|
12. fejezet
Chapter 12: Ma van az a holnap, amitõl tegnap féltél, avagy a választás Szerző megjegyzése: Hazaértem. Oh igen, túléltem a Mecsextrém élménypark minden akadályát, és itt vagyok a frissítéssel mindenki legnagyobb örömére! ;) Jó szórakozást, megint kiindulunk kicsit visszatérve az előbbire -jajj jajj...
„mondván, bár ellenség, színigazat […]
de mind, aki így elismert, szavát
másképp forgatva, elferdíti, ha
beléd a szemeknél mélyebbre lát”
/Shakespeare/
Harry testén újra és újra zsibbadt fájdalom futott végig. Nem tudta volna megmondani, mióta fekszik megdermedve a konyhakövön: a plafon változatlansága semmi információval nem szolgált. Időnként halk zajok szakították meg az egyhangú várakozást. Apró kiáltások, csendes sikolyok.
Harry nem akarta tudni, mi történik majd, ha Piton visszatér – merthogy a volt bájitaltan tanár jön majd, abban biztos volt. A rohadék bosszút fog állni!
Hosszú várakozás után végre történt valami: a dermedt férfi mozgást érzékelt látásának perifériáján. Félelem töltötte el, ahogy felismerte Piton felé közeledő fekete ruhás alakját. A férfi egy pillanatra lenézett rá, majd elkapva Harry pillantását, szinte észrevehetetlen mosoly kúszott az arcára. Lassú lépteivel a kávéfőzőhöz sétált, s mintegy mellékesen, átlépte a földön fekvő dermedt testet. Harryben forrt a düh, s emellett egyre értetlenebbé vált. Mit tervez Piton? Egyszerűen irreális, hogy csak úgy besétál, és iszik egy kávét!
Pedig mégis ezt tette. Szépen megvárta, míg a forró nedű elkészült, majd előbbi útvonalán távozott a helyiségből – további pillantásra nem is méltatva a fiatalabb férfit.
Múltak a percek, és Harry kezdett komolyan kétségbe esni. Talán itt hagyják, amíg a Petrificus végképp elveszi minden erejét?
Az újabb érkező szinte örömmel töltötte el ezen borús jövőkép után. Mégis, ahogy megpillantotta a vörös férfit, gerincén jeges rémület kúszott végig. Ron arca mérhetetlen dühtől sötétült el.
- Finite. Alligo!
Piton mozdulatlanul figyelte, ahogy a kanapéra lebegtetett Pottert a házigazda feloldja a Petrificus alól, majd ugyanazzal a mozdulattal meg is kötözi. Hirtelen ötlettől vezérelve elfordult, és hangszigetelő bűbájt bocsátott Rose szobájára. Ezt nem kell a kislánynak hallania!
Ron pedig még mindig dühösen leült Harryvel szemben – ezzel egy oldalra kerülve a bájitalmesterrel.
- Magyarázatot várok.
Harry egyik ámulatból a másikba esett. Ez Ron? Mit kéne megmagyaráznia?
- Mit keres itt… ez?! – nyögte ki végül Piton felé biccentve. Kissé nehezére esett a beszéd, lévén a Petrificus totalus az alany minden izmát megfeszíti, így hosszú távon teljes zsibbadást okoz.
A vörös auror vágott egy fintort, miközben válaszolt.
- Perselus már azelőtt a sötét oldal ellen harcolt, hogy mi megtanultunk volna járni. Segített nekünk a halálfalókkal szemben, és kulcsszerepet játszott több, a közelmúltban végrehajtott rajtaütésünkben is.
- Mindig gyűlölt minket! Sosem tagadta, hogy halálfaló lett volna… - fakadt ki Harry. Ron a zsíros hajú rohadékot védi? Nem lehet…
Ron Pitonra pillantott, mielőtt száraz hangon válaszolt.
- Valóban, utált minket. Ez azonban nem befolyásolja a háborúban elfoglalt helyét. Hovatartozása világos és egyértelmű, rég fény derült kémkedésére, mikor is megmentett Voldemort trónusa elől három fontos aurort. És… igen, a kezdetekkor halálfaló volt, de ennek majdnem negyven éve!
A szikár férfi eközben felállt, és kezében csészéjével kisétált a konyhába. Ron egy megértő pillantást küldött utána. Tudta, hogy társának esze ágában sincs magyarázkodni a múltjáról, az viszont természetesen bosszantja, ha a jelenlétében róla tudomást sem véve vitatják meg, vajon kihez hűséges. Ron tehát várakozó pillantását Harry-re vetette, remélve, hogy sikerül majd észérvekkel meggyőznie volt barátját döntéseinek helyességéről. Máskülönben…
Harry azonban folytatta a vádaskodást, bevetve legfőbb érvét.
