A szenvedések kulcsa
  2007.05.13. 11:15

Madarak csicsergése és bódító virágillat lengte körbe a fűben fekvő nő vékony alakját. A nap delelőn járt, sugarai lágyan cirógatták az alvó sápadt bőrét. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süppedt minden egyes lélegzetvétellel, semmit sem érzékelt a körülötte történtekből. Nem messze tőle egy férfi ült a fűben, barna haján megcsillantak a napsugarak, szép arcán nem tükröződtek érzelmek, ellenben sötét szemeiben türelmetlenség csillogott. Várt, immár túl hosszú ideje ahhoz, hogy egy perccel is tovább bírja. Megsebzett lelke bosszúért kiáltott, de addig nem tehetett semmit, amíg a nő élt. Márpedig még lélegzett.

Antosnak személy szerint nem a boszorkánnyal volt elszámolnivalója, ő csupán egy eszköz volt, hogy apja gyilkosát megbüntethesse vétkeiért. Hosszú évek óta ismerte Murielt, aki anyja elvesztése után tűzte ki célul maga elé, hogy bosszút áll a nőért, s akkor a férfi támogatást ígért neki, de nem sokkal később az ő apja is meghalt. Ekkor vált személyes üggyé elpusztítani mindenkit, aki közvetve vagy közvetlenül ezt okozta.

A terveknek megfelelően alakult minden, az ő terveinek megfelelően. Antos olyan dolgokról is tudomást szerzett az évek folyamán, melyet nem osztott meg a nővel, mert tudta, akkor bukásra ítéltetett volna minden, amiért küzdött. Szinte még gyerek volt, mikor apját a saját szemével látta meghalni a háborúban azokért az eszmékért, melyet helyesnek vélt. Ő töretlen hittel támogatta apját, mást nem is tehetett volna. Nagyon fiatal volt még, mikor már tudta, egyszer Murielt kell feleségül vennie. Nem volt ugyan szerelmes a lányba, de szinte együtt nőttek fel, ezért igen erős kapcsolat alakult ki közöttük, ráadásul szüleik szava parancs volt, ők egymásnak lettek szánva.

Ugyan azóta a szülők már nem éltek, ők továbbra is ragaszkodtak a tényhez, hogy egyszer összeházasodnak. Régóta nem tudta már egyikük sem, mi az a szeretet, őket csupán a bosszú éltette.

Antos nem ismerte az anyját, mert az a születésekor meghalt, míg Murielnek nem volt apja, a férfi nem is tudott róla, hogy Morlena terhes volt, mikor elhagyta őt. Muriel számára mindig is baljósnak bizonyult a gondolat, anyja bosszút akart állni az apján annak csalfasága miatt, de a nő is a háború áldozata lett. A fiatal nő nem is sejthette, hogy személyes okok miatt halt meg Lena Black, az apja ölte meg az anyját. Muriel nem is sejtette, hogy a saját apját készül megölni…

Celeste csak ült anyja ágya mellett, s fogta a kómában lévő nő kezét. Szörnyű érzések nyomták a szívét, rettegett, hogy megint elveszít valakit, akit szeret. Újra és újra lepergett a szeme előtt a kép, amint nagynénje megöli az anyját, s ő tehetlenül nézi az egészet. Majd mikor Hermione meghalt, emlékezett a keserű csalódottságra, amit érzett, apja könnyes tekintetére, a férfiéra, akitől rettegett, mert azt hitte, nincs szíve. Azon az estén egy életre megjegyezte, az apja igenis képes szeretni.

Sosem tudott rájönni, hogy élhette túl Hermione mégis a halált, hogy volt képes a könnycseppjei hatására újra lélegezni. Annyi volt a kérdőjel, amikre választ szeretett volna kapni, de lehetetlen volt. Szinte fizikai kínt okozott neki a kétségbeesés, hogy egy újabb anyát kell eltemetnie, érezte, ahogy az életerő őt is elhagyja, az aggódás felemészti.

Öccsére gondolt, Gabrielre, akit egyszerűen imádott. Tudta, hogy a kisfiú hatalmas ajándék volt szülei számára a Sorstól, hiszen Hermionénak nem lehetett volna gyermeke, de Gabriel mégis megfogant. Ahogy anyjára nézett, világossá vált számára, testvérének nagy dolgokat kell még véghez vinnie, nem ok nélkül jött a világra. Eszébe jutott egy öt évvel korábbi délután a Roxfort jóslástantermében.

