Október 9. hétfő hajnal

Nefelejcs: Elnézést, amiért elaludtam. … Remélem, hogy nem az asztalnál éjszakázott. Nem, biztosan nem – ennél sokkal… racionálisabb? Nem találom a megfelelő szavakat… A könyve mindenesetre nyitva maradt. Nagy hiba – bárki elolvashatja, ha belopózik a szobájába. (Igaz, az enyém is nyitva maradt – szerencsére azonban az enyémbe nem olvastak bele.) … Remélem, … ma este is levelezhetünk. És azt is remélem, hogy a soraimat nem érti félre. Nem, mintha kétértelműen fogalmaznék, csak… Szóval, biztosan érti… … … Meg kell hagyni, hogy sokkal kevésbé érdekes úgy írni Önnek, hogy nem válaszol, nem gúnyolódik… Nem tudok aludni. Odakint szakad az eső – igazi ősz lett immár… … … Nem szeretem a szürke esőt. Félek, hogy engem is elmos… Tudom, ez butaság… Most az ablakban ülök, bámulok a félhomályra. Lassan hajnalodik.

Jó lenne aludni még egy kicsit… De nem tudok. Talán olvasnom kellene. Vagy gondolkodnom valami értelmesen… De így csak… Kicsusszannak a kezemből az értékes percek – és én csak szöszmötölök…

Persze, nem bánom ezt. Kicsit olyan, mintha naplót írnék… (Hihetetlen számomra, hogy egy vadidegen emberrel levelezgetek. Én ennél sokkal racionálisabbnak gondoltam magamat…) Mindenesetre örülök, hogy „összehozott minket a sors”. Kicsit visszabillen az életem elhanyagolt serpenyője is… Ez reményt ad…

Merlinre, miket fecsegek?! Én nem vagyok ilyen… Au, most meg magyarázkodnék… Nem. Sajnálom… Hogyan kell innen törölni? Nem fog a radír-bűbáj… Ajajjj. …

Milyen ostoba levél lett ez. Sajnálom. Nem akartam untatni.

Remélem, jól ébred majd. Ne igyon kávét, mert az árt a szívnek!

Kellemes napot: H……….. Huh, de ostoba vagyok. Nefelejcs