28


Kérdőjelek

Mit mondjak, égő füllel hagytam el a helyszínt, és nagyon-nagyon hosszú idő óta először bűntudatom van. Akkor, abban a pár másodpercben, mikor az idegen csókolt, büszke voltam magamra -a bátorságomra; arra, hogy végre olyannak tűnök, mint egy normális lány, hóbortok és komplexusok nélkül. Arra, hogy ki tudtam kapcsolni az érintésundort; arra, hogy nem menekültem el; arra, hogy… mire is?
Mostanra az egészből semmi sem maradt. Csak az illat, amit megőriztem emlékezetemben. Severus tette tönkre, egyedül ő! Mégsem haragszom rá. Talán magam is rájöttem volna idővel, hogy nem a bátorság, hanem az ostobaság uralkodott el rajtam. Elvégre én soha nem lehetek olyan, mint a többi lány. Minek ámítsam magam? Nem lehetek átlagos, bármennyire is szeretnék olykor az lenni. Még a varázsvilágban is különcnek számítok. Mégis, úgy érzem, együtt tudnék élni ezzel a sorssal. Képes leszek büszkén viselni a bélyeget.

Félrehúzódtam a szobámba a gondolataimmal –pár percre olyan egyszerűnek tűnt minden, s most mégis oly bonyolult, mint azelőtt. De egy apró hasznom mégis származott a történésekből –Istenem, magamban itt húzogatom a rovatkákat, mi mire jó és mire nem… micsoda számító, micsoda alávaló dolog, micsoda slytherin! Ám megfogadtam, hogy legalább önmagam előtt nem leplezem játszmáimat –igenis megnézem a hasznos oldalát a mai napnak: Severus kiállt értem. Hiszen mi szükség volt arra, hogy kijöjjön a szobájából a hangokat hallva? S mi értelme volt felelősségre vonni azt a Malfoyt? Ugyan… Severus részéről ez nem egy racionális lépés volt, nem egy terv része –egyszerűen csak kellek neki. S noha ezt eddig is tudtam, a gondolat most bizonyítást nyert. Kellek neki. Furcsa ez a tudat, elvégre kinek kellettem én valaha is? Néha arra kell következtetnem, hogy kapcsolatunk csak egy volt slytherinhez méltó játszma, amiben én alakítom a játékszert –mert másképpen mi értelme lenne az egésznek? Minek kellenék én bárkinek is? De be kell látnom újra és újra, hogy miképp a világnak énrám nincs szüksége, nincsen őrá sem. Ez az, amiért kellünk egymásnak. Nevetséges. Sosem szerettem a kényszermegoldásokat.
Bár, lássuk be, az sem megvetendő szempont, hogy odavagyok Sevért.

Órák óta ücsörgök itt. Várom, hogy véget érjen az a nyamvadt tanítás –s elkezdődhessen az enyém. Tudom, hogy amint kilép az utolsó slytherines diák a szobájából, ő el fog jönni hozzám –minden valószínűség szerint szépen lehord majd. Még nem tudom, hűvösen vagy dühtől felajzva, de inkább az előbbire tippelnék. Severust soha nem hagyja el a hidegvére. Vagy éppenséggel ő nem képes elhagyni a Hidegvérét.

Lapozgatom az Amerikai tragédiát. Ezt bitorolta el, mikor először találkoztunk. A régi, kissé már sárgásfehér lapok lassan peregnek kezemben.
Az vicces volt… igaz, szerettem volna kitépni a kezéből, hisz ez a könyv az enyém és csakis az enyém, mindörökkön örökké, ámen. De azért kellemes volt, hogy érdeklődött az ízlésem iránt. Ez az jelenti, hogy mégsem olyan szörnyű az. Vagy pedig azt, hogy Severus is olyan szörnyű, mint az ízlésem.
Szeretném felgyorsítani az idő múlását, de az ilyesmivel általában ennek ellentétét szoktam elérni, így nyugton maradok.

A kopogtatás felébreszt az álomvilágból, amire az ölemben nyugvó könyvben leltem. Nem valami jó érzés kiszállni belőle, így hát elég melankolikusan kezdek el vánszorogni az ajtó felé.
Severus meglehetősen hűvös arckifejezéssel álldogál a folyosón, s hangulatán az a kellemes tény sem javít, hogy elhárítottam előle a nyílászáró okozta akadályt. Belép; minden porcikájával porig sújtottságát próbálja sugallni felém, miközben elfoglalja egyetlen fotelem. Nehéz meccs lesz.