- Megölte Dumbledore-t! Hogy engedheted egyáltalán a házad közelébe?!
Ron rövid tépelődés után úgy döntött, el kell mondania dühöngő barátjának a teljes igazságot. Talán az meggyőzi.
- Őőő… parancsot teljesített. Vagy inkább kérést, ha úgy tetszik…
- Voldemort a kedvenc halálfalóit megkéri egy-egy szívességre, nem parancsol? Nocsak! – szakította félbe Harry hűvösen. Szeméből egyértelmű elutasítás sütött.
Ron arcára egy pillanat alatt visszatért a düh. Mért nem akarja megérteni?
- Ha megengeded, esetleg végigmondanám! Dumbledore parancsa volt, te ostoba! Hát nem érted? Tudta, hogy előbb-utóbb elkövet majd egy nagy hibát, ami jóvátehetetlen lesz. Hiszen az ő döntései súlyosak voltak, neki mindig is életről és halálról szólt minden terve! Nem tehetett mást: valakinek meg kellett hoznia a nehéz döntéseket is, és ő elég erős volt hozzá. Azonban, mint tudod, mindig volt egy B terve is.
Harry konok arcára nézve Ron sóhajtott egyet, mielőtt folytatta volna.
- Nos, ez a B terv adott esetben McGalagony volt. A professzorasszony már évekkel korábban tudta, hogy az igazgató halála esetén neki kell átvennie a Rend és az iskola vezetését. Amikor pedig a hamis horcrux miatt Dumbledore megitta azt a bájitalt… rosszkor jött a halálfalók betörése a kastélyba. Ennyi az egész: az időzítésen múlt Dumbledore összes korábbi terve is, ez azonban becsődölt. Emlékezz vissza, Harry! Mik voltak az utolsó szavai?
- Kérlek, Perselus! Ez is csak az én véleménye –
Ronnál itt betelt a pohár.
- Dumbledore nem akarta, hogy elvigyék! Nem akarta, hogy Voldemorthoz kerüljön a teste, amit aztán ki tudja, mire használt volna! A legkézenfekvőbb eshetőség is borzalmas károkat okozott volna a Renden belül: ha például százfűlé főzettel egy halálfaló visszatér közénk Dumbledore alakjában… És ezt akadályozta meg Perselus!
- De…
- Azt hiszed, hagynám, hogy rendszeresen ide jöjjön, és tanítsa a lányomat, ha nem bíznék meg benne teljes mértékben? – Harry meglepett tekintetére folytatta. – Igen, Harry: Rose okklumenciát tanul, méghozzá szerinted egy halálfalótól! Van ennek értelme, mondd?!
Ron a fotelbe hanyatlott, és kétségbeesetten simított végig az arcán. Meg akarta győzni barátját, de ez egyszerűen lehetetlennek tűnt.
Ezt a pillanatot választotta Piton, hogy visszatérjen önkéntes kis száműzetéséből.
- Ron, lassan olyan hangos vagy, hogy nem garantálhatom a némító bűbájom sértetlenségét Rose hálószobáján. Másrészt úgy látom, ez a vita kissé hosszúra nyúlik, így megragadnám az alkalmat, hogy távozzak. Rose tudja, mikor jövök legközelebb.
- Rendben, Perselus. Viszlát.
Ahogy a bejárati ajtó becsukódott a fekete férfi mögött, Ron újra Harry felé fordult.
- Most, hogy elment, tudsz végre civilizált ember módjára viselkedni, vagy inkább hagyjam rajtad a köteleket?
- Tudok. De akkor is egy patkány, erről nem tudsz meggyőzni, Ron – morogta a sértődött férfi halkan. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy barátja a bájitalmester mellett állt ki az ő ellenében.
A kötelek eltűntek, Ron pedig hirtelen elszánt tekintettel nézett fel rá.
- Sajnálom Harry, hogy ezt kell mondanom, de nem tehetek mást. Ha nem vagy képes elfogadni Perselust, elválnak útjaink. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az ő segítségét dobjam el magamtól: túl sokat tett értem már eddig is. Ebben a háborúban minden segítő kézre szükség van. Örülnék neki, ha te is belátnád ezt, és hajlandó lennél az együttműködésre, de ellenkező esetben… Nem a Rend egyik legerősebb támaszától fogok megválni.
Harry azt hitte, rosszul hall. Ron Pitont választja egykori legjobb barátja helyett? Kezdte azt hinni, a vörös férfi gonosz tréfát űz vele, a barna szemekbe nézve azonban világossá vált: az előbbi kis szónoklat minden egyes szava komoly volt.
Harry lassan bólintott, és felállva betámolygott a szobájába. Az ajtó halk kattanással csukódott be a döbbent-értetlen férfi mögött.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