” - Mutasd csak kedveském, mit mutat a teafüved! – búgta sejtelmes hangon Trelawney, majd kivette Celeste kezéből a bögrét. – Óh igen, ez kétségtelenül egy gyémántkönny, őseid ajándéka, egy tőr fúródik bele, isten bajnokának a fegyvere, és jaj kedveském, hiszen ez a Zordó. Szegény teremtés – mondta „részvétteljes” hangon a boszorkány, miközben minél messzebb próbálta magától tartani a bögrét.”

Azt már sejtette, hogy mit jelenthet a Zordó, csak remélte, hogy nem szerettei halálát. A könnycseppre is volt ötlete, minden bizonnyal az a képessége, mellyel megmentette egykor Hermione életét. De mi volt a tőr? A saját végzete, hogy ő is meg fog halni, netán a fekete kutya is az ő halálára utalt? Nem tudta, s rettegett is megtudni. Zokogva dőlt édesanyja mellkasára, s hallgatta a ritka dobbanást.

- Neville, mi történt, Hermione meghalt? – kérdezte a síró gyógyítótól Harry Potter, mikor futva érkezett a Szent Mungóba.

- Nem, még él – szipogta a férfi, miközben felpillantott volt iskolatársára.

- Akkor miért sírsz?

- A tehetetlenségért, hogy nem tudok már mit tennie. Minden Pitonon áll vagy bukik, ha ő sem tud segíteni, akkor Hermionét nem tudjuk megmenteni – panaszkodott Longbottom, mire barátja megveregette a vállát.

- Bízz Pitonban, nem fogja hagyni, hogy Hermione meghaljon, ahhoz túlságosan is szereti – mondta magabiztosan Harry, de ezzel magát is próbálta bíztatni, hogy minden rendben lesz. Ő is tudta, ez valami ördögi összeesküvés a Piton család ellen, amely könnyen lehet, hogy tragédiával fog végződni.

Perselus Piton agyát elöntötte a düh, mikor rájött, ez a bosszú azért, hogy ő megölte évekkel korábban Lenát. Sosem hitte volna, hogy a nőnek volt gyereke, de most szinte biztosra vette, Muriel Lena lánya. De ki lehet az apja? Igazából nem is érdekelte, csak feleségére tudott gondolni, aki miatta haldoklik. 

- Miért nem mondtam már meg neki korábban, hogy megöltem az az átkozottat? – dohogta, s egyre mérgesebb lett.

Ő maga sem tudta, hová megy, cél nélkül hoppanált, vállalva azt a kockázatot, hogy teste több felé szakadhat a művelet során. Mikor újra talajt érzett a lába alatt, meglepődve vette észre, hogy azon a réten van, ahonnan Lena titkos rejtekhelyére tudott jutni. Fogalma sem volt, mit keres ott, de biztosan tudta, nem véletlen a dolog. Sebes léptekkel indult el a jól ismert irányba, ahol azóta nem járt, hogy megölte egykori szeretőjét. Nem is érzékelte maga körül a tájat, csak Hermione könyörgő szavai visszhangzottak agyában, „Ments meg!”.

És hirtelen ott volt, abban a szobában, és ott volt Muriel is. A nő szakasztott olyan volt, akárcsak az anyja, Morlena Black, mindössze a sápadt bőr nem passzolt az összképhez. Hát ez a nő volna a boldogsága tönkretevője? A látszat olyan csalóka volt, ki hitte volna, hogy a szép arcot ördögi belső rejti. Körülbelül annyi idős lehetett, mint a felesége, és ez a tudat roppant idegesítően hatott a férfira. Hiszen akkoriban Lena a szeretője volt, egy pillanatra arra gondolt, hogy a nő biztos megcsalta, majd újra megnézte alaposan a nő szemeit.

- Maga ölte meg az anyámat, itt az ideje, hogy megbűnhődjön érte! – felelte rideg hangon Muriel, s tekintetében egyelős gyilkolási vágy csillant meg.

