26

Rondeau D’amour Deploré

A másnap elég hamar beköszöntött, úgy látszik. Legalábbis erre következtettem abból, hogy odakinn mindenféle logikátlan ajtócsapkodás indult meg, annak ellenére, hogy nevezett lármára a világon semmi szükség nincs. Ahogy kinyitom szemem, és kinyomott szemű békaként körülnézek, olybá tűnik, hogy kezd világosodni… egy apró fénycsíknak sikerült bejutnia a sötétítőfüggöny vászna mellett.
A reggel érzelgős leírása ezen a ponton le is áll szegény, túlerőltetett agyamban. Mellesleg úgy érzem, utóbbi szervemet valami tréfás kedvű lény holmi jóval pépesebb dologra cserélte az éjszaka folyamán, mint az eredeti tartozék. Tudhattam volna, hogy borzasztóan fogom érezni magam ébredés után, ha -Snape-pel vagy anélkül, jelenleg mellékes- túl későn fekszem le… Miért, miért tettem ezt magammal?! Eldumáltuk az időt, semmi emlékkönyvbe jegyezhetőt vagy unokának mesélhetőt nem műveltünk, és ráadásul… nem, az nem. Nem hagyott itt. Mellettem fekszik, mélyen megbújva a paplan rejtekében, és őt is legalább annyira sokkolja a napfényes reggel és a nyilvános reggelizés gondolata, mint engem. Még jó, hogy sok közös van bennünk. Egyenlő mértékben vagyunk mosott szarok…

Hirtelen megvilágosodom. Ez számomra mindig fájdalmas folyamat, elvégre a sötétségből váratlanul kipottyanni a fényre elég kellemetlen. Először kimeresztem a szemem a meglepő információtól, mely eszembe villant –aztán villámgyorsan felülök, és elüvöltöm magam:
- Bassssszus!!!
Severus is felpattan mellettem, és álmosan nézeget felém.
- Problémád van, Wallace? –ásítja reggeli akcentussal.
- Basszus, bassszus, baaaasszus! –imígyen felelek néki, fondorlatos módon el nem árulva, mi a fene bajom van az elmezavaron kívül.
- Ha lehiggadtál, és elrendezted a nyelvújítási technikáidat, szólj. –jelenti ki, és visszaroskad iménti fekvő helyzetébe.
- Nekem… -suttogom reményvesztetten-…ma… óráim vannak. Ricsaj. Tehát…tíz. Umbridge.
Ő is felkotorja magát az ágyból, vagyis némileg függőlegesebb helyzetbe tornássza testét, és mindentudó tekintettel vizslat engem.
- Ez esetben azt ajánlom, menj. –hangja hol az a kellemesen mély, amit megszoktam, hol megbicsaklik, és némileg magasabb (és kevésbé ásításmentes) lesz.
- Már késő. Lekéstem az első valahány órámat. Ments ki, lécci, lécci, léééé… -egészen felvillanyozódom a megtalált új lehetőségtől, és a hatalmas felfedezéstől kimerülten visszahanyatlom fekvő pozícióba. Úgyis az a kedvencem.
- Még mit nem! Nem leszek senki jóságos megmentője! –látszik rajta, hogy kezd igazán felébredni; lassan rátalál a még álmok ködében tapogatózó valódi személyiségére…
- Na igen. Letörne a kezed, ha… hm, ezt most hagyjuk. –morgom, mikor ránézek művészien szép, kissé erősen erezett kézfejére, és enyhén szólva erotikus képzetek áldozatául esnek gondolataim.
- Nem ismerek rád. Mit habogsz itt össze-vissza? Szebben szerkesztett mondatokhoz szoktam részedről. –vonja fel szemöldökét. Legalább egyikünk megtalálta végre önmagát. Én ezt sajnos nem mondhatom el magamról.
- Umbridge keresztbe lenyel, ha… ó, basszus! –nyögök fel, amikor már a lenyelésről is másfajta asszociációk indolnak el elmémben. Tudom én, hogy nálam erősen túlfűtött képzeletű a reggel, de azért ez már mégis túlzás. Severusban van a hiba. A fene vigye el ezt a helyhatározóragot!...
Most már tényleg csodálkozva néz rám. Ahhoz még túl kába, hogy ezt leplezhesse, na meg persze jó társaság előtt nem kell színlelni… Egy pillanatra elönt az egoizmus boldog hulláma, csak hogy aztán még mélyebbre zuhanjak gondolataim sötét tavában.

