította. Érdeklődve követte a szemével, mit csinál manója, de nem szólt egy szót sem, csak kergették egymást a gondolatok a fejében.

- A macskagyökeret nem ebben a főzetben szokták alkalmazni – szólalt meg végül halkan. Hermione annyira megijedt a hirtelen jött hangtól, hogy elejtette a kést, és az belefúródott az asztalba. Piton csak felvonta szemöldökét.

- Idegnyugtató hatása van – felelte a lány bizonytalanul, amikor végre sikerült kihúznia az eszközt a falapból. – Ha lenyugszanak az idegek, akkor az ember ellazul, és könnyedén elalszik.

- Tisztában vagyok a macskagyökér hatásaival – mondta gunyorosan a férfi, és visszafordult a saját üstjéhez. – Azonban véleményem szerint a citromfű sokkal hatékonyabb ebben az esetben. Hamarabb és hosszabb távon hat.

- Ezzel nem értek egyet – válaszolta Hermione, és ő is a saját főzete felé irányította figyelmét. Beledobálta a felkockázott gyökereket, és megkevergette a halványzöld lét. – A citromfű kávésav tartalma miatt ellentétes hatást is kiválthat, és inkább éberebbé válik a páciens, ahelyett, hogy jóleső fáradtság uralkodna el a testén.

- A kávésav csak elenyésző mennyiségben van jelen ebben a növényben, nagyon ritka esetben hathat közvetlenül az emberre. A benne lévő illóolajok elnyomják azt a kevés hatását is, ami lenne, nyugtatóan hat az idegrendszerre, és csillapítja az esetleges fájdalmakat. – Hermione figyelmesen hallgatta volt tanára szavait. Semmi lekezelő hangsúlyt nem fedezett fel, mintha szívesen beszélt volna a növény hatásairól, kedvét lelné abban, hogy megossza a manólánnyal a tudását. Egy elismerő pillantást vetett a főzetébe szagoló Pitonra, aki ezt észrevéve ránézett, és még hozzátette: - Mindezt természetesen csak azért mondom, hogy legközelebb el ne ronts valamit a bájitalokban.

Ezzel sikerült azt a röpke gondolatot is kiűznie Hermione fejéből, hogy a férfinak van emberi oldala is. A lány azonban nem adta fel: nekiállt érveket sorolni a macskagyökér jótékony hatása mellett, indokokat találni arra, miért jobb egy álmatlanság elleni főzetben citromfű helyett ezt a növényt használni, milyen előnyei vannak a férfi által védett hozzávalóval szemben. Piton pedig társ volt a vitában, a manóhoz hasonlóan védelmébe vette a citromfüvet, és lassan már egyikük sem volt benne olyan biztos a maga igazában. És a legkülönösebb az volt az egészben, hogy ez semelyiküket sem érdekelte, nem ismerték be még maguknak sem, de élvezték, hogy eszmét cserélnek, elmondhatják egymásnak a véleményüket, és hogy társra találnak ebben a másikban.

Olyannyira belemerültek a részletekbe, hogy már sokadjára elkerülte a fülüket egy bizonyos hang. Legalább ötödjére lehetett kopogtatást hallani odakintről, amikor végre egy kicsit legalább észhez tértek, és Piton megkérdezte:

- Kopogtatnak, vagy csak elrontottál valamit?

Hermione megengedett magának egy fanyar mosolyt, kicsire tette a lángot az üstje alatt, és kirohant a bejárathoz. Elképzelni sem tudta, ki lehetett az ilyenkor – milyenkor is? Felpillantott az íróasztal fölött csüngő faliórára, az negyed ötöt mutatott. Lassan neki kell állnia a vacsorának.

Egy intéssel kinyitotta az ajtót, de épp csak egy résnyire, hogy lássa, ki áll előtte. Egy fiatalos, harmincas férfi ácsorgott odakint. Vidám, barna szemei és felfelé ívelő ajkai általános jókedvet kölcsönöztek barna, kócos hajjal szegélyezett arcának. Hermione magában azonnal elnevezte Mr. Optimizmusnak, annak ellenére, hogy még hangját sem hallotta.