Perselusnak nem volt ideje védekezni a felé tartó átokkal szemben, görcsös fájdalom járta át a testét. Nem is sejtette, hogy a kínokat Hermione álmában ugyanúgy érzi, mint ő, köszönhetően annak a mágikus köteléknek, melyet Lena sok évvel korábbi átka okozott közöttük. Piton némán tűrte a kínokat, alsó ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson a fájdalomtól, s tűrt. Közben kiserkent ajkából a vér, mely végigfolyt az állán. Mikor egy pillanatra abbamaradt kínzása, újra a nőre nézett. Bosszú égett a zöld szemekben, ugyanaz a tűz, mely… „Nem! Az lehetetlen.” –viaskodott a gondolattal a férfi, majd egy zöld fénysugár közeledett felé. „Hát mégis az én lányom” – ez volt az utolsó gondolat, ami átfutott agyán, mielőtt a halálos átok elérte volna.

Celeste halk pityergéséből felriadt, nem hallott hirtelen semmit. Nem tudta, miért érez akkora kínt a szívében, majd tudatosult benne, nem hallja anyja szívdobbanását. Rémület futott át rajta, az nem lehet, hogy a nő meghalt. Kirohant a folyosóra, s az éppen beszélgető Neville-t és Harryt vette észre.

- Jöjjenek azonnal, attól tartok hatalmas baj történt! – azzal elkezdte húzni a két férfit anyja szobája felé.

Mikor a gyógyító meglátta a halott asszonyt, azonnal vizsgáló varázslatokat küldött rá, de azok csak megerősítették a szörnyű valóságot, Hermione már nem élt.

- De hát mi történt, Celeste? – kérdezte könnyeit visszatartva Harry, de a lány csak megrázta a fejét.

- Semmi, egyszer csak nem hallottam verni a szívét, és a keze jéghideg lett. Lehet, hogy apával is valami baj történt? – kérdezte rettegve, mire a két férfi keserűen összenézett.

- Sajnos könnyen előfordulhat – felelte szemlesütve Potter, mire a lány zokogásba kezdett. A férfi vigasztalóan átölelte, de ő magának is sírni támadt kedve. – Hol van most Gabriel? – kérdezte hosszú csendet megtörve Harry.

- Azt hiszem apa elküldte őt Mrs. Weasleyhez, hogy vigyázzon rá. Gondolja, hogy ő is veszélyben lehet? – nézett kétségbeesve a férfira, de az nem tudott mit felelni.

Ekkor léptek zaja hangzott fel a folyosón, majd két csuklyás alak lépett be a szobába. Mindhárman meglepődve néztek az érkezőkre, majd Celeste felsikított, mikor felismerte a két csuklyásban Murielt és Antost.

- Maguk meg mit keresnek itt? – csattant föl, mire egy pálca szegeződött a nyakának, a nő pálcája.

- Bevégezzük mindazt, amit a sors nekünk szánt! – mondta sokat sejtetően a férfi, s Celeste teljesen elsápadt.

- Miről beszélnek? – csattant föl Harry és Neville egyszerre, mire Antos nevetni kezdett.

- Potter, azt hittem ennél azért gyorsabban fogsz kapcsolni – vetette oda a férfi. – Te ölted meg az apámat, itt az ideje, hogy megbosszuljam! – vicsorogta, mire Muriel kábítóátkot küldött a gyógyítóra, majd megkötözte Celestét.

- Azt sem tudom, ki a maga apja, de engedjék el a lányt, ehhez neki semmi köze! – próbált higgadt maradni a férfi, de valójában nagyon megijedt. Látta maga előtt a családját, s félt, hogy nekik is bajuk eshet.

- Nagyon is sok köze van – nevetett Muriel - Piton meghalt, mert megölte az anyámat, Granger halott, mert rajta keresztül juthattunk el hozzád, Potter. Az a liba is meg fog halni, mert már anyámnak is csak az útjában volt. Még, hogy gyémántkönnyek. És isten bajnoka sem segíthet rajtatok. Te pedig meghalsz, mert megölted Voldemortot…

-… az apámat – fejezte be a summázást Antos, majd kínozni kezdte apja gyilkosát. Celeste látta a szörnyűséget, de nem tehetett semmit. Nem értette, hogy lehet, hogy az ispotályban egyetlen ember sem veszi észre, mi folyik itt.

Újra lépéseket hallottak a folyosóról, majd belépett Mrs. Weasley Gabriellel. Az idős asszony levegőt venni is elfelejtett, mikor meglátta az eseményeket, s a holtan fekvő Hermionét. Sok volt ez neki, elájult. Gabriel azonnal nővéréhez futott, megpróbálta megszabadítani a kötelekből, de nem tudta. Sírni kezdett, s arca eltorzult a fájdalomtól, egészen kivörösödött. Közben Muriel és Antos tovább kínozták Harryt, aki végül minden erejét elvesztve holtan esett össze. Celeste felkiáltott a látványtól, s öccse még jobban kiborult. Mintha transzba esett volna, egyszer csak elkezdett valami ismeretlen szöveget kántálni. Nővére nem tudta mire vélni ezt az egészet, de a varázsige hatására egy hatalmas tőr nőtt ki a plafonból.