Feltérdelek, és a nyugodtan üldögélő (Tévedés, hogy is üldögélhetne nyugodtan, ha egy rólam elnevezett életveszély trónol mellette az ágyon?) Severushoz fordulok. Váratlanul, hogy még hősies reflexeit is megtévesszem, két tenyerem közé fogom arcát, majd kezem lassan lecsúsztatom a nyakán végigsimítva egészen a válláig. Nevezett területet meglehetősen vehemensen megmarkolom, és odahajolva áldozatom arcához, csak ennyit suttogok nagy komolyan:
- Szeretkezzünk. MOST!
- Ennyire kell az az igazolás? –kérdi gúnyosan mosolyogva, és biztos örül, hogy a pálcám valahol… ki tudja, hol van.
- Az sem érdekel, hogy még nem mostunk fogat, dugjunk, kérlek! –nyüszkölöm, majd hisztérikus röhögcsélésben török ki, annyira irreálisra sikeredett a hangnem.
Ő egy halálraítélt utolsó mosolyával kíséri megnyilatkozásom, s hidegen a szemembe néz.
Nézzük egymást egy ideig, majd megszólal, azzal a szokásos, idegöléshez elővett hanghordozással:
- Talán mégis mossunk előbb fogat. –mindezt olyan komolyan és méltóságteljesen, mintha a világbékét jelentette volna be.
- Nem is rossz ötlet. –vigyorodok el. Lassan feltápászkodom, és jólesően kigurulok az ágyból, előre eltervezetten és szándékosan. A zökkenés általában felébreszt egy kissé.
Azzal persze nem számoltam, hogy Snape ágya némileg magasabb, mint az enyém, így az anyaföldhöz való megtérésemet kísérő puffanás jóval hangosabb, mint általában.
- Követlek, de inkább a hosszabb úton. –közli valahol fent a magasztos férfihang, s tulajdonosa elindul a fürdőszoba felé. Felkanalazom magam, és magam is ezen irányba kezdem el nyűni a lábam.
- Van szabad fogkeféd? –érdeklődöm odabent.
- Persze, van egy csomó pótkefém arra az esetre, ha zarándok hölgyeket kellene vendégül látnom éjszakára. –morogja, és egyértelmű fintorral jelzi az elmeállapotomra vonatkozó bentmaradt megjegyzések mibenlétét.
- Ez esetben… -elgondolkodva körbenézek- ellopnám a tiéd… Inkább ez, mint a vécékefe.
- Megtisztelő. –von vállat elkeseredetten. –Ám hadd szolgáljak valami újdonsággal: a kisebb tárgyak transzformálása másodikos tananyag.
- Nekem túl reggel van ahhoz, hogy boszorkány legyek. –sóhajtok. –Még csak eszembe se jut ilyesmi.
- Nekem mindig túl reggel van ahhoz, hogy boszorkány legyek. –jegyzi meg fanyarkásan.
- Na meg ahhoz is, hogy jó legyen a humorod. Ez gyenge poén volt. –vetem oda félvállról, miközben a szemem alatti táskákat szemlélem a tükörben.
Várom, hogy visszavágjon valamivel, vagy a hatásosabb meggyőzés kedvéért beleverje a tükörbe a fejem, de mindez elmarad. Csak mögém lép, hátulról szorosan átölel, és a fülembe susogja, mintegy mentegetőzésképp:
- Korán van még.
Majd elenged, és a szoba egy gyanúsan megvilágítatlan sarkába távozik. Bizonyára tudja, hogy milyen giccses szappanopera-paródiát adott le az imént, és most bujdosik, tudván, hogy tette szigorúan büntetendő.
- Elfelejtetted a reggeli puszit! –szólok utána emelt, kissé túlságosan magas és gúnyos hangon.
- C-c. –hangzik az elmés válasz a sarokból. Most már komolyan érdekel, mit csinál ott. Semmi olyat ne tegyen, ami a tíz percen belüli potenciáját csökkentheti.