Leülök vele szemben az ágyra; átsuhan agyamon a kósza gondolat, miszerint lógáznom kéne a lábam, hátha kisebb lesz a büntetésem, ha aranyos vagyok… De rápillantva szobormerev arcára, rá kell jönnöm, hogy ez bizony reménytelen.
A harag legkisebb jelét sem érzékelem vonásain. Immár a sértettséget sem. Semmit nem lehet kiolvasni szemeiből, és hallgatag, egykedvű üldögéléséből. Ami azt jelenti: nagyobb bajban vagyok, mint hittem.
- Remélem, tudod –szólal meg lassan, szinte suttogva-, hogy borzalmasat csalódtam benned.
- Szegény kis lelkivilágod. –nyögöm, és elvágódom az ágyon. Sosem volt erősségem a lelkizés, és most is szeretném elbliccelni, ha lehet; még ha tudom is, hogy ez a törekvés reménytelen.
- Miért csináltad? Most először, nem értelek. –emeli rám komoly tekintetét.
- Mit kell ezen érteni? Csak olyan akarok lenni, mint bárki más! –mordulok fel.
- Milyen? Közönséges és könnyen kapható? –érdeklődik gúnyosan. Végre egy érzelmi megnyilvánulás.
- Ha már ragaszkodsz a –k betűs jelzőkhöz, igen, mondhatjuk így is. Bár én nem erre gondoltam.
Minden figyelmemet a plafon csodáinak szentelem.
Beáll a csend. Jó fogás; megvárja, míg meg nem unom. Ő nem fogja megunni, azt jól tudom, így hát inkább már most feladom; nem vagyok harcos kedvemben.

- Úgysem fogod megérteni. És nem akarom elmondani.
- Miért ne mondanád el? Nekem bármit elmondhatsz. Elvégre rajtam kívül senkit sem érdekelsz. –közli tárgyilagosan.
- Ez egy bók volt? –emelem fel a fejem. –Tudod, a legvonzóbb benned az a csodás természeted… hogy bármit is mondasz, az mindenképpen sértő. Ebből ágazik ki a többi tartalma a mondaniva…
- Wallace! –emeli fel kissé a hangját. –Nincs szükségem személyiségelemzésre. Azt akarom hallani, miféle indíttatásból csókolóztál egy diákommal a folyosón!
- Már mondtam: nem fogod megérteni.
- Azért megpróbálnám. És ne feledd: én tudok várni. –ezzel kényelmesen hátradől, és szikrázó szemekkel mered rám, állát dacosan felszegi.
Elfintorodom.
- Miért baj az, ha normális akartam lenni?
- Ez a normális? –kérdi olyan hangsúllyal, hogy akár el is szégyellném magam, ha nem tartottam volna már meg pár órája az esemény utáni bűnbánatot.
- Igenis, ez a normális! –felelem éledő dühvel. –Hogy képes legyek arra, hogy más is megérintsen, hogy ne legyek érzéketlen és jéghideg, és hogy VELEM EGYKORÚAKKAL csókolózzak!
Némán, merev arcvonásokkal mered rám. Halkan felsóhajt, s ez a sóhaj mintha egyszerre lenne dühös és keserű. Tudom, hogy megbántottam. Ha más nem is, a ránkzuhanó több perces csönd gyönyörűen demonstrálja ezt.

- Tényleg ezt akarod, Wallace? –kérdi végül hidegen.
Újfent elfintorodom. Mit számít az, mit akarok!
Nem felelek. Elgondolkozva nézem az izzó fekete szemeket.
A félelem legkisebb jele nélkül felülök, s ismét lelógatom a lábam az ágy széléről. Még én sem tudom, mi az igazság; honnan tudhatná ő?
- Úgysem leszek képes rá. –sóhajtom végül. Hozzá vagyok kötve egy emberhez, aki az apám lehetne –de nem az, és ez a lényeg.
Nem tudnék elszakadni tőle, főleg nem egy szőke taknyos kedvéért.