- Hát ez a taknyos kölyök lenne Isten bajnoka? – kacagott a férfi, ezzel még dühösebbé téve Gabrielt.

Kezével össze-vissza hadonászott, majd egyértelműen a férfira irányította a tőrt, ami pont a szíve előtt tartva a pengét lebegett a semmiben. Celeste én Muriel érdeklődve figyelték a jelenetet, a nő azt is elfelejtette, hogy ő közbeléphetne a megkötözött lánnyal ellentétben.

- Óh, az ifjú Piton, épp oly meggondolatlan, mint az anyja és az apja. Granger is meghalt volna a családjáért, hát te is ezt tennéd? Az anyádnak már meg sem szabadott volna szülnie téged, hát te így hálálod meg, hogy megölsz másokat? Nézz körül, más szemtanú is lenne, hogy gyilkoltál! – gúnyolódott a fiúval Antos, de nem hatott rá semmi sem. Vissza akarta kapni a szüleit.

Muriel tétlenül figyelte az eseményeket, hosszan nézte a kisfiút. A szemében ülő tekintet szörnyen hasonlított valakiére, de nem tudott rájönni kiére. A gyermek, aki bosszút akar állni az anyja és az apja haláláért. Muriel szerint ironikus volt a helyzet, hiszen Antos és ő épp ugyanazt tették nem sokkal korábban. Ez a fiú épp olyan elszántnak tűnt, mint ők voltak, és ezen a nő meglepődött.

Aztán eszébe jutott, hol látott ma már hasonló tekintetet, Piton szemében, mielőtt meghalt volna, és a saját szemében, mikor áldozata üveges pillantásában tükröződött az arca. Érezte, hogy a férfi valami hatalmas dologra jött rá az átok lesújtása előtt, mert a vonásai még halála után is. Muriel kíváncsi volt, de tudta, ez örök rejtély marad előtte. Idegesítette a gondolat, hogy ez a fiú ennyire hasonlít rá.

Aztán újra Celestére nézett, és akkor jutott eszébe, hogy az a lány az unokatestvére. Hogy is felejthette el? Hiszen anyáik testvérek voltak, de Morlena megölte Helent, mert a húga elszerette tőle az egyetlen férfit, akit valaha szeretett, mikor a Sötét Nagyúr visszatért. Celeste akkoriban született, és az apja Piton volt. Hát az anyja Pitonba lett volna szerelmes? Kizárt – gondolta -, hiszen akkor Piton lenne az apám – futott át a gondolat az agyán, mire teljesen elsápadt. Ha Piton tényleg az, akkor ő a tulajdon apját ölte meg, és ez a kisfiú az öccse.

- Óh, legyen átkozott ez a nyamvadt világ! – tört ki belőle keserűen, mire Antos felé emelte a tekintetét.

- Hát rájöttél végre, Muriel? – kérdezte cinikusan a férfi, mire a nő mérgében elvörösödött.

- Te végig tudtad, ugye? És nem mondtad el. Jogom lett volna tudni, hogy ő az apám, de te átvertél, és én megöltem – fakadt ki hisztérikusan a boszorkány, majd pálcát rántott vőlegényére. – Adava Kadevra – kiáltotta, mire a zöld fénycsóva pont a szívébe fúródott, a tőr pengéjéről viszont egy vékony csíkban visszapattant a nőre, akit felkészületlenül ért az átok visszapattanása, s őt is eltalálta.

Celestéről lebomlottak a kötelek, és Neville is magához tért az eszméletlenségből. A folyosókon újra megélénkült a zsivaj, mintha addig az egész élet meg lett volna állítva. Több gyógyító rohant a szobába, s elállt a lélegzete mindenkinek, aki meglátta a csatatérré változott helyiséget. Mrs. Weasleyt azonnal másik szobába szállították, a holttesteket pedig Hermionéjé kivételével elszállították. Longbottom kitámogatta Gabrielt, de Celeste hajthatatlan maradt, el akart búcsúzni anyjától. Zokogva dőlt a nő mellére, s könnyei megállíthatatlanul záporoztak.