Éppen kábán húzogatom a fésűt vékony szálú hajzatomon (s hadd ne mondjam, mi jut eszembe az imént használt igéről), mikor Severus hirtelen meglep egy fogkefével. Mondhatnám úgy is, hogy higgadtan a kezembe nyomja eme pompás eszközt, de nem mondom, mert ma imádom a kétértelmű kifejezéseket és a bugyuta poénokat.
- Siess. –közli érzelemmentes hangon.
- Aha. –felelem hasonlóan érzéketlenül, majd csigalassúsággal elkezdek fogat mosni. Persze Sev hamar elunja magát (nem fog ő csak úgy állni és várni…), lekapja az orrom előtti polcról az imént még egyetlennek mondható fogkefét, s ő is vad öntakarításba kezd. Ezzel elvagyunk egy darabig, s végül habzó szájjal (de annál kevésbé acsarogva) beleköpünk a csap levesébe. Igyekszem jól célozni, nehogy egyikünk talárja rosszul járjon. Amilyen kába vagyok, mindkettőnk ruhája veszélyben van. Csalódottan jut eszembe, hogy hiába díszítenék furcsa fehér foltok a nagytiszteletű Snape professzor ruháját, ma úgysem fog órát tartani, hogy ezen minél nagyobb publikum ámuljon-bámuljon.
Viszont nekem… óráim lesznek… és ez tíz perc óta most jut eszembe először. Ezek után rekordidő alatt mosom meg arcom és vonulok ki a mosdóból, hátam mögött a szintén villámkezű Snape-pel.
- Nem érdekel –huppanok le az ágyra-, most már akkor is szeretkezni fogunk, ha Miss Granger és a valaha elkárhozott összes griffendéles állít be egy kellemes fogadást rendezni körülöttünk!
Felvonja szemöldökét, majd lassan elmosolyodik; de ez a kifejezés olyan ördögi, hogy ha az oly ritkán használt eszemre hallgatnék, két lépést hátrálnék. Kezdetnek.
Én azonban hajlamos vagyok olykor az ösztöneim szavát követni, melynek következményeként legtöbbször pofára esem –egyfajta morbid kíváncsiság hajt most is, vajon így lesz-e?
Lassan, de biztosan megkövelítem Severust – ő is jön felém, s ezzel tudtán kívül ismét valamiféle szappanopera-effektust indít el. Emiatt kiújul az érzelmi allergiám, s ajkai helyett egyből nyakát célzom meg, s kezdem őrjítően és szenvedélyesen (legalábbis ez a cél) csókolgatni és harapdálni. Gombolom a talárját, s egyre lejjebb haladok mellkasán ajkaimmal, miközben ő gombolja a talárját, ami rajtam van. A tökéletes munkamegosztás tehát létrejött, a feladat egymás mielőbbi lemeztelenítése és felizgatása. Bejegyzem ezt a munkafájljaim közé, ahogy azt a kesernyés gondolatot is, hogy egy igazi slytherin minden pillanatban slytherin marad, legyen szó gaz tervekről, szorgos munkáról vagy ügyes szexről.

Nem sok időm marad a benső kesergésre, Severus ugyanis egyetlen határozott mozdulattal a földre ereszti a taláromat. Tekintve, hogy ez alatt nincs rajtam semmi, ő máris sokat haladt céljai megvalósítása terén. Tehát lemaradásban vagyok.
A kigombolással se végeztem még: szörnyen idegesítő ez a sok apró gomb a talárján. Ő van előnyben, hisz már gyakorlott, ha ruhái leügyeskedéséről van szó; így bizonyára az sem okozott neki különösebb technikai gondot, hogy jelen esetben más testen volt az a talár. Végül úgy döntök, nem tökölök, legalábbis ebben a tekintetben nem, és egy agresszív tépési akcióval súlyos kárt okozok a még akadályként számon tartott gombok sorában. Pár röpke pillanat múlva ez a talár is a gravitáció áldozata lesz, s mi –ahelyett, hogy örömmel végiglegeltetnénk szemünket egymáson- egymást dobjuk, taszigáljuk, lökjük az ágy felé.
Ennek akár egy szépen sikerült esés is lehetne a vége, de a magasabb hatalmak ezúttal úgy döntöttek, legyen egy jó napom; eltaláljuk a megcélzott bútordarabot. Felhangzik a fantáziámban már többször előrevetített rugórecsegés, mire én egy kéjes mosollyal válaszolok az események alakulásának.

Severus vadul csókolni kezd, mire én se vagyok rest –és főleg, szégyenlős- azonnal viszonozni a gesztust. Közben mindketten azon vagyunk, hogy rövid időn belül minél több meglepő helyen tűnjön fel tenyerünk a másik testén. Olykor a sajátunkon is, ha eltévesztjük az irányt az elménkben keletkezett enyhe ködfoszlányoktól.
Mint egy eltévedt farkashorda, hánykolódunk, harapunk, nyalunk és szuszogunk, s ha józanabb lelkiállapotban lennék, előrevetíteném mindkettőnk kínnal teli megfulladását.