- Ö… Hello – köszönt kissé bizonytalanul a férfi, vigyorra húzva száját. – Jó helyen járok?

- Az attól függ: ha egy goromba bájitaltanárt keres, és egy jó adag cinizmusra vágyik, akkor feltétlenül. Azonban ha inkább egy jó szándékú, kedves barátját akarta meglátogatni, javaslom, kopogtasson a következő ajtónál. – Mr. Optimizmus meglepetten, még mindig vigyorogva figyelte a kis manót. Hermione nem tudta, mi ütött belé, egyszerűen előtört belőle ez a típusú válasz, mindenesetre jól esett neki egy kis humorizálás.

- Nem hittem volna, hogy Perselus valaha is egy ilyen borotvaéles nyelvű manót fog alkalmazni. Mondjuk már maga a manó ténye elcsodálkoztat.

- Fáradjon be – tárta ki mosolyogva az ajtót a manólány.

Mr. Optimizmus légies léptekkel, könnyedén besétált a nappaliba. Körbenézett, valószínűleg nyomokat keresett, hátha mégis rossz helyen jár, de mintha mindent rendben talált volna.

- Kér esetleg valamit? – érdeklődött a lány, ahogy eszébe jutott valódi szerepe.

- Ja, nem, kösz – legyintett a férfi, és kíváncsian a nyíló vasajtó felé fordult. Hamarosan előbukkant a „goromba bájitaltanár”, és egy pillanatnyi értetlenség után kedvetlenül kezet nyújtott a vendégnek.

- Nem akarok túl érzelgősnek tűnni, de csaknem hiányoztál – mondta cseppet sem komolyan Piton, olyan tekintettel, mintha legszívesebben elküldené melegebb éghajlatra a vendéget.

- Ugyan, Perselus, előttem nem kell titkolóznod, tudom, hogy marhára boldog vagy, hogy újra láthatsz.

Hermione kezdte elveszteni a fonalat. A sok megjátszott érzelem után már fogalma sem volt róla, milyen viszonyban lehet a két férfi.

- Akkor talán helyezzük magunkat kényelembe! Rég hallottam felőled… Talán ilyen sok munkát bízik rád a Rend? – kérdezte Piton, és Hermione ismét észrevett némi iróniát a hangjában. Talán már csak az lenne említésre méltó, ha nem venne észre egy kicsit sem.

- Á, dehogy. Valójában a drága jó anyád hülyeségei töltik ki minden időmet .– A manólány itt felkapta a fejét. Mi köze ennek a férfinak Piton anyjához? – Tudod, mostanában sorra jön az új hobbijaival. A múltkor például kitalálta, hogy neki kell egy jégszobor kert a birtokra. Legalább másfél hetembe telt, míg végre meg tudtam csinálni így a nyár közepén.

Hermione szája felfelé görbült. Piton csak unott kifejezéssel hallgatta a férfit, de a lány meg mert volna esküdni rá, hogy mulattatja a dolog.

- Járt nálam két hete.

- Igen, ki is volt akadva – bólintott Mr. Optimizmus. – Azt mondta, tiszteletlen voltál vele, és elsírta bánatát…

- Már megint mit? – forgatta meg a szemét a bájitaltanár, de láthatóan már számított a válaszra.

- Jaj, hát nem tudod?! Perselus-Perselus… ne akard, hogy én is rákezdjek a családalapítós témára.

- Ha nem akarsz kínhalált szenvedni, eszedbe se jusson bármilyen hasonló dolgot megemlíteni – válaszolta sötéten a férfi. – Hozz egy kis whiskyt, Darby.

Hermione hirtelen ocsúdott fel, szüksége volt néhány pillanatra, hogy felfogja, a férfi hozzá beszél. Kiment a konyhába, két pohárral és egy üveg whiskyvel tért vissza, közben azon töprengett, mennyire érdekes, hogy normális étel ugyan nem volt a lakásban, azonban mindenféle és –fajta alkohol helyet kapott a hűtő melletti italtartón. Öntött a férfiaknak, miközben ők folytatták Piton anyjáról való kimerítő társalgásukat. A művelet befejeztével továbbra is kezében tartotta az üveget, hátha hamar kell utánpótolni a nedűt.