- Tényleg nem. –mondja keserűen mosolyogva.
- Honnan tudod? –kérdésem jogos és vádló.
- Ismerlek. –vonja meg a vállát, s mellém telepszik. Kissé idegenkedve átkarol, s most, hosszú idő óta először mindketten érezzük a másikkal szembeni erős távolságtartást. De az érzés, ahogy jött, el is megy, s néhány hontalan másodperc múlva már el tudom fogadni az érintését.
- Nem vagy idegen. –mosolygok egészen közelről az arcába, mely gesztus valószínűleg nem lehet túl esztétikus jelen esetben.
- Tudom. –néz rám szemöldökráncolva, de nem tud átverni: megértette, mire gondoltam, ez egészen egyértelmű számomra.
- Abbahagyod az ostoba lázadozásaidat? –érdeklődik egy vérbeli tanár arckifejezésével.
A mosoly leolvad az arcomról.
- Muszáj piszkálnod? Én sem szólok bele, hogy… hogy… kettesben maradtál odabent Umbridge-dzsel!
- Pfff. –fújja ki a levegőt undorodva. –Mielőtt megvádolnál valamivel, szólok, hogy ma már ettem…
- Ajjajj, akkor inkább visszaszívom. –vigyorgok.
- Még mit nem! Én ettem meg, nem te! –néz rám felháborodottan, és én tudom, hogy csak fel akar kaparni bűntudatos hamvaimból a borzasztó vicceivel.
- Ha abbahagytuk az undorkeltést, akár lapozhatnánk is. –jelentem ki fintorogva.
- Jut eszembe: nem ártana, ha forgatnád egy kicsit a tankönyveidet. A délutáni első órád ugyan elmarad, Mcgalagony még nem végzett a griffendéleseivel –viszont a lyukasóráért cserébe sajnos dolgozatot fogsz írni bájitaltanból, ismeretlen elkövetők bűnéből.
- Ismeretlen Elkövető… érdekes becenév, mondhatom, de ha lehet, maradnék a Sevinél.
- Severus. –vágja rá grimaszolva.
- Sev.
- Hagyd abba.
- Sevi-bevi.
- Wallace, ha nem vigyázol…
- Severinke…
- RENDBEN! Plusz két feladat a dolgozatodban.
- Magánéletet nem ajánlott a katedrára vinni, nem tudta, tanár úr? –érdeklődöm pimaszul.
- Elátkozott pergament sem, de ha nem fogod be a szád, megjárhatod!
- Tekintsem ezt fenyegetésnek?
- Akár üzleti ajánlatnak is tekintheted, nekem mindegy. Ami számomra lényeges, az az, hogy ne figurázd ki a nevemet. Komolytalan és idétlen vagy.
- Nem sok tanár mondta még. És tudod, mért nem? –feleselek tovább rendületlenül. –Mert mindenki mással szemben hallgatag és rideg vagyok. Te vagy az egyetlen a világon, aki a vegytiszta énemet élvezheti.
- Higítsd fel gyorsan, mert megfulladok. –morogja összeszűkült szemekkel.
- Your poison run into my vains… Ugye te is ezt a dalt akartad idézni a gonoszkodás helyett, csak valaki Imperiot küldött rád?
- Reménykedj, Wallace, reménykedj.
- Ne Wallace-ozz, utálom. Olyankor használod, ha lekezelsz.
- Helyesen látod a helyzetet. –konstatálja gúnyosan.
- Egyezség. Nuku Wallace, nuku Sevike. –mondom kelletlenül.
- Hogy mondtad? –érdeklődik csodálkozva. –Ne tolvajnyelven beszélj, ha egy mód van rá.
- A nuku azt jelenti, hogy nem létezik, rendben? Nem Sevikézlek, ha cserébe te sem gyönyörködteted a világot a vezetéknevem ismételgetésével.
- Miért érzem azt, hogy ez egy ultimátum? –elmélkedik, minden valószínűség szerint elismeréssel adózva betetőződő zsenialitásomnak.
Vállat vonok, és várakozóan nézek rá.
- Akkor hogy szólítsalak? –néz rám ravaszkásan. A tekintetében bujkál valami, amit nem tudok azonosítani.
- Susan, természetesen. –felelem naivan, miközben érzem, hogy terve van ezzel.
- Esetleg Nemesis? –suttogja tűnődve.
Megütődve nézek rá. A gondolataim természete jelenleg egy nagy halom kérdőjelhez hasonlatos.

A következő fejezet, vagyis a nagy szembesítés Severus szemszögéből lesz:)