Csöppet sem lassan és mértéktartóan leszünk egymáséi –bár ez nézőpont kérdése, hisz gyakorlatilag már napok, hetek óta egymáséi vagyunk. Én immár karmolok is, s fogadni mernék, hogy a nap végén a képmásom inkább lenne való az állatenciklopédiába, mint emberek közé. Nem szeretném még végiggondolni sem azokat a hangokat, amiket kiadunk, s főleg nem próbálom meg őket megfelelően leírni. Kissé felborul az unalomig szimbolizált egyensúly, amit szépen megszerkesztett szerelmes filmeken láttam: mindketten vadul, szenvedélyesen mozgunk, ringatózunk egymáshoz tapadva, nincs passzív és nincs elnyomó, csak MI vagyunk, egymásba zárva és egymáshoz láncolva, mint két (félig őrült) hajótörött a világ szélén.
S ebben a kéjes forgatagban, miközben az apró, ostoba kis fájdalmaimat egyre inkább elnyomja a kellemes bizsergés és az őrületes ,,még-még” –effektus, ahogy hallom szívem és az ő zihálását a fülemben lüktetni, ahogy szenvedélyesen és szeretettel belemarkolok a fekete tincsekbe, s hol ő kerekedik fölém, hol én gurulok arrébb, hogy fölébe jussak –KOPOGTATNAK.

Az érzékeim, mint a frissen kihegyezett ceruza, hiperaktívan és idegbetegen fogják fel a külvilágból érkező otromba felszólítást.
Ilyen egyszerűen nem létezik, nem létezhet! Ha Granger az, kitépem az összes haját és az állára ragasztom.
Összeharapom ajkam, és vad daccal mozgok tovább, s úgy kapaszkodom szeretőmbe, mint életem utolsó reményébe. Ez nem sülhet el olyan rosszul, mint az egész eddigi 16 év…

- Professzor Snape! –veri az ajtót valaki eszement intenzitással, s hozzá olyan macskanyávogása van, hogy ha oda tudnék koncentrálni, megesküdnék rá, hogy Umbridge az. A félelem és az izgalom szinte egymásba ütközik lelkem gomolygó erdejében; még egy utolsót szorítok tenyeremmel fogságomba esett Severusom fenekén, ezzel, ha lehet, még szorosabban magamhoz vonva testét, majd vad hegymászásba kezdek, a szó közönségesebb értelmében. Bár letáborozhatnék odafönt. Őrült rángatózásba kezdek, Severus a nyakamba zihál, kezei mellettem kétoldalt támasztéknak a takarón, s a következő pillanatban ő is eszement agóniába kezd, s követ felfele. Az úton találkozunk, én ugyanis lassan, de biztosan mászom lefelé, még mindig a gyönyörben fuldokolva. A hang megállíthatatlanul rikácsol odakinn. Egy utolsó, nagy sóhajjal elbúcsúzom a kéjtől, utórezgései azonban egyelőre egyikőnket sem hagynak nyugodni.
Rámzuhan, feje a fejem mellett pihen, arca az arcom mellett lenne, ha el bírnám fordítani oldalra megfáradt főm. Hallgatom édes szuszogását. Végig-végigsimít melleim mellett oldalt, s egyszer megcsókolja a fülem alatti érzékeny bőrt. Így pihenünk mi ketten, a gyönyörben is szomorúan, s hallgatjuk a kintről jövő zörgéseket és szólongatásokat.
Kihasználtuk egymást, semmi kétség; de mivel kölcsönös volt, egyikőnket sem bánt a bűntudat. Minek is tenné: megérdemlünk az élettől egy kis kárpótlást eddigi sorsunkért.

- Neked szólnak. –morgom nyúzottan, de mégis boldogan a lassan csituló kéjtől.
- Majd elmennek. –sóhajtja a fülembe, és lágyan megmarkolja a jobb mellem.
- Kétlem, hogy úgy, mint mi. –zihálom gúnyosan. Halkan fújtat egyet, ami egy rövid kuncogást jelent nála, főleg ebben az állapotban.
- Megérdemli, hogy esélye se legyen rá. –kezd magára találni, amit én megint csak nem mondhatok el magamról.
- Mh…mért? –sóhajtom kéjesen, és magamhoz ölelem felhevült testét.
- Ez… Umbridge. –mondja olyan hangon, mintha kételkedne az épelméjűségemben.
- Uhh… -nyilatkoztatom ki. –Akkor nem álmodtam.
- Te róla fantáziálsz, miközben szeretkezünk? –kérdi felháborodást színlelve, de még mindig fáradt hangon.
- Remek. Máris elrontottad a kedvem. –konstatálom bosszúsan, és még szorosabban magamhoz ölelem.
- Mivel is? –érdeklődik két sóhajtás között.
- Gusztustalanságokat…mondasz. –nyögöm, és megmozdítom a csípőm. Ebben a másodpercben mindketten ráébredünk, kivel is kerültünk össze: máris készen állunk a következő táncra.