- Mellesleg, épp a főhadiszállásról jövök. Szerintem élveznéd, ha egy napot ott töltenél – említette meg a férfi, és belekortyolt az italába. Borzongva folytatta. – Néhány hete volt egy kis csetepaté néhány halálfalóval. Semmi vészes, kisebb sebesülések, kartörések…

- Nem érdekelnek a részletek – vágott közbe a professzor, és ő is szájához emelte a poharát. Hermione figyelte, ahogy az aranysárga nedű az ajkaihoz ér, és megdöbbentő módon kellemes látványnak találta a jelenséget. Pillanatnyi elmélázásából Mr. Optimizmus szavai térítették vissza a valóságba.

- Oké… a lényeg, hogy a csatában eltűnt egy lány. – Hermione észre sem vette, hogy visszatartotta a tüdejében a levegőt a koncentrálástól. – Szóval a kis gárda nagy része őt keresi.

- Milyen lány? – érdeklődött kedvetlenül Piton, láthatóan csak úgy mellesleg kérdezve rá.

- Harryék nagy spanja… Hermione Granger.

A manó kezéből lassított felvételszerűen csusszant ki a whiskys üveg. Ő maga észre sem vette mi történt, egyszerűen nem hitt a fülének. Harryék keresik őt!

- Merlin szerelmére, mit művelsz?! – Piton hangja atombomba robaját megszégyenítő erővel zúdult a lányra, aki ijedten ocsúdott fel. – Ez egy méregdrága skót whisky volt!

- E-e-elné-zést… - habogta-hebegte a lány, anélkül, hogy valójában felfogta volna a történtek súlyát. Hidegen hagyta jelenpillanatban, hogy hány galleonnyi érték veszett miatta kárba.

- Ugyan, már csak egy pohárnyi volt benne – vont vállat Mr. Optimizmus. Hermione ráemelte a tekintetét, és igyekezett hálásan nézni. – Nézz rá, tisztára meg van rémülve!

Piton még fortyogott egy darabig, de valószínűleg belátta, hogy nincs mit tenni. Ráparancsolt a lányra, hogy azonnal takarítson össze, és hozzon valami mást az italtartóról, de ha azt el meri ejteni, akkor helyben kitekeri a nyakát. A lány elbambulva követte az utasításokat, közben fél füllel hallgatta férfiak beszélgetését.

- Szóval kissé ki vannak akadva. Harry Ronnal ordibál meg fordítva, minden a feje tetejére állt, szerintem te iszonyatosan élveznéd azt a káoszt. Keresnek valami ürgét, akivel utoljára látták harcolni, de asszem egyelőre még nem akadtak rá. Az a gáz, hogy minden valószínűség szerint nem is fognak, mert rég elhagyta az országot…

- Hihetetlenül lázba hozott a történet – reagált unottan a professzor, feltehetően még mindig az odaveszett whiskyjével volt elfoglalva. – Potterék magukra vethetnek, hogy minden harcra képtelen embert csatába küldenek. Granger képességei nem épp párbajokra vannak kitalálva.

- Ó, hanem? – csillant fel Mr. Optimizmus szeme, amitől Hermione akaratlanul is felnevetett. A férfi rápillantott, majd fejcsóválva elmosolyodott. – Ritkán hallani tőled ilyen kétértelmű megjegyzéseket. – Piton csak most jött rá, hogy a férfi csöppet sem arra gondol, amire ő, de mielőtt ezt szóvá tehette volna, folytatta. – Tudod, még sosem láttam azt a lányt, de ha már te is ilyeneket mondasz róla, kifejezetten csinos lehet.

- Egyáltalán nem arra céloztam, hogy vonzónak találnám, épp ellenkezőleg. Egy stréber, buzgómócsing.