Csodában reménykedett, hogy az apja besétál, s megmenti anyja életét, Harry Potter is feltámad. Nem érzett már magában erőt semmihez, reálisan gondolkodni sem. Mit ér a realitás, ha abban a szülei halottak, és csak boldogtalanság vár rá. Tudta, hogy az öccséről most neki kellene gondoskodnia, de leginkább ő is arra vágyott, hogy valaki az ölében ringassa. Lassan álomba sírta magát anyjára dőlve, s tudata még azt sem érzékelte a kimerültségtől, s ritka, de egyenletes szívdobogást hall.

Perselus Piton hasogató fejfájással ébredt. Nem tudta hol van, és mit keres ott. Álmában mintha a holtak földjén járt volna, s ott volt Hermione is, meg Potter és Muriel Antosszal. Egy buta álomnak tartotta, ahogy a szőke hajú nő sírva veti magát a nyakába, s kér bocsánatot tőle, amiért megölte, hiszen ő, Perselus Piton az apja. Rémálomnak hitte először, majd ahogy kitisztult a tudata, jött rá, hogy mi is történt korábban. Hiszen Muriel tényleg megölte őt, de most mégis él.

Kétségbeesett a gondolatra, hogy találkozott feleségével a halottak birodalmában, ezért nagy nehezen feltápászkodott a földről, s az alagúton keresztül próbált sietni a hoppanálási ponthoz. Minden erejére szükség volt, hogy képes legyen a Szent Mungóba érkezni, de felesége iránt érzett mérhetetlen szerelme képessé tette őt a lehetetlenre. Idegesen ment végig az ispotály folyosóin, majd meglátta a szoba előtt a könnyeit szárítgató Celestét Gabriellel.

A gyerekek mikor észrevették, teljesen elképedtek, de mikor megbizonyosodtak róla, hogy tényleg az apjukat látják, a nyakába borultak.

- Mi van anyátokkal? – kérdezte végül az idilli jelenetet megszakítva, mire Celeste halkan válaszolt.

- Nem tudjuk. Meghalt, majd szörnyű dolgok következtek – ekkor a lány elmesélte a két támadó egész ottlétének történetét -, és végül arra ébredtem, hogy lélegzik, s a hajamat simogatta. A gyógyítók azóta vizsgálják – fejezte be a beszámolót.

- De Harry bácsi meghalt – tette hozzá halkan Gabriel, s Piton saját legnagyobb megdöbbenésére mérhetetlen fájdalmat érzett felesége legjobb barátjának halálhírére.

Ekkor nyílt a betegszoba ajtaja, s kilépett három öreg gyógyító, majd utánuk Neville. Longbottom megkönnyebbült mosollyal köszöntötte egykori tanárát, majd elmondta, hogy Hermionéval már minden rendben lesz, és bemehetnek hozzá.

A gyerekek anyjuk nyakába vetették magukat, aki boldogan ölelte meg csemetéit. Perselus meghatódva nézte családját, s szemében örömkönnyek csillogtak. Odament a betegágyhoz, és szorosan átölelte mindhármukat. Hermione mérhetetlenül boldog volt, hogy visszakapta férjét és gyerekei is jól vannak, csupán Harry halála miatt érzett szomorúságot.

 A következő néhány órában átbeszélték mindazt, amit a másiknak tudnia kellett ezekről az eseményekről, s minden kérdőjel értelmet nyert, miért szenvedtek annyit. Megértették, hogy Celeste gyémántkönnycseppje egy anyai ágon örökölt adomány volt, míg egy régi monda alapján Isten bajnoka egy tisztaszívű gyermek lehet csak, és ő volt Gabriel.

Majd kopogtattak az ajtón, és mindannyijuk legnagyobb meglepetésére Harry állt ott.

- Hogy lehet, hogy te is élsz? – kérdezte Hermione, mire a férfi elmesélte az egészet.

- Bolyongtam a holtak földjén, majd összetalálkoztam a nagy Merlinnel. Félelmetes dolog volt, hogy személyesen vele beszéltem, de végül azt mondta, még nincs itt az ideje, hogy meghaljak, így visszaküldött az életbe – nevetett a végére, s a Piton család is örült.

- Minden jó, ha jó a vége – nevetett „Isten bajnoka”, majd apja ölébe fúrta magát, s erősen szorította anyja és nővére kezét.

Perselus boldogan nézte családját, majd magában megjegyezte : - Értük még meghalni is érdemes.