- Fogadok, griffendéles – vetette közbe a férfi, mire csak egy sokat sejtető szájrándulás volt a reakció.

Hermione nem szólt semmit. Mindig is sejtette, hogy Piton valami hasonlót gondol róla, de ez nem enyhített azon a kellemetlen érzésen, ami elfogta, amikor ezt hallotta is. Gyorsan befejezte az elnyújtott takarítást, és a konyhába ment, így nem hallotta a két férfi további beszélgetését. Maga elé bámulva álldogált egy darabig a hűtőnek támaszkodva, és próbálta helyre rakni a gondolatait. Keresik őt és az elkövetőt is. Nem tudhatják, hogy pontosan mi történt, de rajta vannak az ügyön, és előbb-utóbb csak eljutnak hozzá. Újabb reménysugár gyúlt a szívében, és ez valamivel jobb kedvre derítette… volna. Azonban Piton véleménynyilvánítása egy cseppet sem esett jól neki. Emlékeztette rá, hogy mennyien gondolták róla ugyanezt, hány osztálytársa tette szóvá az iskolában általános tanuláskényszerét… De ők nem érthették. Hermione tényleg élvezett tanulni – nem az volt a lényeg, hogy utána megdicsérjék, vagy hogy elbüszkélkedhessen vele. Az számított, hogy tudott, hogy újabb és újabb dolgokat ismert meg, lelkesen vetette bele magát a legkülönbözőbb témákba, ismert meg mások által unalmasnak és érdektelennek tartott dolgokat, amiket a többi diák el sem tudott képzelni. Az volt a fő, hogy tud, és folyamatosan ébren tartotta kíváncsiságát egy-egy könyv és elmélet. Ezt mindennél jobban élvezte.

Gondolataiból különös, bugyogó hangok zökkentették ki. Azonnal a vasajtóhoz rohant, megelőzve a szintén arra tartó Pitont és vendégét. Fürgén beszaladt a laborba, ahol a professzor főzete hangos loccsanásszerű hangokat hallatva önálló életre kelt az üstben, és sétálni indult. Piton macskaügyességgel végigszlalomozott az asztalok és Hermione üstje között, és azonnal felmérte a helyzetet. Egy bűbájjal megfékezte a főzet terjedését, mire az halkan visszasomfordált a helyére. A férfi egy pár pillanatig még vizsgálgatta az üst tartalmát, majd lemondóan sóhajtott.

- Valami baj van? – kérdezte optimista barátunk.

- Csak kezdhetem elölről – válaszolta halkan a professzor, és már emelte a pálcáját, hogy eltűntesse a lilás folyadékot.

- Ne! Várjon egy kicsit! – lépett közbe hirtelen a manólány. Homlokát ráncolva gondolkozott, valahol olvasott egy gyógyfűről, ami talán helyrehozhatná a bájitalt, de mi volt az…?

Piton türelmetlen pillantást vetett rá, majd vendégére, aki csak vállat vont. Aztán mintha elsuttogtak volna egy lumost a lány fejében, a hozzávalókkal teli polchoz lépett. Némi kotorászás után aztán lehalászott egy kis dobozkát, amire az árnikavirág felirat volt égetve.

Egy próbát megér alapon beleszórt a virág leveléből néhányat, és megkevergette. Nemsokára élénk narancsszínűvé vált a főzet, fölötte pedig halványsárga gőz terjengett. Piton kíváncsian közelebb lépett, és megvizsgálgatta az eredményt. Érezhetően lebilincselte a látvány.

- Ez hihetetlen – motyogta nagyon halkan, Hermione épphogy hallotta. Mr. Optimizmus szemei kerekre tágultak a professzor elbűvölt tekintetét látva, majd olyan kifejezés jelent meg az arcán, mint aki hirtelen rájött valamire.

- Már értem, miért tartod – bólogatott Hermione felé, majd komoly tekintettel Piton irányába fordult. – Most már csak egy valamit árulj el. – A professzor várakozóan nézett rá, majd a pár másodperces hatásszünet után a férfi folytatta. – Énekelni is tud?